Adjon az Isten!...

„szerencsét, szerelmet, forró kemencét…”

Hja, ma már azt mondhatjuk, boldog idők voltak, amikor a költő „csak” ezért imádkozott.

Magyarországnak és különösen vezetőinek ma leginkább talán kevéske értelmet, maroknyi józan észt kellene adnia a Teremtőnek, továbbá tartást, méltóságot és némi, legalább csipetnyi nemzeti büszkeséget.

Azt hiszem, egyetlen józanul gondolkodó embert sem lepett meg, de ettől még a helyzet ugyanolyan felháborító marad: a Budapesti Fővárosi Bíróság első fokon hozott ítéletében feloszlatta a Magyar Gárda Egyesületet.

Mondom: a hír és az ítélet nem meglepő. Az eljárás azonban, és az ítélet indoklása már egyenesen tragikomikus. Merthogy azt mondja a főméltóságú bíró az ítélet indoklásában, hogy „A közvéleményben olyan képzet keletkezhetett, hogy „Jön a gárda és majd rendet csinál!" Ez a cél pedig alkotmányosan nem elfogadható”.

Hogy az a magasságos…

Magyarországon ma alkotmányellenes és elfogadhatatlan a rend. Szinte meg sem lep.

De folytatja a tragikomikus érvelést a bíróság, mondván, igaz ugyan, hogy „egy pofon sem csattant el” – na de „önmagában a félelemkeltés mechanizmusa alkalmas lehet mások jogainak megsértésére.”

Szép.

Bizony, bizony. De még nincs vége. A következő mondattól azt hiszem, még az ötvenes évek vérbírói is megnyalták volna mind a tíz koszos ujjukat: „Ma Magyarországon a Magyar Gárda ruházata alkalmas lehet arra, hogy egy kisebbség reális érzékenységét megsértse, attól függetlenül, hogy volt-e ilyen cél” – vélekedett a bíró.

Nos, ezen a ponton igen határozott vélekedésem kezd lenni a bíróság, a magyar kormány, és úgy egyáltalán a „mértékadó” magyar közvélemény felmenőiről, és legkevésbé sem érdekel az érzékenységük. Ahogyan azt sem látom, hogy a Magyar Gárda ugyan biza’ mivel és hogyan tudta megsérteni a cigány kisebbség méltóságát azzal, hogy ártatlanul megvert, kifosztott, kirabolt vagy meggyilkolt emberek védelmére kelt: teljesen erőszakmentesen.

De hát ez Kispannóniában lassan nemzeti sporttá válott. Mindig, mindenkinek az érzékenységére oda kell figyelni annak a galád, bűnös magyarnak; nem szabad a szomszédok érzékenységét sérteni, nem szabad a kisebbségét, nem szabad a befektetőkét, és úgy egyáltalán, örüljön hogy élhet még, miután Trianonban szabályszerűen körülmetélték.

A magyarok, a magyar kisebbség vagy horribile dictu, a magyar többség érzékenysége, önértékelése, büszkesége valahogy fel sem merül ilyenkor. Talán nincs is.

Külön pikantériája az esetnek, hogy az elsőfokú ítélet után közli valami Gyurcsány Ferenc nevű állítólagos magyar miniszterelnök: örül az ítéletnek, a Gárda fasiszta alakulat(! – nem vélekedik: állítja!), és létezésére semmilyen mentség nincs.

Civilizáltabb országokban, mint például Kongó vagy Kolumbia, az ilyet politikai nyomásgyakorlásnak vagy befolyásolásnak hívják. Magyarországon nem, ott ez teljességgel politikailag korrekt beszéd, aminek még a baráti Szlovákia kormánya is fülig érő mosollyal fogadott, gratulálva az ítélethez és megelégedését fejezve ki.

Ha mástól nem, már ettől meg kéne riadni, mert semmi örömre nem látok okot ott, ahol Fico meg Slota elégedett a magyar belpolitikával.

Na persze, ettől az élet megy tovább. A Gárda is. Az ítélet „csak” elsőfokú, bár valami azt súgja az én elvetemült szívemnek, aligha várható más, mint ennek megerősítése a későbbi tárgyalásokon.

Tehát a Magyar Gárda Egyesületet betiltották. A mozgalmat azonban nem lehet, és ha csak egy bírói bravúrral döntést nem hoznak a gárdisták azonnali hatállyal történő Dunába lövetéséről, továbbra is tevékenykedni fog, megjelenik, érezteti létezését mindenhol, ahol szükség lesz rá.

Márpedig szükség van rá.

Ha Magyarországon élnék, jelen pillanatban azonnal csatlakoznék a Magyar Gárdához. Töredelmesen bevallom: ezt már létrehozása pillanatában meg akartam tenni, azonban ez, ugyebár, mindenféle vidám állampolgársági malőrök miatt sehogyse volt lehetséges.

Szívben azonban teljes egészében mellette vagyok. Mint ahogy mellette vagyok minden olyan mozgalomnak és elvnek, amely az önbecsülésről, önvédelemről, méltóságról és hagyományápolásról szól. Nem mellékesen: elcsattanó pofonok nélkül. Pedig valljuk be töredelmesen: néha arra is lenne igény…

Végül is: ahogyan a mai magyar közéletet elnézem, a Gárda számára lehet, szégyenteljesebb lett volna egy kormánykitüntetés, mint ez a bírósági ítélet.

Hát adjon Isten, és ne csak a Gárdának, de ennek a kis hazának és a nemzetnek is:

Szebb jövőt!

Tóték

Bizonyára sokan vannak olvasóim közül, akik még emlékeznek: az „átkosban” volt egy idő, amikor a magyar helységneveket csak románul volt szabad nyomtatásban leírni vagy hivatalosan használni. Így volt ez Miercurea-Ciucban, Oradeán, és Cluj-Napocán is.

Persze, ez még a setét Ceausescu-időben volt. Azóta nagyot változott a világ, eljött a szabadság, a demokrácia, és a mindenre gyógyír európai unió.

Azazhogy…

Talán mégsem változott akkorát. Mert lám, ma Szlovákiában ismét tilos magyarul leírni a helységneveket. Tankönyvekben pláne. Tanulja csak meg az a renitens felvidéki magyar, illetve a palóc gyermek, hogy Pozsony helyett Bratislavában él, s eszébe ne juthasson Dunajska Sreda helyett Dunaszerdahelyre utazni.

Ez persze csak a hab a tortán, igaz, az a fajta hab, amitől igencsak keserű marad az ember szája íze.

És ha arra gondolunk, hogy milyen szépen szédítettek minket a határok nélküli unióval, ahol majd szépen megoldódik magától mindenféle konfliktus, egymás nyakába borul majd román, magyar, szerb és tót, és egyáltalán, minden úgy lesz, mint régen vót.

Hát úgy lett. Ebben az esetben is azt hittük, hogy minden másként lesz: de aztán minden másként lett.

Persze, könnyű lenne azt mondani: hja, kérem, mit fáj nekünk, ami Felvidéken, más szóval: Szlovákiában történik? Messze vannak, és egyébként is. Szlovákot errefele Erdélyben többnyire csak hokipályán lát az ember, ott sem zavar sok jeget.

Csakhogy a történet nem ennyire egyszerű. Igenis van összefüggés abban, ami Felvidéken, Erdélyben, Délvidéken vagy Kárpátalján történik. Ahogyan annak is egyenes következményei vannak ránk nézve, ami a mindenkori Budapesten történik. Ezt belátni nemcsak tisztesség, hanem elmeállapot kérdése is.

Ha ugyanis Budapesten megtagadják, lesajnálják, figyelmen kívűl hagyják a határokon túl rekedt magyarságot, akkor előbb-utóbb furcsa dolgok kezdenek történni. Például a Délvidékről elűznek néhány magyar családot. Például Kárpátalján felszámolni igyekeznek a magyar nyelvű elemi oktatást. Például Felvidéken szép szőke diáklányokat vernek véresre, majd az esélyegyenlőség jegyében focidrukker magyar fiatalembereket is.

Az utódállamok logikája már csak ilyen, ezen itt Kelet-Európában aligha kell csodálkozni. Ha megtehetik: hát meg is teszik.

Ami viszont Szlovákiában történik, az még nekünk, vadimokon és dzsidzsibekálikon edzett kisebbségieknek is sok. Persze, a hülyeségnek és a gonoszságnak nincs földrajzi hovatartozása: de ha egy részeges, frusztrált, hajdani autótolvaj markáns kormánytényezőként kezd uszítani és sértegetni, azt talán mégse kéne ennyire érdemi válasz hagyni. Nemcsak Budapestnek, de Marosvásárhelynek sem.

Ha valaha, hát most azért mégiscsak össz kellene hívni egy újabb magyar-magyar csúcsot, és okosan megbeszélni, mit is lehet tenni az adott helyzetben, hogyzn, milyen eszközökkel és milyen szövetségesekkel lehetne segíteni a felvidéki magyarságnak.

És nemcsak.

Mert ha egy Ján Slota nevű eszement tankokkal akar Budapestre vonulni: az nemcsak a galántai magyar ügye. Ha ugyanez a díszpéldány Szent István királyunkat lovasbohócnak nevezi: nemcsak a besztercebányai magyar polgárt sérti vele. Ha a turulmadarat idegbeteg papagálynak csúfolja, bizony, nemcsak a palócok önérzetébe tapos.

Teszi ezt egyébiránt egy olyan állami címer birtokában, amelyet cakkumpakk a magyar állami címerből ollóztak ki.

Persze, ha a sors engem janslotai mélységekre ítélne, magam is ezt tenném, ha már a magyar külügy és magyar érdekérvényesítés tehetségéből csak a lealázó kilincselésre futja.

Felvidéki autonómiáról persze már szó sem esik. Pedig az lenne a minimum. Helyette most már „kisebbségi törvényért” könyörögnek a magyar állami vezetők, amelyet a derék szlovákok bájos cinizmussal sepernek le az asztalról.

Mondván: kisebbségi törvényről szó sem lehet, hiszen „Szlovákiában nincs hagyománya a különféle csoportok kedvezményezettségének”.

Ezt az egyet elhiszem.

Mindössze csak egy apró kiegészítést tennék hozzá, ha már így nézzük: Szlovákiában gyakorlatilag az önálló államiságnak sincs hagyománya. Ha gonosz lennék, azt mondanám: nem bukkantam rá sehol a történelmükben, pedig a teljes, sms-nyi terjedelmet elolvastam.

