Sokszor és sokan kérdezték meg tőlem: mit jelent a "székelycsángó", mint ön-, és mások általi meghatározás?
Pedig azt hittem, hogy igen. És mégse.Mégse tudok szó nélkül elmenni a legutóbbi erdélyi magyar demokrata(?) blöff előtt – vagy pláne után – amelyet ismét oly sikeresen lenyomtunk a magunk torkán.
Holott milyen szépen hangzott, és hangzik mindenhol, hogy azt mondja, „tízezrek tüntettek az autonómiáért”, „az anyanyelvért”, a „magyarságért”, és még Isten tudja milyen fennkölt eszmékért Csíkszereda főterén a múlt hétvégén.
Ugyanolyan szépen és fennkölten, mint a „magyar összefogás” – de erről később.
Hát, csak úgy nyersen: egy fenét.
Egy fenét szólott ez a tüntetés az autonómiáról, a magyar anyanyelvről, a magyarságról. Pont annyira volt hiteles ez, amennyire „tízezrek” vettek részt rajta. Ha a csíkszeredai „Taps-téren” elfér tízezer ember, úgy én tizenötkilós vagyok, és húsz centi vastag. Pedig nem, higgyék el nekem.
Nem, ez a tüntetés abba a hosszú sorba illeszkedik, amelyet sosem lehet eléggé megunni ahhoz, hogy még egyszer ne verjenek át vele: az RMDSZ önfenntartó, öncélú „faszadizmusába” azaz kirakatpolitikájába, amellyel oly dicséretes, jobb ügyhöz méltó találékonysággal verik át az erdélyi magyarokat húsz éve, a valós cselekvések helyett.
Ez a tüntetés a „magyar vezetők” leváltása ellen szólt, és ez bármilyen jól hangzik, mindössze annyit jelent, hogy az RMDSZ, (e romániai, történetesen magyarul beszélő párt) emberei évtizedes regnálás után végre kiestek a bukaresti politika kormányleosztásából, és az ezzel járó igen jól fizető kormánytisztségekből.
Márpedig ez a világ legtermészetesebb dolga a demokráciákban – ők akarták így, ők szeretik így – Tanganyikától Németországig, és Romániától Kanadáig - aki kormányoz, azé a kormányhivatalok és punktum.
Tetszettek volna kormányon maradni, ugyebár. Tetszett is volna, ez nem kétséges, végül is hosszú évtizeden keresztül mindent megtett Markó Béla és csapata, minden elvtelen alkut és politikai prostítúciót, mindössze csak: hogy megőrizzék a zsíros kormányhivatalokat, az állami ellenőrzésű cégek igazgatói hivatalait, a befolyást, az állami pénzek magánleosztása feletti ellenőrzés egy részét.
Merthogy ez a szép politikai siker minket, az erdélyi magyarságot egy tapodtal nem vitt közelebb az autonómiához, de mégcsak a gyarapodáshoz – miről beszélek? Még a megmaradáshoz sem! – az fix.
Elhiszem persze, fájdalmas dolog kiesni a kormányzati szerepből. Hát, Istenem, c’est la vie, ahogyan a művelt frankofón mondaná. Bezzeg, annak idején, amikor sültromán, magyart még lombikban sem látott megyékben kapott főispáni tisztségeket a román kormány hűséges UDMR-je, akkor bizony nem vonultak a románok az utcára, hogy aszongya „román megyékbe román vezetőket!”
De nem bizony. Holott, bármennyire is elfogultak vagyunk magunk iránt, lássuk be: ez bizony ugyanaz a történet. „Cuius regio, eius religio” – tanította nekem annak idején az egyik, éppen manapság kicsöppent erdélyi magyar exkormányhivatalnok. Ők akarták így: és most csodálkoznak, kezeiket tördelik, sőt: utcára hívnak bennünket az égbekiáltó „igazságtalanság” miatt.
