Erdélyi? Magyar? Demokrata?

Pedig azt hittem, hogy igen. És mégse.

Mégse tudok szó nélkül elmenni a legutóbbi erdélyi magyar demokrata(?) blöff előtt – vagy pláne után – amelyet ismét oly sikeresen lenyomtunk a magunk torkán.

Holott milyen szépen hangzott, és hangzik mindenhol, hogy azt mondja, „tízezrek tüntettek az autonómiáért”, „az anyanyelvért”, a „magyarságért”, és még Isten tudja milyen fennkölt eszmékért Csíkszereda főterén a múlt hétvégén.

Ugyanolyan szépen és fennkölten, mint a „magyar összefogás” – de erről később.

Hát, csak úgy nyersen: egy fenét.

Egy fenét szólott ez a tüntetés az autonómiáról, a magyar anyanyelvről, a magyarságról. Pont annyira volt hiteles ez, amennyire „tízezrek” vettek részt rajta. Ha a csíkszeredai „Taps-téren” elfér tízezer ember, úgy én tizenötkilós vagyok, és húsz centi vastag. Pedig nem, higgyék el nekem.

Nem, ez a tüntetés abba a hosszú sorba illeszkedik, amelyet sosem lehet eléggé megunni ahhoz, hogy még egyszer ne verjenek át vele: az RMDSZ önfenntartó, öncélú „faszadizmusába” azaz kirakatpolitikájába, amellyel oly dicséretes, jobb ügyhöz méltó találékonysággal verik át az erdélyi magyarokat húsz éve, a valós cselekvések helyett.

Ez a tüntetés a „magyar vezetők” leváltása ellen szólt, és ez bármilyen jól hangzik, mindössze annyit jelent, hogy az RMDSZ, (e romániai, történetesen magyarul beszélő párt) emberei évtizedes regnálás után végre kiestek a bukaresti politika kormányleosztásából, és az ezzel járó igen jól fizető kormánytisztségekből.

Márpedig ez a világ legtermészetesebb dolga a demokráciákban – ők akarták így, ők szeretik így – Tanganyikától Németországig, és Romániától Kanadáig - aki kormányoz, azé a kormányhivatalok és punktum.

Tetszettek volna kormányon maradni, ugyebár. Tetszett is volna, ez nem kétséges, végül is hosszú évtizeden keresztül mindent megtett Markó Béla és csapata, minden elvtelen alkut és politikai prostítúciót, mindössze csak: hogy megőrizzék a zsíros kormányhivatalokat, az állami ellenőrzésű cégek igazgatói hivatalait, a befolyást, az állami pénzek magánleosztása feletti ellenőrzés egy részét.

Merthogy ez a szép politikai siker minket, az erdélyi magyarságot egy tapodtal nem vitt közelebb az autonómiához, de mégcsak a gyarapodáshoz – miről beszélek? Még a megmaradáshoz sem! – az fix.

Elhiszem persze, fájdalmas dolog kiesni a kormányzati szerepből. Hát, Istenem, c’est la vie, ahogyan a művelt frankofón mondaná. Bezzeg, annak idején, amikor sültromán, magyart még lombikban sem látott megyékben kapott főispáni tisztségeket a román kormány hűséges UDMR-je, akkor bizony nem vonultak a románok az utcára, hogy aszongya „román megyékbe román vezetőket!”

De nem bizony. Holott, bármennyire is elfogultak vagyunk magunk iránt, lássuk be: ez bizony ugyanaz a történet. „Cuius regio, eius religio” – tanította nekem annak idején az egyik, éppen manapság kicsöppent erdélyi magyar exkormányhivatalnok. Ők akarták így: és most csodálkoznak, kezeiket tördelik, sőt: utcára hívnak bennünket az égbekiáltó „igazságtalanság” miatt.

Azt magam is elismerem: magyar – vagy hottentotta, eszkimó, indián – vidékre magyar – vagy hottentotta, eszkimó, indián – vezetők kellenek. Ez kétségtelen. De akkor ezt kell képviselni tisztességgel, következetesen. Nem bort inni és vizet prédikálni. Ezt kellett volna mondani kezdettől fogva, és csak ezt, RMDSZ-es uraim, annak minden következményével együtt, a hajdani kényelmes kormányhivatalokból is: autonómiát Székelyföldnek! Akkor is ezt kellett volna, amikor Markó Béla miniszterelnök-helyettes volt Romániában, és nemcsak a választási kampányok finisében, amit mindjárt másnap letagadtak.

Nehéz megállni most, fel nem sorolni az elárult ígéreteket, a hangzatos kampányjelszavakat. Hogy a „Székelyföld nem készült fel az autonómiára”… Hogy „nem kell Sapientia-egyetem, nincs rá szürkeállomány”... Hogy „nem kell magyar igazolvány”… Hogy a Fidesz, a Magyar Polgári Párt, a Székely Nemzeti Tanács, Szőcs Géza, Király Károly, Katona Ádám és Tőkés László megosztják a magyarságot és végveszélybe sodorják „radikalizmusukkal”…

Igen, igen, ez mind az RMDSZ-szövege, még mielőtt kicsöppent volna az oly édes román kormányzatból. És utána, lám: mindjárt: segítsetek, megölnek a románok!

Hányinger.

Mondjuk ki végre: az RMDSZ az erdélyi magyarság MSZP-je, gátlástalanságban és elvtelenségben egyaránt.

És hogy ne menjünk el e mellett sem szótlanul: most hirtelen egymás nyakába borult a Magyar Polgári Párttal, amely, a hasonlatok hűségénél maradva, az erdélyi magyarság Fidesze, mindazzal együtt, amit ez jelent: és össszefogva cibáljuk el az embereket Csíkszeredában egy olyan mozgosító kampánygyűlésre, amelyet nem átallnak az „autonómiáért, a magyarságért” címkézni.

Közben az autonóm magyarok nagyrésze ilyenkor keserű szájízzel nézi az egészet, otthonról, a közel két évtized átveréseire gondol, és ha még literátus ember is, akkor Ady Endre soraira:

Hát „én nem vagyok magyar?”