Amely történelem pedig ott most íródik, attól tartok, ugyancsak rólunk szól. A mi pusztulásunkról, és ezt azért mégsem kéne karba tett kézzel nézni. Ha már a kisantantnak ilyen szép gyakorlata van az összehangolt támadásokban, talán előbb-utóbb mi is „feltaláljuk” ennek összehangolt ellenszerét… Mégiscsak vagyunk úgy tizenötmillónyian, legyünk bár olyanok, amilyenek.

Kitartást hát, felvidéki barátaim. Kassán, Pozsonyban, Somorján, Besztercebányán, és mindenhol, ahol a településeknek nevet először Ti adtatok.

Magyarul.

Hungária színeváltozása

Úgy tartják néhol – a székelyeknél is –: a fiúgyerekből akkor lesz „ember”, amikor a szülő meghal.

Van ebben némi fájdalmas igazság, átvitt értelemben is. Amennyiben a felnőtté váláshoz hozzátartozik az illúziókról való lemondás, a magány tudatosítása, úgy ma már az is világosan látszik, hogy ama december 5. bizony felnőtté „ütötte” az erdélyi magyarságot is.

Nem mintha olyan nagyon hiányzott volna ez a trauma: mert az volt, kétségtelen. De valahogy, addig a népszavazásig, minden erdélyi és székely emberben ott volt valahol a „kis testvér” tudata, felnézett az Anyaországra, és jól vagy rosszul leplezett kisebbségi érzéssel tisztelte a magyarországiakat, várta el tőlük a jó szót, a védelmet.

Na, ennek egy csapásra vége lett. Az mai napig is megmagyarázhatatlan, miért történt ez így, mit és miért féltettek tőlünk ennyire, „határon túliaktól” (- Istenem, már maga a szó is aberráció -), hogy a morzsák hívása erősebbnek bizonyult a vér szavánál. De megtörtént, és ezzel kénytelen volt rájönni az elcsatolt területek magyarsága: bizony, magára maradt, egyedül kénytelen megvívni ezen túl a mindennapok harcát.

Mi több, az is valószínű, hogy bizonyos értelemben, nemzeti értelemben például, éppen nekük, a kirekesztetteknek kell majd példát mutatni, megmenteni a kis anyaországban rekedteket.

Trianon óta valahogy minden nemzedék, - és valahogy minden nemzedék elárult volt – átörökítette a következőnek az erős, gondot viselő Magyarország illúzióját. Ez most megtörött ezen a népszavazáson: hogy mennyire baj, majd az idő választ ad rá. De tény, hogy éppen ez a kommunizmuson, forradalmon, Moszkva-téri emberpiacokon edződött nemzedék volt az, amelyben felébredt a dac és a sértettség, a fájdalom után csak felszegte a fejét, és azt mondta: - Hát jó. Akkor majd mi.

Felnőtté válott. A testvériség, a test-vér kapcsolat természetesen megmaradt: de többé nem „kisebbik testvér”, morális értelemben különösen nem az.

Amúgy a kezdeti trauma elfásult. Egy idő után a legmélyebb fájdalom is kiégeti önmagát. Ma már az sem ritka, hogy ha Csíkszeredában december 5.-e kerül szóba, arra gondol az ember: aznap játszik a Sportklub a Miskolccal a jégkorongbajnokságban.

És ez kétségkívül egészségesebb dolog, mint a sérelmet ápolgatni.

Bármennyire is ott legyen az a sérelem a behegedő felszín alatt.

Mert ott van.

Hiszen, egy másik hasonlattal élve: nem véletlen, hogy Hungáriát női alakban ábrázolják. Csak az őrületig szeretett nő megvetése és cserbenhagyása tud ennyire fájni.

Attól még szeretjük.

Piszkos mancsok

Mottóként idézhetném, amit nemrég az egyik kávézó illemhelyén olvastam a falra kanyarítva: „Az ember állat.” Valaki sietve kiegészítette: „Az állat pedig kijön az emberből.”

Nehéz dolog az ilyen ihletett helyen olvasható népi közhelyekkel vitatkozni, nem is akarok. Valahogy mégis folyamatosan eszembe jut, ahogyan újabban szinte nap mint nap a főállású állatvédők „hősies harcáról” olvasok. Az egyszerűség kedvéért maradjunk csak most a „Négy mancs”-nál, amely nemzetközi szervezet újabban Magyarországot és a magyar termékeket tünteti ki figyelmével.

A magyar libamájat gyakorlatilag teljesen kivégezték. Bojkottot hirdettek ellene, elriasztották a felvásárlókat, könnyes szemmel sopánkodnak a szerencsétlen libák rettenetes kínjain: merthogy tömik őket.

És ez a szerencsétlen magyar mezőgazdaság és kormány ebbe is belemegy, mert valahogy mindenbe belemegy, ahol önmagát kell fenéken billentenie: módosítja, leállítja, mérsékeli, átszervezi, istentudjamilyen bohócot csinál magából, csak a libák és a Négy Mancs érzékenysége ne sérüljön.

Hogy aztán mivel tömi, vagy tömné magát a munka nélkül maradt magyar ember, tönkrement vállalkozó: az, kérem, senkit nem érdekel.

Persze, vélhetően a francia vagy német libamáj garantáltan humánus eszközökkel nő, sőt a libák euforikus állapotban önmagukból szabják ki, látható élvezettel szolgálva fel azt az éttermekben.

Csak ez a fránya magyar libamáj ennyire megbocsáthatatlan.

Zárójelben jegyezném meg: amíg a magyar libák „szenvednek”, Kongóban közel ötmillió ember halt meg egy ocsmány polgárháborúban, alig két év alatt. Mondom: ötmillió emberi lény.

A négymancsos kutya sem ugat utánuk.

Na meg aztán most hirtelen az is kiderült, a Négy Mancs áldozatos munkájának köszönhetően, hogy a magyar nyulak is szenvednek. Borzasztóan. És rögvest felszólít mindenkit az állatvédő szervezet: kénköves eső sújtja, Szodoma és Gomorra minden átka, ha magyar nyulat forgalmaznak ezentúl az uniós polcokon.

Az ember ilyenkor csak néz, vagy esetleg káromkodna, amikor fontossági szempontból még a nyúl is lekörözte a magyar embert ebben a cifra világban.

Ja, hogy Eritreában tízéves gyerekeket visznek el katonának, és Szudánban merész ember, aki délben kimegy az utcára: ugyan már. Lényeg, hogy valahol Orosházán szenvednek a nyulak, ó jaj.

A belga tapsifüles persze nyilván nem szenved, boldogan és Mozart-zenére ugrándozik, a kellő állapotban pedig fájdalommentes euthanáziával múlik ki, a nyugat-európai fogyasztók legnagyobb örömére.

És persze, nem szenved az elevenen megfőzött homár, nem szenvednek az agyonvert fókák, nem szenved a vidáman szigonyozott ámbráscet. Nem: a szenvedés mértékét egyedül az arra hivatott Négy Mancs képes megállapítani.

Ennek a magyarázata pedig pofonegyszerű: meg kell ezt csinálni, tönkre kell tenni a kis(ebb) országok mezőgazdaságát: így majd nem szenvednek nyugat-európai vagy közel-keleti monopóliumok vezérigazgatói állatai. Megvesszük a libamáj és a nyúlpecsenye helyett majd a konzumsz*rt, igaz ugyan, hogy rosszabb lesz, de legalább drágább.

Hogy mindez most még egyelőre „csak” Magyarországon zajlik, senkit ne nyugtasson meg. Percig se kétlem, ugyanerre a sorsra jut majd a román juh, a romániai csirke, és úgy egyáltalán minden, ami minimális kereseti kockázatot jelent a multiknak.

Eljő még az az idő, amikor tehenet fejni is szexuális molesztálás lesz.

Mert sajnos, mindig akad egy-két jóravaló, könnyes szemű ember, aki négy manccsal, boldogan végzi el a piszkos munkát a megrendelőknek.

Aztán hátradől, miután libakövérre tömték a pénztárcáját.

Zászló, bontás

Azért annak sem egyszerű az élete manapság, aki a Kárpát-medencében magyarként zászlót bont valamilyen alkalomból. Különösen bonyolult ez itt, a Székelyföldön.

Kis humorérzékkel – és miért ne legyen humorérzékünk, egyebünk amúgy se igen van – azt mondhatnánk, először is a bőség zavarával küszködünk. Mert hát ugye, ott van először is A Zászló, a nemzeti, piros-fehér-zöld magyar zászló. Aztán ott van a székely zászló, ez mondjuk, megérne egy külön misét. Aztán ott van a kötelező zászló, a román, ott van a csillagos uniós zászló, nemzeti érzelmű embereknek az árpádsávos zászló, és akkor még nem is szóltunk a települések, városok saját zászlóiról.

Nem csoda, ha emiatt a bőség miatt időnként zavarba esik a többségi – esetünkben: román – nemzet, de újabban az anyaországra is jellemző ez a zavar. Olyannyira, hogy lassan ember legyen a talpán, aki eligazodik, hol, milyen zászlót ildomos, és kinek szabad bontani.

Nem is olyan régen még a Csíksomlyó hegyén lobogó magyar zászló, aztán annak hiánya, majd a helyette kerülő román zászló borzolta a kedélyeket. A bő egy éven keresztül vidáman lobogó piros-fehér-zöld zászló jelenléte vagy jelen-nem-léte még a székelymagyar lakosságot is megosztotta, magam is hallottam nem egy olyan véleményt, miszerint semmi keresnivalója ott a magyar zászlónak, székely zászlót kell kitűzni, ha egyáltalán.

Na mármost nekem egyformán kedves mind a kettő. De a magyar zászlót megtagadni, december 5-e ide vagy oda, olyasfajta balgaság, ami már a bűnnel határos. Aki (jogos) sértettségből vagy büszkeségből azt állítja: ez már nem az ő zászlója, az gondolatban kérdezze meg nagyapját és őseit, vajon a Don-kanyarnál, vagy a Kárpátok hágóin, Isonzónál és Doberdónál, Isaszegen és Komáromnál milyen zászló alatt harcoltak és estek el a székely honvédek?

Hát ezért van helye a magyar zászlónak, ha már valahova zászlót kell állítani. Ez ugyanis a mi zászlónk, nem kis- és nagymagyaroké, hanem mindannyiunké. És kész.

