Gyímesek

"Néha – igaz, csak ritkán - maga Szindbád is elbizonytalanodott: valóban, létezik még e világon a vér szava? Aztán, ha ilyenkor gyimesi szó ütötte meg fülét, vagy itteni arcot pillantott meg, nyugalomban dőlhetett újra hátra. Hát persze hogy létezik.
Azt mondják, kellő rutinnal a magyar ember ezer közül is felismeri a világon a másikat. Ezt az állítást készséggel elfogadta a hajós – abban azonban teljesen bizonyos volt, hogy puszta ráérzésre is ezer közül azonnal megismerni az egyetlen székelyt, és ezer székely közül csalhatatlanul kiválaszthatni a gyimesi csángót. Ha a magyar ember onnan ismerszik meg, hogy minden étkezés után megeszik még egy falat kenyeret, s a székely arról, hogy kenyér nélkül oda sem ül az asztalhoz, úgy a csángó az, aki a kenyeret magával hozza.
Pedig ezt a vidéket, és ezeket az embereket sem kényeztette a sors, Fortuna különösen nem, a bőség kosarából pedig egyaránt kevesen és keveset vehettek. De mindez nem lehetett akadálya a hét-nyolcgyermekes családoknak, az örökös bőkezű vendéglátásnak és az írástudók tiszteletének. Tudvalévő volt: amely papot jósorsa a Gyímesekbe vezérli, gömbölyűen és boldogan él majd: amennyiben szót ért az egyháztanácsosokkal. És tekintettel az egyháztanácsosok csángóságára, ez bizony nem volt egyszerű feladat: de a papok és néptanítók többségének maradéktalanul sikerült.
Nemzetségekben, nagycsaládokban élt még a huszonegyedik század hajnalán is az itteni nép. A hajós nagyanyja még Babba Máriáról mesélt teliholdas éjszakánként az unokának (nézd, Babba Mária kiteregette a Jézuska kapcáit – mutogatta el az ősi folyamközi mítoszt a fiúgyermeknek, akinek akkor még fogalma sem volt a Tengerek Csillagáról), a család fogalma többtucatnyi embert jelentett, s ha valaki benősülni, vagy férjhez menni akart, először is a kérő „nemzetségét” vették szemügyre. Még a település szerkezete is e klánokhoz alakult, Bilibók-, Antal, Bodorok-, Nagy-„patakok” alkották a helyet, ahogyan honfoglalásukkor telepedtek meg e tulajdonukat normann elszántsággal őrző emberek.
E nevek, és főként a nemzetségnevek régen zavarba ejtették Szindbádot. Ha egyszer valaki Tankó, vagy Bodor, vagy Bilibók, az kizárólag és csakis csángó lehetett, nem heted, de hetvenedíziglen. A ragadványnevek pedig… a Bucsi, Biri, Biricske, Vajda, és sok más olyan név, amelyekre legközelebb Marrakeshben vagy Orkutban kapják fel fejüket az emberek… Aztán megértette, és megnyugodott. Megértette, ezt sem kell magyarázni, akárcsak e néptöredéknek kőbe zártan szigorú hangzású, de élő zenéjét, amely a világ minden ismert és ismeretlen táján otthonos, felismerhető és mégis egyedien gyimesi. (- Isten nyugtasson, Zerkula bátyám – biccentett fejével az anyaföld fele a hajós)."