Oly korban éltem én a földön, Oly korban éltem,
Ami nem volt embernek való,
és éppen ezért embernek való volt,
emberpróbáló, emberpusztító kor,
amikor nagyobb bűn volt dohányozni,
mint az abortusz,
amikor a tömeggyilkos luxuscellában pihent,
és aki kuncogó forintot, lejt, dollárt, yent
lopott –mert kenyeret már nem lehetett lopni -,
nos az a börtönben rohadt.
Oly korban értem én a földön,
amikor föld sem volt már,
s akinek volt, az paraszt volt, gyökér,
megvetették azt, aki enned adott,
és példa volt a felélő féreg
Ami belülről emésztett, és oly
gyámoltalan voltál előtte
mint „a szükségét végző vadállat”.
És nem volt már tőke, amit dönteni,
nem, a tőke döntött.
Döntött, sorsok és végzetek felett,
és soha nem tévedett a saját kárára.
Pedig tévedett, sokat.
Oly korban éltem én a földön,
amikor nemzedékem legjobbjai
már üvölteni sem tudtak,
csak ültek, csendesen a kocsmaasztal mellett,
és nevettek, és azt mondták:
Mindenkit jól meg kéne büntetni,
Mert tűrhetetlen, hogy még ingyen van a levegő,
hogy ingyen élhetsz.
Ingyen élhetsz? Már ez is nosztalgia,
mert oly korban éltem én a földön,
amikor élni luxus volt. Fényűzés.
Túléltük csupán. Túléltük a vad szerelmeket.
Túléltük az alkotást.
Túléltük az alkoholt, a szivart,
Túléltük a mindenkori kormányokat,
Túléltük a kisebbségi létet,
Túléltük a többséget is,
Túléltük
Amennyire ez életnek nevezhető.
Hát ilyen korban éltünk mi a földön,
Ily korban élünk.
És élünk, és megszokjuk,
Mert „a legborzasztóbb az, hogy megszokod”.
És meg.
Mert ily korban éltünk mi a földön,
Amire majd nosztalgiával gondolnak unokáink,
Már akinek lesz...
Ily korban éltünk mi a földön.
(Vermesser Leventének ajánlva)