Ami a székely zászlót illeti, a kék-arany, napos-holdas lobogót, abban az a legjobb, hogy éppen a hatalom berzenkedése és ellenkezése miatt kap(ott) polgárjogot. Ez a zászló ugyanis szép és kedves szívünknek, de azt azért egymás között hadd ismerjük el, hogy igazi ugyan, de nem valódi. Legalábbis történelmi szemmel nem. A nap és a hold valóban a székely nemzet ősi jelképe: pecsétként. Lobogóként, legalábbis a ködösebb történelmi időkben, ahány szék annyiféle színösszetételt használhatott volna – de leginkább a király, a fejedelem vagy az ispán zászlója alatt vonultak mégis hadba az ősök.

Ettől még jó ez a zászló, végül is, minden jelképnek kezdődnie kell valahol, s maga a Székely Himnusz sem mondhat különösebb ősiséget magának: de mégis a mienk, s most már az is marad.

Mindenesetre, ha én román politikus, vagy pláne prefektus lennék, eszembe nem jutna olyan butaság, hogy megtiltsam, vagy egyáltalán szóvá tegyem ezen lobogó használatát a középületeken. Amióta a világ világ, az ilyen intézkedés ellenérzést, sőt dacot és kitartást szít: a végső eredmény nem a jelkép használatának megszűnése, hanem a közösség egybekovácsolása lesz. A zászló, köztudomásúan az a jelkép, amely köré odagyűlnek az emberek: hát ezért tulajdonképpen szinte köszönet illeti a kákán csomót keresőket…

Ugyanez az okozati hatás érvényesült az árpádsávos zászlóval is a maradék Magyarországon: elég volt kicsit krákogni, köhögni, betiltásra javasolni, hogy hál’Istennek újra megbecsült nemzeti jelképpé váljon a társadalom jelentős része számára.

És ami a hivatalos zászlókat illeti: hát itt éppen ezért nem különösképpen szívügye senkinek. Nemcsak azért, mert többé-kevésbé még mindig idegenek, hanem azért, mert amit muszáj kitűzni, az muszájból van: eleget tesz neki az ember, de nemigen melegedik a szíve, ha csattogni hallja. Legfennebb közömbösön tesz eleget az elvárásoknak.

Kétes értékű kivétel például az olyan igyekezet, amilyet legutóbb Gyimesközéplokon láttam, nyilván máshol is előfordulhat: az önkormányzat épületén büszkén feszít a román és uniós zászló mellett a NATO lobogója is. Gondolom, ettől még nem emelkedik a derék gyimesiek morálja, de hát miért is ne vegyük ki jelképes részünket mi is Afganisztán és Irak szétbombázásából, ugye.

Száz szónak is egy a vége: néha azért megértem a zászlóügybe belegabalyodó nem-magyar politikusokat. Valóban nem könnyű nekik sem az életük. Nem értik szegények, minek ennyi zászló, és nem értik, hogy miért nem elég az az egy, amit éppen ők javasolnak.

Pedig a válasz egyszerű, kicsit olyan, mint a magyar hazával. Akinek egy sincs igazán, annak több közül kell megpróbálni válogatnia.

* Az illusztráción Bethlen Gábor fejedelem zászlója.

"Nemzeti" blogcsúcs (?!)

Régóta bosszantja a csőröm a majdnem-anyaország "hivatalos" jobboldalának látszatcselekvése, mellébeszélése, pót-politizálása. Nagyon rég, de mivel mégiscsak a "mi kutyánk kölyke" alapon ismerősök, sőt, barátok időnként ezek a szalonhuszárok: hallgattam. Többnyire most is hallgatok, bár nemegyszer fogcsikorgatva, némán küldöm el őket oda, ahová valók lennének.

Ami mellett most mégsem tudok elmenni: ez a Navracsics-féle jobboldali blog. Vagy blogportál, vagy nevezzék, aminek akarják. Már megjelenésében nevetséges: a jelen helynek is gazdát adó blogspotnak koppintása, amelyen Navracsics úr barátai, üzletfelei, alkalmazottai, sajtómunkásai és néhány valóban tisztességes ember, a szebb jövő ígéretében ír teljesen semmitmondó, üresszavú, mellébeszélő eszmefuttatásokat a magyar közéletről. (Amúgy maga a site is a Fidesz egyik szerverén van, nyilván, ez is magánpénzből műkődik, ugye, de üsse kő, kicsire nem adunk. Bár ez lenne a legnagyobb baja.)

Igazából nem is lenne fontossága egy ilyen hamvábaholt látszatcselekvésről írni. Az egész honlapnak, aminek nevét csakazértsem írom le, nevetséges a társadalmi hatása, holott Navracsics gyufába szakadva erőlködve ír néha napi két szösszenetet - ha másról nem, akkor a szerb védőszentről -, amit a közel harminc törzskommentelő lelkesen csócsál, lelkük rajta.

Na de amiért mégiscsak megemlítem azt a jellemző, eszement attitűdöt, amivel nem egy választást veszített el a Fidesz: tegnap megrendezi ez a jobb sorsra (JOBB sorsra) érdemes társaság a "Nemzeti blogcsúcsot". Értjük, persze: minden bizonnyal sorsdöntő kérdés lehet "nemzeti blogcsúcson" megvitatni olyan kérdéseket, mint például: " Mik a lehetőségei a konzervativizmusnak akkor, ha már minden olyan elv, amit kialakulásakor ellenzett, beépült a nyugati politikai rendszerekbe?"

És még idézhetnék, de minek. Szegény, szerencsétlen, valóságtól elszakadt, amúgy jóindulatú emberek. Gondolkodnak, fontoskodnak, elbuknak. Ők a "jobboldali értelmiség".

Azért, mielőtt végképp megsajnálnám őket, olvasom beszámolójukat e jelentős eseményről. Majdnem százan voltak jelen (és ez a három "legnagyobb" jobboldali társasblog közönsége: hát nem vicces? :-)), de végül, az agyonrágott és értelmesen megfontolt "nemzeti" gondok után mégiscsak sikerült megnyugodniuk.
Idézem, a beszámolójukból:

"Egy szó mint száz, a magunk részéről feltétlenül folytatásra érdemesnek tartjuk a kezdeményezést - a következő találkozó témáiról és időpontjáról természetesen időben szólunk majd. Ja, és Ablonczy kolléga is megnyugodhat végre, mert tegnap senki sem tette föl az 1 millió dolláros kérdést, azaz hogy "miért nem csinál végre valamit a Fidesz?". Úgy látszik, van remény."

Remény? Kinek? Miért?
A magam részéről kétségbeesem az ilyeneken.

Csip-csirip

Néha a hétköznapi élet egész döbbenetes jelképekkel, parabolákkal szolgál. Van annak már tizenvalahány éve, hogy megírtam: a Kárpátok innenső lejtőjén, a Gyimesekben megjelent az első sakál. Úgy tűnik, kezdtek lassan betelepedni Erdélybe, s mint általában a délkeletről a Kárpátok hágóin érkező jövevények, az aranysakál is sunyi, gyorsan szaporodó, kis igényű, agresszív fajta. Akárcsak a balkáni gerle, amely alig nyolcvan év alatt teljesen birtokba vette nemcsak a Kárpát-medencét, de már a nyugat-európai fővárosokat is.
Ugye, mennyire ismerős?

Na és most hallom a minap a másik ijesztően életszerű történetet: Madéfalván, a Siculicidium emlékművén a gyönyörű turulmadár, szegény, a régiség miatt meglyukadt. Nem elég, hogy meglyukadt, de szépen beleköltöztek a bronztestbe a verebek.
Ott fészkelnek, röpködnek, és vígan belakják a turulmadár teremtette belső teret.
Már nem is csudálkozom ezen a sok csiripelésen... csip-csirip, Gyurcsány... csip-csirip Slota...

Ezek mindig, mindenhol találnak morzsát.

Sport, diplomácia

Hangulatfestésnek egy anekdotába illő történet: jó néhány évvel ezelőtt Csíkszeredában az egyik kávéházban üldögéltünk népes baráti társasággal, és futball-világbajnokság lévén, éppen a francia-szenegáli mérkőzést követtük kellő mennyiségű sörök mellől.

Na mármost sokféle focidrukkert láttam én a Székelyföldön, de olyan, magyar nyelven beszélő embert nemigen, aki a franciáknak szurkolt volna. Nem kizárt, hogy létezik, mert sokan vagyunk, sokfélék – de az a fránya Trianon és Clemenceau hosszú időre leküzdötte az esetleges szimpátiát.

Szóval, ott ül valami harminc jóravaló székely, és lelkesen biztatja a szenegáliakat, amikor betéved egy szintén jóravaló regáti román ember, valamely kóbor kamionsofőr, és azonmód csatlakozik a televízió előtt söröző közönséghez. Természetesen, a frankofónia jegyében erős franciabarát érzelmekkel ült le, ezért néhány perc múlva hirtelen úgy kezdte érezni magát, mint akit idegen bolygóra pottyantottak, hitetlenkedve nézett körül, majd igen óvatosan szünetben megkérdezte az egyik vendéget:

- Már elnézést, uram… de maguk itt miért szurkolnak a szenegáliaknak?!

- Hát csak azért, merthogy azok még soha nem ártottak nekünk… - hangzott a felvilágosító válasz.

Na ezt azért nehéz megérteni annak, akit nem ide szült a jó- vagy a balsors. Mi azonban értjük, s talán a baszkok is. Meg esetleg az írek, akiknek elnökasszonya nemrég jelentette ki Kolozsváron, erősen reméli, a CFR megveri a Chelseat… Valószínűleg hasonló logikával gondolkodott a derék asszony is: a kolozsváriak még soha nem ártottak nekik, bezzeg az angolok…

A CFR-vel - elnézést: KVSC, azaz Kolozsvári Vasutas Sportklub –, a hétköznapi sportdiplomáciában ismét helyben vagyunk. Egy ideje ismét magával ragadja az érzelmeket ez a „magyar” csapat, holott, hát izé, kevés az a „román” csapat, ahol ne futkorászna több magyar játékos a pályán. De mégsem ez számít: hanem az, hogy valami ebben az esetben is, futballcsapatnak álcázva megint csak egy kicsit haza alakú űrt tölt be a lelkünkben.