Azt magam is elismerem: magyar – vagy hottentotta, eszkimó, indián – vidékre magyar – vagy hottentotta, eszkimó, indián – vezetők kellenek. Ez kétségtelen. De akkor ezt kell képviselni tisztességgel, következetesen. Nem bort inni és vizet prédikálni. Ezt kellett volna mondani kezdettől fogva, és csak ezt, RMDSZ-es uraim, annak minden következményével együtt, a hajdani kényelmes kormányhivatalokból is: autonómiát Székelyföldnek! Akkor is ezt kellett volna, amikor Markó Béla miniszterelnök-helyettes volt Romániában, és nemcsak a választási kampányok finisében, amit mindjárt másnap letagadtak.
Nehéz megállni most, fel nem sorolni az elárult ígéreteket, a hangzatos kampányjelszavakat. Hogy a „Székelyföld nem készült fel az autonómiára”… Hogy „nem kell Sapientia-egyetem, nincs rá szürkeállomány”... Hogy „nem kell magyar igazolvány”… Hogy a Fidesz, a Magyar Polgári Párt, a Székely Nemzeti Tanács, Szőcs Géza, Király Károly, Katona Ádám és Tőkés László megosztják a magyarságot és végveszélybe sodorják „radikalizmusukkal”…
Igen, igen, ez mind az RMDSZ-szövege, még mielőtt kicsöppent volna az oly édes román kormányzatból. És utána, lám: mindjárt: segítsetek, megölnek a románok!
Hányinger.
Mondjuk ki végre: az RMDSZ az erdélyi magyarság MSZP-je, gátlástalanságban és elvtelenségben egyaránt.
És hogy ne menjünk el e mellett sem szótlanul: most hirtelen egymás nyakába borult a Magyar Polgári Párttal, amely, a hasonlatok hűségénél maradva, az erdélyi magyarság Fidesze, mindazzal együtt, amit ez jelent: és össszefogva cibáljuk el az embereket Csíkszeredában egy olyan mozgosító kampánygyűlésre, amelyet nem átallnak az „autonómiáért, a magyarságért” címkézni.
Közben az autonóm magyarok nagyrésze ilyenkor keserű szájízzel nézi az egészet, otthonról, a közel két évtized átveréseire gondol, és ha még literátus ember is, akkor Ady Endre soraira:
Hát „én nem vagyok magyar?”
Amióta az eszem tudom, tradicionalista és királypárti vagyok. Azon belül feltétlen és elkötelezett híve a magyar arisztokráciának. Már persze azoknak, akik megérdemlik ezt a nevet, rangot és címet: többségük pedig megérdemli.Első nagy személyes élményem megboldogult gróf Mikó Istvánnal való találkozásom volt. „Vadászkalandok a csodák országában” c. könyvének bemutatóját volt szerencsém tartani Csíkszeredában; aztán még sokszor és sokat találkoztunk, beszélgettünk. Nem győztem tisztelni benne azt az emberi nagyságot és kitartást, hitet és erőt, amit egyetlen szóval lehet csak jellemezni: nemesség. Örökölt és szerzett, külső és belső nemesség, amely ehhez a történelmi névhez illett.
Ezt a kezdeti élményt volt szerencsém a maga intenzitásában újraélni pár hónappal ezelőtt Budapesten, amikor szinte „véletlenszerűen” bemutattak gróf Nádasdy Borbálának. Magyar és európai történelemmel testközelben élő embereknek semmit nem kell mondani a Nádasdy-névről, - majdnem elég (de csak majdnem), - ha a „fekete bégre” vagy Báthory Erzsébetre gondolunk az illusztris családból.
Magyar „Nagyasszonyokról” mindannyian hallottunk, olvastunk, ismerős a fogalom. Zrínyi Ilonától Rozgonyi Cecíliáig, és Árva Bethlen Katától Bornemissza Annáig hosszú a soruk. A nemzet történelmének meghatározó személyiségei, Hungária megtestesítői.