És ha már lélek, hát nyilván, milyen régóta, hogy sokunknak „Sportklub van a szíve helyén…” Vagy éppen HC, kinek, ami közelebb áll, a lényeg, hogy minden testvéri torzsalkodás ellenére erősebb még mindig a Steaua elleni utálat, mert sportdiplomácia ide, korrektség oda: azok még mindig nem ellenfelek itt, hanem inkább ellenségek. Székelyföldön a hoki lényegesen több örömet, boldog pillanatokat, és nem utolsósorban nemzeti elégtételt szolgáltatott számunkra, mint 18 év magyarországi nemzetpolitikája… Még a „visszacsatolás” is csak ezen a területen sikerült, ha szimbolikusan is, de mégis.

Úgy tűnik, ahol a haza időnként elveszik, ott keresi meg az ember ahol találja. Ha a sportban, akkor a sportban: és nincs is ezzel semmi baj. Valamikor ez volt az első régi olimpiák szelleme is: városállamok vetélkedtek egymással a dicsőségért. És él valami ebből a szellemből ebben a megromlott világban is, Puskás Öcsi, vagy Egerszegi Krisztina összehasonlíthatatlanul nagyobb magyar márkanév, és többet tett a magyarságért, mint teszem azt, károlyimihály, vagy rákosimátyás.

A sportot, és a sikerélményt, hál’ Istennek, nincs ahogy elcsatolják tőlünk. És betilthatják Szlovákiában a magyar zászlót, magyar nemzeti jelképeket a focimeccseken: attól még egyetlen jó palóc ember sem fog a „tótoknak” szurkolni. És ez így is van a rendjén.

És ha végképp nem lesz, akinek szurkolni egyszer – amitől óvjon bennünket a Fennvaló – akkor majd csak annak fogunk szurkolni, aki kevesebbet ártott nekünk. Mert ilyenek vagyunk, és ez a természet rendje.

Huj-huj-hajrá!

Cigányútra ment...

Hétfőre virradóra rálőttek, illetve Molotov-koktélt dobtak két, cigányok által lakott házra egy magyarországi településen. Az egyébiránt, sajnos, szinte szokványosnak mondható eset ezúttal tragikusabb következményekkel járt: a támadásban, vagy fenyítésben, vagy példastatuálásban (nem kívánt törlendő) meghalt egy férfi és egy nő.

Az esettől magát a hisztérikusságig jogvédő álláspontba hergelő magyar média azóta is versengve szörnyülködik, jobb- és baloldalon egyaránt. Magától értetődő emberi alapállás, hogy senkinek nem kéne éjjel az ágyában meghalnia, mert valami barom sörétes puskával lövöldöz be az ablakon. Magától értetődő az is, hogy a Molotov-koktél nem az a csomag, amit az ember szívesen lát az ablakában.

Sajnos, ugyanennyire magától értetődő a magyar közélet ismeretében az is, ahogyan azonnal és kategorikusan "rasszista támadásnak" minősítik az esetet. "Egyértelműen szélsőjobboldali tett", fajgyűlölő indíttatás", ésatöbbi, ésatöbbi, minősítik kapásból az esetet az egyébként igencsak kétes ártatlanságú cigány vezetők, tökéletesen elfeledkezve azon gyilkosságok, rablótámadások, bántalmazások tucatjairól vagy százairól, ahol történetesen(?) a romák az agresszorok. Nem, olyankor nincs rasszista támadás, olyankor legrosszabb esetben is "megélhetőségi bűnözés" van.

Mi több, azokban az esetekben, ahol a cigány az elkövető: súlyos politikai inkorrektség ezt megemlíteni. Mit ad Isten, ha cigány az áldozat: azonnal korrekt és kötelező szóvátenni, hogy lám, ismét szegény kisebbségit hóhérolják a gonosz magyarok.

Jelen eset egyébiránt, minden valószínűség szerint - bár ezt a rendőrségi eljárás, most mérget vehetnek rá, soha nem fogja kideríteni -: tipikus cigányleszámolás. Ugyanúgy, ahogyan a Teve utcai rendőrpalotába lövetni is tipikus rendőrtempó volt. És tipikus az is, ahogyan az ismeretlen elkövetőket mindenfajta kivizsgálás előtt rasszista-fehér-magyargárdás-magyaroknak könyvelik el, aminek nemcsak az a haszna, hogy ebből néhány cigányvezető újabb politikai tőkét farag, hanem az is, hogy ha valahol két cigány lekaszabolja egymást - erre is volt már példa! -, azonnal a magyarokat lehessen felelőssé tenni.

Jópár évvel ezelőtt, amikor kies székelyföldi városunkban egy talpig cigány ember meglehetős szakszerűséggel próbált egy konyhakést helyezni a felsőtestembe (szerencsére csak a kezemig jutott) - eszem ágában nem lett volna rasszista indíttatású támadásként interpretálni ezt. Nem: az egy közbűntényes támadás volt.
Gondoltam én.
A támadót azonban a rendőrség és a bíróság egyaránt vidáman engedte tovább szárnyalni, zavart mosollyal közölve, hogy hát, az a helyzet, ha ők most vegzálni kezdik a romát, akkor annak mennyire rossz üzenete van, és hogy a "jogvédők" amúgy is lesben állnak.
Persze, ez szubjektív történet. Ugyanúgy szubjektív, mint mindenki más esete, akit már raboltak ki, támadtak meg "szegény, jogfosztott" emberek.

A baj csak annyi, a sok szubjektivitás előbb-utóbb kényszerű önvédelemmé érik: és akkor majd valóban rasszista indíttatású Molotov-koktélek és sörétek fognak röpködni mindkét irányban. Ami persze senkinek nem kell, és nem hiányzik.

Pedig mennyivel jobb volt Szalámival, a zetelaki jó cigány emberrel Kossuth-nótákat húzatva mulatni...

Valami elromlott, és ezért nem Szalámi, és nem én vagyok a hibás. Valami cigányútra ment.

Könyv, vásár

Megkésve ugyan, de törve nem reagálom le a Frankfurti Könyvvásárt. Olvasom éppen, hogy a szervezők szerint minden ötödik könyvet elloptak a derék látogatók, a kiállító kiadók 20%-os „szarkarészesedéssel” számoltak.

Szép.

Még ha Romániában lett volna ez a kiállítás… De hát innen is látszik, a tolvajságra való hajlam nem függ össze a születés helyével, legalábbis nem feltétlenül.

Másrészt, fene tudja, ahol könyvet lopnak az emberek, ott éppen akkora baj mégsem lehet. Bár, megkockáztatom, laikus véleményem szerint az ellopott könyvek nagy része színes album lehet, könyvespolcokon jól mutató szerzemény, miegymás.

És persze, azt is merészség ilyenkor mondani, hogy a derék látogatók lopnak, ilyen számarány esetén élek a gyanúperrel, maguk a kiállítók is kölcsön-kölcsönvettek egymástól, ugyanis nehezen hihető. hogy minden gyanútlan, könyvbarát látogatóban hirtelen, csak úgy, feltámadt volna a kleptománia.

Ilyenkor óhatatlanul az is eszembe jut, én valahogy, gyakorló szereplő vagy résztvevő létemre sem igazán értettem soha a könyvvásárok lényegét, mármint az olvasó szempontjából. A szerzőknek, kiadóknak, illusztrátoroknak, impresszároknak, könyvkereskedőknek persze remek alkalom egymással találkozni, üzletet kötni, fényesre nyalni, vagy éppen megfúrni egymást: na de az olvasónak?

Jó, egyetlen ráció van benne: dedikáltatni lehet esetleg a kedvenc szerzővel. Vásárolni is, de azt már állítom, előnyösebb egy könyvesboltban tenni. Még ha frankfurti az ember fia-lánya, teszem azt, van abban valami, hogy szép csendesen kisétálunk, és bambulunk egyet a standok között: na de, teszem azt, például Magyarországról kiutazni sima könyvbarátként, az már olyasfajta luxus, amit nemcsak keveseknek megengedhető, de kevesek által érthető is.

Illetve valamelyest érthető. Dicséretes ugyan, de mégiscsak sznobizmus valahol: afféle virtuális tagsága az irodalomnak. Az ember lelke megnyugszik: lám, én ott voltam, én becsülöm a könyvet, én áldozatokra vagyok hajlandó érte. Na meg hát utazunk, és utazni jó, mennyivel másként hangzik: kiugrottam Frankfurtba sörözni/borozni, vagy: kinn voltam a Frankfurti Könyvvásáron. Vaú, ez igen.

Holott a derűs szemlélődés helyett részt lehetne vállalni magában az alkotás folyamatában is, mondjuk, hétköznapi, könyvvásártalan napokon is kicsit jobban odafigyelni az alkotókra, sok társammal együtt magam is mindig azt mondtam, a fene egye meg, nem akarom megvárni, hogy posztumusz szeressenek.

Na persze, ez lényegesen kényelmetlenebb lenne.

Addig azonban vigasztal a tény: aki majd ellopja a könyvemet, minden bizonnyal szeret is egy kicsit.

Nyelv, használat

Alighanem mégiscsak öregszem: néhanapján azon kapom magam, hogy igazat adok Markó Bélának.
Mentségemre legyen szólva, túl gyakran azért ez nem fordul elő.

Most legutóbb mégis újra igen: olvasom, hallom, leginkább persze a "felháborodott" román médiában, hogy Markó Béla javasolja, sőt kéri, hogy a román tannyelvű iskolákba vezessék be kötelező tantárgyként a magyar nyelvet.
Azt mondanom sem kell, hogy erre a román politikum akkorát ugrott, a költő szavával élve, "mint a gímszarvas, kit s*ggbelőtt az ármány" - ennek ellenére, vagy talán ezért is, teljesen helyénvalónak és jogosnak tartom a szövetségi elnök felvetését.
Bizony, a román gyerek éppen annyival lesz több, ha jól beszéli a vele egy országban élő magyarok nyelvét, mint a székely gyerek, ha mégiscsak megtanul románul. Mert mindkettő szükséges, életszerű és valós hasznot jelent, ha már egyszer a sors perverziója egy országban élni kényszerített.
Még van is bennem annyi optimizmus, hogy lássam ennek reális esélyeit: előbb-utóbb majd idegeskedés nélkül felfogja mindenki, hogy jobb a tőszomszéd nyelvét beszélni, mint valamely Fidzsi-szigeteki nyelvjárást.

Addig is, támadt egy másik ötletem. Ezennel szabad prédává teszem, kampányidőszak jön, nyugodtan használja fel bármely politikus.

Javasolja már valaki, kérje és követelje, a román közszolgálati tévéadók, de miért ne, akár a kereskedelmiek is: lássák el opcionális magyar feliratozással műsoraikat. Sőt, ha lúd legyen kövér: akár hanggal is. Ma már a nemzetközi adók többsége megoldotta ezt, digitális sugárzás esetén különösen egyszerű: választható a nézett adás nyelve vagy feliratozása. A legtöbb helyen már akár a teletext oldaláról is kérhető feliratozás, ami különösen a siketnémák számára hasznos. Aki nem akar élni ezzel, annak nem zavarja érzékeny lelkét. Aki magyarul akarja elolvasni vagy hallgatni a hírműsort vagy éppen valamely valóság-bődületet: annak kezében a távirányító, élhessen ezzel a jogával.
Azt hiszem, nem rugaszkodom el túlságosan a valóságtól, ha azt mondom, ennek gazdasági vetülete sem elhanyagolandó: minden bizonnyal nagyobb lenne a nézettsége annak az adónak, amelyet más nyelvűek, jelen esetben magyarok is értenek, anyanyelvükön. Két-három fordító költségvonzata egy országos televíziós stábnál elhanyagolható.
Részemről azt nem ígérem, hogy akár magyar felirattal is megnézem, mondjuk a "Din dragoste"-t: de azért jónéhány adásra vevő lennék.

Szóval, drága politikus barátaim: valaki vegye már a bátorságot ennyi populizmushoz. Tegye programja részevé. Hátha meg is valósulhat végre.
Nem nagy ügy, persze. De mégis...

Nyugodjon békében

Jörg Haider

1950, január 26.
–
2008, október 11.

Elhunyt:
"autóbalesetben".

Bő nyolc évvel ezelőtt írtam Róla:

Bécsi keringő




És egy kiegészítő emlékezés Haider portréjához, köszönettel a (számomra) ismeretlen szerzőnek:
itt.

Eltévedtek

Régi vágyam egyszer Perzsiába utazni. Egyszer talán sikerül is, ha éppen utazásra, és egyáltalán emberi létezésre alkalmasabb idők járnak majd.

Na de ha én Iránba utaznék, egészen biztosan nem álcáznám magam Afganisztánba tartó katonának. Továbbá nem várnám meg, amíg perzsa vadászgépek kényszerítenek a földre. Mi több, azt se hazudnám előzőleg, hogy csupa békés, ájtatos civil manó utazik a gépen.
Ez, persze én vagyok, esetleg az itteni olvasó.

Szekeres Imre, minden idők, hm, legfurább - hogy mást ne mondjak - hadügyminisztere ezt természetesen másként gondolta, ahogyan másként gondolták azok is, akik az irániak által földrekényszerített magyar gépen ültek, és bizony-bizony, állig katonák voltak, legalábbis négyen közülük, az egyszer fix.
A történet finom, már-már sajátosan magyar kormányzati bájához tartozik, hogy először tagadták, aztán hazudtak, most meg hallgatnak, mint ama bizonyos csuka.
Valóban jó kérdés egyébként, mi a kínkeserves keresztmamájuknak a térde kalácsát keresnek magyar katonák az iráni légtérben? Ahogyan ugyancsak jó kérdés lenne, mit is kerestünk mi a harmincéves háborúk csatatereitől kezdődően Isonzón át a Don-kanyarig, mindenféle lehetetlen helyen, ahol még véletlenül se lett volna keresnivalónk.
Ennél már csak az jobb kérdés, miért nem voltak, vagy nincsenek magyar katonák ott, ahol aztán végképp lenne keresnivalónk a magunk revizionista galádságában.

Azt mindenesetre elismerem, nem kis önbizalomra vall berepkedni egy igencsak komolyan vehető katonai hatalom légterébe, olyan feltételek között, amikor itthon még a Gellérthegyet sem biztos, hogy meg tudná(n)k védeni.

A történet legfinomabb része, hogy a hivatalos indoklás szerint a "civil gépen" utazó katonák voltaképpen eltévedtek, merthogy ők tulajdonképpen "annak a katonai küldöttségnek a tagjai, akik október 1-jén átvették a kabuli nemzetközi repülőtér irányítási feladatait."

Na puff neki. Hát a Jóisten irgalmazzon mostantól a kabuli reptérnek, ha ilyen jóltájékozott irányítói lesznek.

Méghogy eltévedtek... Hát valóban el, nem kicsit. De nem ez a négy szerencsétlen magyar katona: hanem az egész magyar hadügyminisztérium, "felelős kormányzat" és külpolitika.

(Az illusztráció Léstyán Csaba munkája, köszönettel)

Fantom, buli, haverok

Azt hittem, nehéz már újat látni Magyarországon. Tévedtem, most is, mert a helyzet az, hogy mindig lehet újat látni. Illetve jelen esetben látni, hogy nem látni.

Lehet, van, akinek nem új a mellékelt videó, nekem az volt. És el vagyok ragadtatva tőle, mert azt eddig is tudtam, hogy kísértet járja be Európát. Tudtam, hogy Gotham citynek éber őre Batman, és eszembe se jutott kételkedni Supermanben vagy a Pókemberben.

Na de a tetétleni fantom azért mégiscsak hab a tortán. Már egymagában az elég büntetés egy falunak, ha ilyen neve van, aztán ráadásul ilyen válogatott népek lakják, mint ezen a felvételen láthatni.
Már csak a fantom hiányzott innen.
Bár ahogy elnézem ezeket az arcokat, szemrebbenés nélkül a fantom pártjára állnék.
Csak tudnám, mit csinál ez a fantom? Mert ahhoz képest, hogy senki el nem mondja, miben sántikál, igencsak népszerű lett.
Egyébként fölösleges ide minden szó. Tessék megnézni a videót, figyelmeztetek mindenkit, rekeszizom-próbáló darab.

Vendég, fogadó

Régi jó tapasztalatom, hogy heveny depressziók, családi viharok ellen - vagy csak úgy egyáltalán - legjobb, ha fogjuk magunkat, esetleg a család vagy barátok egy részét (vigyázat, négy embernél több már sok), és beülünk valami csendes kis helyre, ahol ételbe-italba lehet fullasztani a gondokat.

Magánemberként és műkedvelő vendéglátóként is az a tapasztalatom, errefele (és mindenhol) legjobbak a legkevésbé csicsás helyek. Régi mániám (a tankos mellett :-)), hogy igen nagy szükség lenne a Székelyföldön egy olyan étterem-kocsma-kávéházláncolatra, amely sajátos lenne, jóízlésű, otthonos, és csak a miénk, másokat ott egyen meg a konzumfene ahol vannak. Valahogy úgy, ahogyan például az írek kínjukban kitalálták a pubokat, és világmárkát csináltak belőle. (Tényleg, tudták, hogy az ír pubhoz a Guiness mellett hozzátartozik a kötelező macska is, amely a helyiségben lakozik?)
Nos, mindmostanáig két olyan helyet találtam a Székelyföldön, amelyben maradéktalanul otthon éreztem magam, s akár macskaként is lakoztam volna bennük huzamosabb ideig. Az egyik a zetelaki Arany Kócsag, ennek méltatásához kevés az én billentyűzetem. A másik a lövétei Tálas, amelyet úgyszintén ajánlok minden szomjas székely ember figyelmébe.

Az elrettentő helyeket most kihagyom, abból sajnos túl sok van. Legutóbb például egy felcsíki falu igen elegáns és viszonylagos jóízléssel elkövetett, székely specifikumú panziójában közölték velem, az udvaron berendezett teraszon nem szolgálhatnak ki, merthogy "aztat tiltja az Unió". Ott is hagytam őket az uniós tiltásukkal együtt, egyen náluk Günther Verheugen, ha erre jár.

Cserébe viszont mindenképp ódát kell zengenem bizonyos Ibi néniről, aki nem messze, egy másik faluban műkődtet panziót. (Igen, Dánfalván, kitalálták.) Nos, Ibi néni és konyhája az, ami az átlagamerikainak mekdónác, és az eszkimónak a fókazsír. Ezt az intézményt, a szakácsnőtől az ízekig székely embereknek találták ki, talán éppen azért, mert maguk is annyira székelyek, hogy az egész csak úgy lett, és nem ártotta bele magát semmilyen szakértő.

Az uniós eltanácsolás után múltkoriban betértem ide: nos, Ibi néni teljesen magától értetődőnek találta, hogy ha úgy óhajtjuk, akkor saját udvarán terít asztalt (amely egyébként nincs benne a kínálatban, na de mi az, kihozni néhány széket egy asztal köré, és ott teríteni meg?)
És lőn. Óva intem egyébiránt az anyaországi és mindenféle külhoni esetleges látogatókat: amennyiben túlzottan kényesek a higiéniára, és elvárják, hogy steril körülmények között egyenek, úgy széles ívben kerüljék el jelen helyet. Nem mintha bármi baj lenne vele egyébként: de azért erős a gyanúm, egy pesti tisztiorvos ugyancsak csóválná a fejét itt. Hadd csóválja, úgy kell neki.
Namármost étlapot, és hasonló marhaságokat senki ne kérjen Ibi nénitől. Legegyszerűbb, ha az ember kellő tisztelettel megkérdezi, úgy mégis mit lehet enni, és rábízza magát a fogadósi zsenialitásra. Én még sosem csalódtam benne. Az itt tálalt káposztalevest más helyeken gyógyszerként forgalmaznák, de a parasztcsorba vagy pacalleves is mágikus erővel bír. Azt mondanom sem kell, nem vesződnek itt francia vagy angolszász tálalással, kihozzák egy ménkű nagy fazékban a levest, aztán szedjen magának mindenki pukkadásig.
A "másodikkal", ahogy örömmel nevezzük, szintén nem kell sokat bíbelődni. Hús egészen biztosan lesz benne, úgy minimum fél lajbielőnyi, esetleg káposzta mellé, vagy pityóka, vagy paszuly, ahogyan éppen a szeszély hozza. De finom, laktató, és kiadós, a mi ínyünk szerint való.
Majd elfelejtettem mondani, ama bizonyos ír macskát is felfedeztem az udvaron. Nehéz is lenne nem észrevenni egy ötkilós állatot, amely villogó szemekkel figyeli a zabálást, és szerintem egyetlen életcélja eltüntetni a maradékot a tányérokról, nehogy kihívjuk magunk ellen a szakácsné sértődését a kákabélűség miatt.