Nádasdy Borbála grófnő, remélem, megbocsátja nekem a majdnem tiszteletlen bókot: e nagyasszonyok egyike. Más korban, és más körülmények között az, mint nagy elődei: és nem mondhatni, könyebb korban és könyebb időkben. Az Ő sorsa a kisemmizettség, a jog- és birtokfosztás, az emigráció volt: az örök női sorssal megtetézve.
És mégis, vagy éppen ezért: azon időtlen és kortalan emberek közé tartozik, akik személyes megjelenésükkel saját teret, birodalmat teremtenek, és aki láttán azonnal kézcsókra hajol az ember, mert ez a legkevesebb hódolat, amely megilleti.
Találkozásunk után nem sokkal jelent meg a grófnő újabb könyve: A szabadság zaga. Önéletírás, memoár, válogatni lehetne a meghatározásokban: de minek? Egyszerűen csak egy küzdelmes életű, felemelt fejű ember (Nő!) sorsának erőt adó tartással és derűvel megírt lenyomata, amely után nem marad sem keserűség, sem szomorúság az olvasóban: pedig volt abban a sorsban keserűség és szomorúság is, több, mint elég.
És mégis: szép emberi sors. Szép, mert emberi, szép, mert áthatja a kitartás, a hűség, az önmagunkba és képességeinkbe vetett hit, a belső hűség önmagunkhoz, hitünkhöz, családunkhoz, nemzetünkhöz, és egyáltalán: saját kiválasztottságunkhoz.
Hazudtam: némi szomorúság azért maradt bennem. Csak azért, mert az igazságtalanság, a jogfosztottság, és a világ általános elkurvulása akkor is tény marad, ha ennek nem sikerült megtörnie a szerzőt, a Nagyasszonyt. Éppen ellenkezőleg: megedzette és felvértezte, ahogyan ez a nemes anyagokkal történik.
Ha két szóban kellene meghatároznom a könyv üzenetét, azt mondanám: „élni érdemes.” Ha háromban, akkor azt: „elvekkel élni érdemes.” És ki lehetne bővíteni azzal is, hogy mindezt örömmel, életörömmel, jól megválogatott alázattal és büszkeséggel.
Ezt kellene megtanulnunk egyszer végre, nekünk, és a többi nemzedéknek is: és jobb lenne a világ, a mi világunk.
Ezért, és ezért is, ajánlom mindenkinek Nádasdy Borbála könyvét. Olyan ajándék ez, amelyet egy magyar főrendtől kapunk: és ez nem mindennapos egy ember életében.
Én már látom, hogy ennek nem lesz jó vége.Én már azt is látom, hogy nemsokára majd Bolívia (e hősies állam, amelyről nem is olyan régen, normális átlagembernek mindössze Simon Bolivar jutott eszébe), belép majd a Kis-Antantba. Ott lesz csak igazán jó helyen, képzeljük el, mondjuk Slotát, Basescut és Evo Moralest, mint a demagógia Laokoón-szoborcsoportját. Nem is olyan nehéz.
Aztán már azt is látom, ahogyan ősi történelmi követelésekre hivatkozva, Bolívia majd területi követelésekkel lép fel, és meg is kapja, mondjuk Békés megyét. Miért is ne, amúgy is akadt már olyan eszement, akinek ezzel a jobb sorsra érdemes megyével kapcsolatban hasonló víziója támadt. Na jó, ő a romáknak adná e megyét, amiben én nem látom most az alapvető külömbséget.
Mindezt pedig most azért látom, mert éppen olvasom, miszerint nagy dérrel-dúrral bolíviai vizsgálóbizottság készülődik Magyarországra(!), kivizsgálni a Morales elnök elleni merényletet, amelynek merényletességével kapcsolatban úgyszintén vannak némi fenntartásaink. De ha úgy lenne is: lelkük rajta.