Az már csak magától értetődik, hogy házikenyér, házi savanyúság (muretura) és szilvapálinka teszi igazán teljessé a menüt, végül pedig, amikor fizetségre kerül a sor, Ibi néni igen rövid elmélkedés, meg a felhők járásának tanulmányozása után rendszerint olyan árat mond, amiért például a Centrál Kávéházban lehet, a wc-re sem engednének be.

Na ezt a fogadót, ezt az Ibi nénit, és ezt a mentalitást kellene klónozni, nem a Dolly-báránykát.

Addig is, aki csak teheti, látogassa meg. Én még a héten újra, annyi bizonyos.

* ( a fotó természetesen a helyszínen készült)

Kis román erotika

Kezdetnek a hír: két napja a román belpolitikai élet kedvenc botrányhistóriája öblösödik egy amatőr videófelvétel körül, amelyen Ana Birchall, a PSD (gyengébbek kedvéért a legnagyobb román ellenzéki párt) ügyvezetője, egy ideig szóvivője, oktatási miniszter-jelöltje, stb, egy autó belsejében orális gyönyörökben részesít egy azonosítatlan férfit.

Mondjuk ki magyarul: a derék és meglehetősen szemrevaló politikusasszony - amennyiben ő van a felvételen - figyelemreméltó odaadással és szakértelemmel lesz*p valakit.

No hiszen.
Az esetet a hölgy körömszakadtáig tagadja, az elemzők elemzik, a polgárok egy része szörnyülködik, másik része csámcsog az eseten, a lapoknak megugrik a példányszáma, és magam is jó tíz percet töltöttem el a kereséssel az életemből, amíg rá nem bukkantam a szóban forgó videóra. Hogy mindenki más dolgát megkönnyítsem, itt van: http://www.curentul.ro/index.php/Actualitate/SCANDAL-SEXUAL-IN-POLITICA.html.

Mármost a labda annyira magas, szinte szégyen leütni: hát igen, a politika amúgy is egy nagy szopás, mindössze nem mindegy, az aktusban melyik részen állunk. Másrészt, ha a Fehér Háznak volt orális szexbotránya, legyen Bukarestnek is, azért éppen ennyire nem vagyunk elmaradva.
Azt persze mindenképp meg kell jegyezi: a szóban forgó felvétel annyira homályos, hogy az illető dolgos hölgyről meglehetős merészség biztosan állítani a személyazonosságát. Elvileg akárki is lehet.
Legyünk azonban kajánok, és higgyük el, ő az, akit munka közben látunk.
Ebben az esetben, őszintén bevallom, tőlem bizony akkor se veszítene szavazatot, ha véletlenül tevőleges résztvevője lennék a román választási rendszernek. (Nem vagyok.) Az én romlott, sötét, konzervatív-fasiszta lelkemnek még mindig szimpatikusabb egy emberi gyengeségekkel teljes hölgy, aki éppen orálisan tesz boldoggá valakit, mint egy hájas politikus, aki engem akar orálisan boldogítani mindenáron.

Az külön megér egy misét, miféle állatfajta az olyan férfi(?) aki ezt az aktust lefilmez(tet)i, majd nyilvánosságra hozza, nyilvánvalóan a politikusasszonyt lejárató célzattal. Részemről az ilyen állatot, úgy ahogy van, örök absztinenciára kárhoztatnám. Morálisan, erkölcsi értelemben mérhetetlenül nagyobb görény, aki ilyet tesz, mint aki orális szexet művel: tegyük ez egyszer szívünkre kezünket, melyik férfiember dobna követ elsőként Ana Birchallra?

Nos, ha én a bájos hölgy tanácsadója lennék (hm, hm :-)), mindenképpen azt tanácsolnám: amennyiben ő a felvételen szereplő nő, úgy ezt azonnal és fenntartások nélkül ismerje be. Utána pedig hozza nyilvánosságra a férfi főszereplő nevét is, örök szégyenletes példaként állítva azt a férfinépség elé. És egyáltalán: akinek ekkora(cska) szerszámot adott a Teremtő, annak aztán különösen nincs joga ekkora f*sznak lenni.

Amúgy a PSD-t szívből utálom, mint Petőfi a kukorica-gölődint: őszintén meglepő, hogy ennyire emberbaráti politikusasszonyai vannak.

Végezetül egy kis gonoszkodás: hát ezért is jó időnként Romániában élni. Mert ilyeneket is lát, hall az ember. Mert ha csak arra gondolok, hogy mindez, Budapesten, teszem azt Lendvai Ildikóval... Hát, khm, bocsánat. Akkor már inkább maradok a román közéletnél.

Öregeink

Tegnapelőtt majdnem-nagyapámmal találkoztam. (Valóban: hogy hívják magyarul a feleség nagyapját? Ki az nekem? Nagy-após? Egész biztosan nem. Ha valaki tudja, vagy ötlete van, szóljon. :-))

De nem is ez a lényeg. Koccintottunk a jó öreggel, s közben újra elgondolkodtam ezen a nemzedéken, nagyapáink székelyföldi - na jó, erdélyi - nemzedéken. Hogy mennyire kifogták ezek az emberek, és micsoda kozmikus átb*szásban volt részük egy teljes életen át. Gondoljunk csak bele.

Az én nagyapám (a vér szerinti) annak idején 1907-ben született. Még bőven bele tudott nőni a hajdani magyar világba. Aztán elkapták az első világháborút: többségük apa nélkül nőtt fel, Isonzó és a többi rosszemlékű hely ugyancsak megszedte a maga áldozatait. Majd jött az országvesztés, az első román világ, amíg a románok kezükhöz igazították az új szerzeményt: életmódot, boldogulást, hazát kellett váltani.

Ennyi már elég is lenne egy nyugodtabb világban élő embernek: de itt a java csak most következett. Alig alapított családot ez a nemzedék, nyakán volt a második világháború. Visszatért a magyar világ: a többség bevonult katonának, aki nem halt meg, jó része fogságba esett, és kis "szerencsével" fél évtizedig is csodálhatta az orosz sztyeppéket, a vérhas, az éhezés és megfagyás között válogatva.

Mire hazajöttek, a haza ismét elveszett: megérkezett a második román világ. Majd, mintha ez nem lett volna elég, a kommunizmus. Majd a kulákosítás, a deportálások. Ha valaki még mindig bírta, és eddigre nem halt ki belőle a remény, jó eséllyel politikai elítélt is lehetett.
Aztán a falurombolás réme után, még éppen jókor, rendszerváltozás újra, beköszöntött a sajátos vadkeleti demokrácia, megtanulták hogy a disznót nem szabad moslékkal etetni, és hogy a pityóka, ami száz éven keresztül tartotta bennük a lelket, a fenének sem kell.

Most pedig, akik még vannak, ülnek a tévé előtt, és valami döbbent mosollyal nézik győzikét, vagy a vacsoracsatát valamelyik kereskedelmi szennycsatornán.

Hát érdemes elgondolkodni, mi mehet végbe a fejükben.

Részemről csak annyit tudok mondani: az istenit ennek a cifra világnak. Ennyit, ezt, és így azért nem érdemelték meg.

Elysium

Időnként minden harcost meglep, elborít a szomorúság. Nincs mit tenni ellene, és nem is kell tenni semmit. Ez a szomorúság része a harcos lényének, és része van abban, hogy azok lehetünk, akik vagyunk.
Van ebben a szomorúságban valami a szeretkezések utáni letisztult levertségből; de benne van az arcizmokat megfeszítő, görcsös szorongás is önmagunktól. Mély, természetellenes megnyugvás van ebben a szomorúságban, és teljes, maradéktalan béke. Talán ennek a szomorúságnak a pillanatai az egyetlenek a harcos életéből, melyek békében telnek el.
Talán így pihennek a harcosok.
Nesztelenül és jeltelenül érkezik ez a szomorúság, körülfolyja, elnyeli, magába zárja a harcost, elringatja, megtisztítja és kisimítja a lélek ráncait.
Van ebben a szomorúságban valami a szeretetből, és van valami a szerelem révületéből is: megbocsátó, megbékítő és bénító, akár az asszonyok teste.
Nagy, fekete, asszonytestű madár ez a szomorúság: karmait a harcos oldalába vágja és gyengéden beborítja szárnyaival.

Valamikor a harcosok nyugvóhelyét Elysiumnak nevezték. Ki tudja, miért.

A kardviselésről

Fogj egyszer kardot a kezedbe.
Nem kell áhítatosan fognod. Nem kell nagy dolgokra gondolnod, nem szabad lebecsülnöd, és nem szabad játékszerként bánnod vele.
És nem kell, hogy megmondják neked, mit kell érezned, mikor kezedben tartod.
A kard lehet meghosszabításod, természetes tartozékod, akár nyelvünkben a kar-nak. Lehet kiegészítőd, lehet eszköz a kezedben, és lehet parancsolód is.
Azt semmiképp sem szabad elfelejteni: a kard gyilkolásra készült. Vért ontani, és a lehető legnagyobb kárt tenni embertársunkban. Karddal nem vágnak sem kenyeret, sem szalonnát, sem disznót. Emberre tervezték, ember ellen, és ezért közelebb áll hozzánk, mint bármely más ember által készített tárgy.
A karddal támadás közeltusát feltételez: testi érintkezést, így tiszteletet a másik iránt. Nem véd, hanem támad: ez bátorságot jegyez. És nem utolsósorban: súlyos, vagy éppen halálos sebeket ejt, ezért megfontoltságot és határozottságot követel.
Nem kell minden pillanatban ezekre gondolnod, mikor kezedben tartod – de nem szabad egészen elfelejteni sem.
És mindenek mellett gondolj néha arra is, hogy ennek a sorsformáló eszköznek önnön szépsége van, amelyen megpihen a tekintet. Fénye tisztaságot tükröz, ívelt görbéje akár a nők gerince: egy jó kard mindig műalkotás, és még az alig-kardok is alkotások, akár a rossz vers.
Igaza volt azoknak a bölcsnek a történelem folyamán, akik azt állították, a kardnak lelke van. És itt nem kell elvont és földöntúli dolgokra gondolni. Hiszen, amennyiben a lélek szépség, szándék és törekvés összege, úgy tagadhatatlanul magában hordozza ezt minden kard. A vasérctől hosszú út vezet a bányán, a kohón, az üllőn, a tűzön és vízen át, a kovácsmester avatott kezén keresztül a végső, kész alkotásig. Kard nem készül egy délután, és két egyforma kard sincs. Formáját a szépség eszménye adja, alkotásában céltudatos szándék rejlik, és nehéz, törekvő folyamatnak az eredménye.
Ezért is lehet, hogy a kardnak, a kardoknak személyiségük van. A pallostól a fringiáig, a gladiumtól a másfélkezes kardig mind-mind sajátos egyéniségek sora. Egy szablya és egy katana között is van legalább akkora külömbség, mint egy magyar és egy japán ember között. Más kardja van a lovasembernek, és más a gyalognak, más a könnyű- és más a nehézfegyverzetűnek, más karddal harcol az északi, és megint mással a déli ember.
És ha azt hallod néha: a kardok nem időszerűek, mosolyogj ezen. A kard, mint eszköz és műalkotás: mindig időszerű. A kard használata, a karddal ölés az, ami nem mindig időszerű.
Azt is mondhatják: mostanság keveseknek adatik meg, hogy kardja lehessen. Úri passzió, amely nem jut el a közemberekig. Ezen is mosolyogni lehet: mert kardja mindig és mindenkor csak a nemeseknek volt. A harcosoknak, és azoknak, akik bátorsággal vagy szellemi erővel nemessé tették magukat.
Kardot szerezni ugyanis nem nehéz. Kardot lehet zsákmányolni, lehet ajándékba kapni, lehet készíttetni, és igen: vásárolni is lehet. Teljesen mindegy, hogyan jutsz hozzá: a kardot ugyanis nem megszerezni, hanem viselni nehéz. Akár derekadon hordod, akár a szobád falán: méltósággal és fontosságának tudatában kell viselni. Úgy, ahogyan ünneplő ruhát, vagy ünneplő gondolatot visel az ember. Hiszen önmagadat tiszteled benne: saját ízlésed, hited, harcod és meggyőződésed. És az emberiséget is tiszteled benne: a találékonyságot, a vérszomjat, és a művészi hajlamot.
Ha mindezek mellett még olyan őseid is vannak, akik karddal foglaltak és tartottak meg hazát: úgy mondani sem kell erről semmit neked.
Fogj hát egyszer kardot a kezedbe. Akkor majd kiderül, az vagy-e, akinek hiszed magad.

Nagy Hadron

Be kell vallanom, ebben az egész részecskegyorsítós játékban nekem legjobban a neve tetszik. Hogy aszongya, "Nagy Hadronütköztető". Olyan név ez, amitől minden valamirevaló uralkodó megnyalná a szája szélét, méltó párja Nyakigláb Edwardnak, Földnélküli Jánosnak vagy éppen Örökbefogadott Childebertnek.

Ami azt illeti, stimmel a név a világvége-hangulatot árasztó imídzshez. Ha már valami eltünteti netán egyik percről a másikra a világot, akkor legyen nékije impozáns neve, mert ugye milyen hülyén nézne ki, ha egy bazi nagy fekete lyukat bizonyos KF95472 transzfibrillációsdeformátor vagy mittudoménmilyen kütyű állítana elé.

Egyébként úgy vagyok ezzel a Nagy Hadronütköztetővel, mint a sztoikusok a világgal: nem egészen tudom komolyan venni, de egészen komolyan nem venni sem lehet. Az egész tudományos halandzsa nekem egyrészt magas, másrészt rettenetesen untat (- jut eszembe, csak azért nem buktam meg a középiskolában fizikából, mert akkori tanárom valami rejtélyes módon meg volt győződve róla, fizikazseni vagyok, ezért sose feleltetett. A mai napig azon is elgondolkodom néha, mi a tömeg mértékegysége :-)).

Persze, van abban valami báj, amikor azt mondják, "a protonnyaláb tervezett sebessége a fény sebességének a 99,9999991 százaléka lesz". Na ez igen, ez már döfi. Mért nem 99,999998, példának okáért? Tiszteltetem és csókoltatom azt a szakbarbárt, aki ilyen számokat termel, csak úgy magától.

A legfinomabb azonban ez: "Az első protonnyaláb körbejárta a hadronütköztető gyűrűt – ez azt jelenti, a részecskefizikai kutatások európai szervezete (CERN) közel négymilliárd dolláros berendezésének minden eleme tökéletesen működik. Mindezt két fehér pontocska képernyőn való megjelenése bizonyította a tudósoknak, akik Amerika-szerte pezsgőt bontottak a siker örömére."
Ez, drága felebarátaim, már maga a színtiszta gyönyör. Mennyivel szebb dolog négy- vagy mások szerint nyolcmilliárd dollárt elkölteni két fényes pontocska megjelenésére egy képernyőn (+ a pezsgő ára!!!), mint azt a pénzt Etiópiának adni, vagy akár nekem.

Ráaadásul ezt az egész hülyeséget élőben lehetett nézni, hát gebbedjek meg, ha értem, mit lehet egy majdnem fénysebességgel száguldó protonon nézni, minden jel szerint, ha sikerül is, mindössze két fehér pontocskát, ami nekem semmilyen esetben nem okoz vizuális orgazmust.

Persze, azért nem kétlem, ha bizonyos emberek, befektetők, kormányok és titkos társaságok ebbe az egész projektbe valóban beletettek ennyi pénzt, és képesek voltak harminc kilométernyi alagutat fúrni száz méter mélységben, a technikai herkentyűket nem is említve: ennek valamiképpen meg kell térülnie. Tehát biza, biza, előbb-utóbb tényleg megtalálják amit keresnek, előállítják, utolérik, megcsinálják, erre mérget vehetünk.
Remélem, azért inkább holnapután, mint holnap, tekintettel arra, hogy a tűz és a kőbalta óta nem tudok egyetlen, az ember életét megkönnyítő felfedezésről sem, ami ne tette volna azonnal komplikáltabbá és embertelenebbé az emberi életet. (Talán az egy aszpirin a kivétel.)

Addig is azonban, jó poén ez a Nagy Hadronütköztető, fel lehet hívni a haverokat, arra hivatkozva, hadd igyunk meg még egy-nyolc sört a világvége előtt, és hát azért csajozós dumának sem utolsó, használjuk már ki ezt a kevés időt, bla-bla. (A nők úgyis mindent elhisznek, ami a céljaikhoz közelebb viszi őket).

Galád lelkem mélyén pedig, mint nagy sci-fi-fogyasztó és a Csillagkapu sorozat lelkes híve, alig várom, hogy egyszer csak egy kék alapon vizes körben megjelenjen az álmélkodó tudósok előtt maga T'ealc barátunk. Vagy rosszabb esetben egy goa'uld.

IndiJánosok

"Talán a testvértelenség tette, talán a történelem és a néplélek erős érzelmi megközelítése ezeknél az embereknél: az egyik legszebb és legfurcsább dolog a hajós számára a székelyek „indiánsága” volt. Megfoghatatlan, és hétköznapokban tettenérhetetlen lelki kötődés volt ez: és mégis, alig akadt e nép alkotói közül költő, író, vagy képzőművész aki valamiképpen ne adott volna ennek hangot.
Nyilván, a gyimesi vagy kászoni ember indiánt talán csak filmen látott (- s ott es fejleg – ahogyan mondani szokták hajdani a mozi hőskorát idéző élményeikre gondolva), és leghalványabb fogalma sem lehetett egy varjú indián és egy lakota közötti különbségekről. Ebben ráaadásul még igaza is lehetett, mert semmiképpen nem lehet nagyobb eltérés egy szeminol és egy feketelábú, mint a gyergyói és az udvarhelyi góbé között.
E finom ismeretek híja természetesen nem akadályozt őket az azonosulásban, s az átlagos székely fiatal anyaországi ismerőseit, barátait sápadtarcúaknak nevezte, amely meghatározás tökéletesen fedte a valóságot, és a közöttük lévő külömbséget. E sosemvolt nép valamilyen módon mégiscsak rézbőrű volt és bennszülött, távoli rokon az emberi fajban, akit csak felületesen és nem túl karcosan érintett meg a civilizáció.
Aligha lehet véletlen, hogy az emblematikus székely közhely szerint a „sör nem ital, az asszony nem ember, és a medve nem játék”. E közmondásnak minden bizonnyal lennie kell valamiféle arapahó vagy komancs megfelelője – másképpen nem lehetséges. A medvéhez való viszony egyike volt a titkos köldökzsinór rostjainak – és az, hogy az illető medve grizzly-e vagy sima kárpáti barnamedve, aligha bír érdekességgel.
Emberemlékezet óta a székely költők indiánokat álmodtak a Hargitára (1). Volt, aki a rezervátumokat, bantusztánokat siratta – hiszen volt idő, amikor az sem akadt e sosemvolt népnek. Volt, aki bizonyosan tudta, ha az indiánok negyvennyolcról hallottak volna, minden bizonnyal segítségünkre siettek volna a Bering-szoroson át… de hát nem hallottak róla(2). És volt, aki kristálytiszta észleléssel látta, hogy

„az indián és a néger
tüzet rakni éppúgy térdel
mint a hargitán a pásztor
számolni ujjain számol
különbség ha van az égen
itt a göncöl jön föl este
fölöttük a dél keresztje” (3)

Nehéz volt errefele elképzelni olyan elvetemült embert, aki ne az indiánokkal tartott volna. Holott soha, egyetlen indiánt nem ismertek, aki személyesen is valami jót tett volna velük – az igaz, hogy rosszat sem, és ez ennél a népnél bizony nem volt kevés.
Messze földeket bejárt ismerős mesélte a hajósnak, amit maga is többször megtapasztalt: az ismert világ legnagyobb részében nem értik a székely humort, udvariasan, kényszeredetten mosolyognak a lajbihasító vicceken is; - ezen ismerős szerint mindössze kétfajta néppel találkozott, amely szívből, és érdeme szerint tudott mulatni a székely vicceken: ezek pedig az indiánok voltak, és a közép-afrikai négerek. Állítólag még hasonló anekdotáik is voltak a Kongó-vidéken élő bennszülötteknek – bár ezt azért egészséges fenntartásokkal kezelte a hajós, hiszen a fajok és rasszok keveredésével nagyjából a szentgyörgyi székellyel egy véleményen volt. Történt ugyanis, hogy egy alkalommal a derék háromszéki öreg egy itteni földre származott néger fiatalemberrel találkozott, aki őszintén vallotta magáról: ő bizony ébenfekete színe ellenére is székely. Amire az öreg csak annyit mondott: „Hát fiam, akkor csak a Jóisten tudja, hogy én mi vagyok…”
Az sem kizárt, vigyorodott el a hajós, hogy ebben a tekintetben azért néha a Jóistennek a kételyei vannak."