Eduardó Rózsa-Flores ettől sajnos nem támad fel, Magyarosi Árpád sem, hogy csak a magyar halottainkat említsük, és szegény Tóásó Elődnek sem lesz könyebb dolga. Az a magyar külügy pedig, amely ekkora szervilizmussal és önfeladással kezelte meggyilkolt és bebörtönzött magyar állampolgárai ügyét, minden bizonnyal tágra nyílt karokkal fogadja majd bolív barátait, akik Marcel Sosa főügyész vezetésével majd nemcsak a Székely Légiót és a Bivalytosznádi Legényegyletet, de egyúttal a Magyar Gárdát, a Székely Nemzeti Tanácsot, és egyáltalán mindenféle olyan magyar egyesületet felszámolnak majd, amelyek nyilvánvaló veszélyt jelenthetnek kokamámorban úszó elnökükre.
Ezen társaságok vezérkarát majd természetesen elviszik egy santacruzi kirándulásra, ahol is ünnepélyes keretek között négyszer hasbalőnek mindenkit, kétszer mellbe, majd félméterről főbe is, biztos, ami biztos alapon.
Végül is, miért ne tennék meg? Talán azért, mert a bolíviai himnusz zenéjét is egy magyar szerezte? Talán azért, mert annak idején Bolivar felszabadító seregében magyarok tucatjai szolgáltak? Minden bizonnyal már akkor beépültek ezek a galádok, és csak Eduardóra és embereire vártak. Ezt is ki kellene már egyszer vizsgálni.
Bolíviai smasszerek és gyilkosok Magyarországon.
Felelősségre vonnak, kutakodnak és nyomoznak.
Már csak ők hiányoztak innen.
Tényleg, mi más?
"Abban a régmúltban, amelynek lakója vagyok, az isteneket ajándékosztónak hívták. És így hívták az uralkodókat is – noha az uralkodók egyáltalán nem számítottak. Hiszen mindenki nemes volt, a szó eredeti értelmében, egy nemből származtak, a nemtelen embert száműzték, vagy megölték (egyremegy), és a maga során bárkiből uralkodó lehetett, ahogyan bármi más is, amihez csak úri kedve tartotta.És valóban, az emberi létezés: különösen a hajós- és harcosnépek létezése, (de hiszen a kettő egyremegy) alapfeltétele az ajándékozás. A világ egyesek szerint akkor romlott meg, amikor az ajándék helyét a kereskedelem foglalta el. Jómagam hajlamos vagyok igazat adni ennek a hitnek. Jó szót ajándékozni a legkönnyebb és legnagyobb segitség. Pénzt, javakat ajándékozni nehezebb, de jót tesz az emberi léleknek. Olyasvalamit ajándékozni, ami szivünknek kedves, a legeslegnehezebb, és a legnagyobb elégtételt adja – az ajándékozónak. Mert minden ajándék kölcsönös, és egyáltalán nem biztos, annak kell hálásnak lennie, aki kap.
És akkor még egyáltalán nem beszéltem az érzelmekről, a szerelemről, a büszkeségről, a hűségről… ezek mind ajándékozhatók. Ezekről azonban, éppen ajándék-jellegüknél fogva nem beszélhetünk. Végső soron ez a könyv is ajándék az olvasónak. És nekem is. Minek beszélni róla?
Ama otthonos világban, napkelettől napnyugatig, az emberek ajándékokat adtak egymásnak. Ajándék kísérte a születést, a családalapítást, és ajándékokkal szállt sírba minden ember. Ajándékokkal volt teljes a hétköznapi élet, a köszöntés, az elválás, még a háborúskodás is. Csaták előtt az uralkodók megajándékozták egymást, és végső soron minden harcos a legnagyobb ajándékot: életét vitte a csatatérre. Ezért hívták őket ajándékosztóknak. Őket és az isteneket. Persze, az istenek sem sokat számítottak. Mindössze a sors ajándékai voltak a halandók számára."
Régi álmom, és vesszőparipám - bármennyire is terméketlen legyen ez - hogy létre kellene már hozni újra a régi Törzsszövetséget.