(regényrészlet)

(1) - Ferenczes István, (2) - Szőcs Géza, (3) - Kányádi Sándor

Berepülés

...Pedig a fenébe, mennyit vártuk ezeket... Aztán most, hogy megérkeztek, úgy jártunk velük, mint gyerekkorunkban a kicsi piros biciklivel: amikor kellett, sosem kaptuk meg. Aztán amikor megkaptuk, már nem kellett.

Pár napja Csíkszereda, bővebben a Székelyföld légterében csudálatos vadászgépeket lehet látni és - ó, sajnos! - hallani, gyönyörű, amerikai vadászgépeket, F16-os Falcon típusúakat, ha valakit éppen az érdekelne, miféle herkentyű pottyanthatja majd alkalomadtán fejére a rakétacsomagot.

Erről jut eszembe, hogy annak idején állítólag, amikor a remeteiek meglátták az első helikoptert, elindultak hogy megkeressék a fészkét. De az is lehet, kápolnásfalusiak voltak, ki tudja. És az is eszembe jut, amikor még az átkosban olyan szépen elpalántált egy román pilóta egy MIG21-est a Gyimesekben az erdőben, hogy csupán a farkából látszott ki egy méter. És az is eszembe jut, amikor Temesvár mellett egy kapáló atyafira zuhant rá egy gyakorlatozó román vadászgép, ami kétségkívűl minden repülőszerencsétlenségek legstupidabbika.

A világ legjobb jóindulatával sem állíthatni, hogy mi, székelyek repülős nemzet lennénk. Még egy-két sárkányrepülőre reacsipeszkedik a vakmerőbbje, de többségünk igencsak gyanakodva nézi ezeket a repülőket, s magam is azon a véleményen vagyok, hogy valami ördöngösség kell legyen a dologban, nem létezik, hogy ez repülni tudjon, hiszen fémből van.

Viccet félretéve, van annak valami diszkrét bája, amikor a még mindig, bár egyre kevésbé gyanakvó román hatalom folyamatos berepülésekkel próbálja jobb belátásra téríteni a renitenskedő székelyeket. Régebben még csak pünkösdi búcsúkkor, népgyűlésekkor repkedtek ezek a fránya vasmadarak, most már akkor is, ha tőlünk sokezer kilométerre hirtelen összebalhéznak a grúzok a maguk kisebbségével, és emiatt a világ jelentős része idegesnek érzi magát.
Lám, annyira fontosak vagyunk, hogy már az oszétekről is mi jutunk a NATO eszébe.
Merthogy a hivatalos variáns az F16-osok repkedésére: hogy aszongya, Aranyosgyéresen NATO hadgyakorlat van, és punktum.

Az jó kérdés lenne, miért nem valahol a Bărăgánon, vagy a tenger felett riogatják a túzokokat vagy a halakat, s miért éppen az én macskámra hozzák rá a frászt a Csíkszereda feletti mélyrepüléssel.
Egyéb hasznuk ugyanis nem nagyon van. A székely légelhárítás sem különbözik annyira az egyszeri albánétól; mégpedig annyiból áll, hogy: a kurva anyjukat.

Bár szerintem mi ezt is ékesebben tudjuk mondani.

Gyímesek

"Néha – igaz, csak ritkán - maga Szindbád is elbizonytalanodott: valóban, létezik még e világon a vér szava? Aztán, ha ilyenkor gyimesi szó ütötte meg fülét, vagy itteni arcot pillantott meg, nyugalomban dőlhetett újra hátra. Hát persze hogy létezik.
Azt mondják, kellő rutinnal a magyar ember ezer közül is felismeri a világon a másikat. Ezt az állítást készséggel elfogadta a hajós – abban azonban teljesen bizonyos volt, hogy puszta ráérzésre is ezer közül azonnal megismerni az egyetlen székelyt, és ezer székely közül csalhatatlanul kiválaszthatni a gyimesi csángót. Ha a magyar ember onnan ismerszik meg, hogy minden étkezés után megeszik még egy falat kenyeret, s a székely arról, hogy kenyér nélkül oda sem ül az asztalhoz, úgy a csángó az, aki a kenyeret magával hozza.
Pedig ezt a vidéket, és ezeket az embereket sem kényeztette a sors, Fortuna különösen nem, a bőség kosarából pedig egyaránt kevesen és keveset vehettek. De mindez nem lehetett akadálya a hét-nyolcgyermekes családoknak, az örökös bőkezű vendéglátásnak és az írástudók tiszteletének. Tudvalévő volt: amely papot jósorsa a Gyímesekbe vezérli, gömbölyűen és boldogan él majd: amennyiben szót ért az egyháztanácsosokkal. És tekintettel az egyháztanácsosok csángóságára, ez bizony nem volt egyszerű feladat: de a papok és néptanítók többségének maradéktalanul sikerült.
Nemzetségekben, nagycsaládokban élt még a huszonegyedik század hajnalán is az itteni nép. A hajós nagyanyja még Babba Máriáról mesélt teliholdas éjszakánként az unokának (nézd, Babba Mária kiteregette a Jézuska kapcáit – mutogatta el az ősi folyamközi mítoszt a fiúgyermeknek, akinek akkor még fogalma sem volt a Tengerek Csillagáról), a család fogalma többtucatnyi embert jelentett, s ha valaki benősülni, vagy férjhez menni akart, először is a kérő „nemzetségét” vették szemügyre. Még a település szerkezete is e klánokhoz alakult, Bilibók-, Antal, Bodorok-, Nagy-„patakok” alkották a helyet, ahogyan honfoglalásukkor telepedtek meg e tulajdonukat normann elszántsággal őrző emberek.
E nevek, és főként a nemzetségnevek régen zavarba ejtették Szindbádot. Ha egyszer valaki Tankó, vagy Bodor, vagy Bilibók, az kizárólag és csakis csángó lehetett, nem heted, de hetvenedíziglen. A ragadványnevek pedig… a Bucsi, Biri, Biricske, Vajda, és sok más olyan név, amelyekre legközelebb Marrakeshben vagy Orkutban kapják fel fejüket az emberek… Aztán megértette, és megnyugodott. Megértette, ezt sem kell magyarázni, akárcsak e néptöredéknek kőbe zártan szigorú hangzású, de élő zenéjét, amely a világ minden ismert és ismeretlen táján otthonos, felismerhető és mégis egyedien gyimesi. (- Isten nyugtasson, Zerkula bátyám – biccentett fejével az anyaföld fele a hajós)."

Ki nem lépik egyszerre...

"Szécsi Magda cigány származású író, festő, grafikusművész rövid levélben közölte a Magyar írószövetség elnökével, hogy szeptember elsejével kilép a szervezetből, mert a testület nem lépett fel a Magyar Gárda műkődése ellen.
Szécsi Magda azt mondta, azért lép ki az írószövetségből, mert az értelmiségi szervezet egyetlen alkalommal sem határolódott el a Magyar Gárdától, és az utóbbi két évben tapasztalható megnyilvánulásoktól, a júliusi melegfelvonuláson történt atrocitásoktól, pedig ő erre hosszú ideje vár.
Döntését írásban is eljuttatta a szervezethez, és azt várja, hogy több társa is hozzá hasonlóan fog cselekedni, mert, mint fogalmazott: " az írószövetség sem mentes a cigányoktól és a melegektől".

Eddig az idézet a hirtelenjében kifutott sajtóhírből.

A magam részéről nagy kedvem lenne ugyanebben a stílusban kijelenteni, hogy én, György Attila, nem cigány származású író, stb, stb, rövid levélben közlöm a Magyar írószövetség elnökével, hogy sem szeptember, sem más hónap elsejével NEM lépek ki a szervezetből az elhatárolódások hiánya miatt, amely elhatárolódásokban sem örömemet nem lelném, sem hiányukat nem érzem.
Ugyanakkor részben igazat is adnék Szécsi Magdának, hogy minden bizonnyal az írószövetség sem mentes a cigányoktól és melegektől - kiegészíteném azonban, hogy egyáltalán nem mentes a magyar, heteroszexuális emberektől, sőt, horribile dictu, talán még a gárdatagoktól sem, ki tudja.

Mármost mindenkinek szíve joga kilépni és belépni mindenhova, ahová befogadják. A Magyar írószövetségből kilépni az elmúlt években olyan divatos lett, mint hajdanában a Dunába ugrás. Nem is baj ez, részemről sosem éreztem hiányát a kilépőknek, a szervezeten kívűl is van élet, hajaj, de még mennyire.

Na de azért lépni ki, mert egy alkotói szervezet nem határolódik el valakitől vagy valakiktől, csak úgy, zsigeri elvárás alapján, hát, ez azért a kilépőt minősíti. Ha valaki alkotói traumát szenved azért, mert az írószövetség nem határolódik el a Gárdától, vagy Döbrentei Kornéltól, vagy nemzeti radikálisoktól, lelke rajta, távozzon Isten hírével. Másokat is arra buzdítani, hogy kövessék ezen példáját, már nemcsak igazságtalanság, hanem szerénytelenség és ízléstelenség is. Ami egy alkotóember esetében nem éppen kívánatos tulajdonság.

A kilépő Sz. M. szerint ráaadásul fel sem kell szólítani az írószövetséget az elhatárolódásra, "ezt magától kellett volna megtennie, hogy így fejezze ki hovatartozását és védje meg tagjait, az emberi értékeket, a méltóságot, az identitást."
Hm. Részemről, - és ezzel minden bizonnyal én sem vagyok egyedül - pedig éppenséggel ezt teszi a Magyar írószövetség. Például olyankor is, amikor nem hagyja magát belerángatni mindenféle elhatárolósdiba, amely kifejezetten a balliberális holdudvar kedvenc társasjátéka. Az én hovatartozásom semmiképpen nem ezen elhatárolódások függvénye, identitásomban és méltóságomban pedig sem a melegség, sem a cigányság nem játszik semmiféle szerepet.

Bizony.
És csak a nyomaték kedvéért mondom még egyszer: maradok az írószövetségben. Azért is.