2011. január 20., csütörtök

Kávé(köszöntő)

Nem is tudom, így hirtelenjében, hányan vannak közöttünk, akik ne szeretnék a kávét. Lehet, hogy van ilyen ember, ahogyan olyan is lehet, aki nem dohányzik, aki nem iszik, aki nem él szexuális életet, vagy aki szeret dolgozni.

Sokan vagyunk, sokfélék, és apám még az állatkertekről is szokott ilyenkor valamit mondogatni, de ez most nem tartozik a tárgyhoz.

Azaz hogy ide tartozik, de erről később.

Azelőtt arról, hogy a manapság kávéházakként emlegetett vendéglátó helyeknek vajmi kevés köze van már a kávéhoz. Gyakorló, illetve valamikor gyakorlott kávéháztulajdonosként mondom ezt: rendes ember a kávéházban iszik, lehetőleg alkoholos italokat, barátkozik, udvarol, esetenként könyebb- vagy súlyosabb testi sértéseket okoz – de kávét csak az elvetemültebbje iszik, esetleg a reggeli sajtó mellett, már ahol ezt meg lehet tenni, mert ez is kihalófélben lévő műfaj.

Jómagam például, amikor a pesti Zserbóban beültem egy kávéra, és horribile dictu, egy kávét kértem, először is megvető tekintetben részesültem a nálam kb. ötször többet kereső pincértől, majd kíméletesen közölte, hogy amúgy az illemhely balra, hátra van, mert egyértelmű volt, hogy oda „egy kávéra” csupán az illemhely iránti szükséglet miatt tér be a magamfajta szerencsétlen.

De azért elvett a kávéért 920 ft-ot, amit enyhén szólva is nehezményeztem, szigorúan csak magamban, megőrizve az inkognitóban utazó angol főnemes látszatának látszatát.

De ha már állat, és illemhely, és kávé, mégiscsak rátérek arra, amiről nagyanyám, Isten nyugtassa, csak annyit mondana, hogy fiam, tényleg itt van a világ vége.

Kíváncsi lennék, hányan vannak közöttünk, akik meginnának egy pohár, finom, gőzölgő, macskaszarból készült kávét?

S ha igen, mennyiért?

Nyilván, mindennek van ára. Ennek egészen pontosan csészénként kemény 50 angolszász font, ami jelen árfolyamon mintegy 234 új román lej, avagy 15 700 forint, avagy 55 euró, ahogy tetszik.

Persze, ezt nem a megivónak fizetik, hanem aki megissza, az pengeti le ezt az összeget. E válság és ezer másfajta istenverése által sújtott világban éppen nagy divat lett egy bizonyos Kopi Luwak nevű kávébabból főzött kávé, amely éppen úgy terem, mint bármely más kávécserje és bab, egyetlen kis kivétellel.

Ezt a kávébabot megeszi egy maláji, az előkelő paluasodro névre hallgató lény, aztán megemészti, majd miután átmegy egy bonyolult erjedési folyamaton, a maradékot kiválogatják a rátermett szakemberek, és kávét főznek belőle, amelyet eladnak, lásd mint fent.

Magyarra fordítva: ezt a kávéféleséget megeszi a cibetmacska, aztán kiszarja, ebből a szegény gyerekek kiválogatják a még mag-szerű magokat, ezt megveszi egy cég, és eladja nekünk (már akinek!) csészénként 55 euróért a belőle főzött kávét.

Én amúgy láttam már ilyen cibetmacskát, és komolyan mondom, macskarajongó létemre is elgondolkodnék, kesztyűs kézzel hozzáérjek-e ehhez a döghöz, nemhogy megigyam a székletéből készült főzetet.

Ezek után kezdem megérteni, miért hívták már annak idején is feketelevesnek a kávét, továbbá II. Murád szultán miért tiltotta be a kávéfogyasztást, illetve Kosztolányi miért nem ivott soha kávét abszint nélkül, nyilván, mert az abszint legalább fertőtlenít.

Tanulság nincsen, ilyen eklektikus, tanulságnélküli világot élünk manapság, ez csak úgy egy kávé melleti eszmefuttatás volt, és ha eddig nem hűlt ki előttünk, akkor élvezzük a fenséges nedűt.

2011. január 14., péntek

Piszok Alfréd és a többiek

Ha a médiatörvény célja valóban az, hogy az uszító és sértő hangokat visszafogja a sajtóban, akkor feltételezhető, hogy Bayer Zsolt lesz az egyik első újságíró, akit a médiahatóság elmarasztal. Ha nem, akkor bebizonyosodik, hogy a törvény célja valami egészen más.


E szép veretes mondatot, mindazzal együtt, amit sugallni próbál, bizonyos Kalmár Szilárd mondta, a Zöld Baloldal ügyvezető elnöke. Kalmár… na igen, mégsem tudom kihagyni, hogy ebben az esetben is, nomen est omen. De nyilván hívhatnák őt Tamás Gáspár Miklósnak, vagy Dalos Györgynek, vagy Konrád Györgynek is. “Egy vérből valók”, akárcsak a Dzsungel Könyvében a vadásznép. És nem, most sem a faji származásra gondolok, még mielőtt helyet foglalnék Bayer Zsolt mellett a vádlottak padján. Nem, ez az “egy vér” a minden áron való zsákmányejtés, és a zsákmány gátlástalan megőrzésének hitvallása.

A többi szép mese, ideológiai körítés. A baj nyilvánvalóan nem az, hogy valaki megsértette őket származásukban, hitükben. A “baj” az, hogy ebben az esetben Bayer Zsolt – de hívhatnák őt is bárhogyan – megint csak ki találta mondani a kellemetlen igazat az igencsak szalonképtelen ideológiai felmenőikről. “A baj” az, hogy a sajtószabadság új lángra kapott szövetnékeinek enyhén szólva is kínos, ha felemlegetik, micsoda fertőben fogamzott meg mai napig tartó lendületük és hajdani országlásuk.

Hajdani országlásuk... ez igen, ez tetszik. Jó lenne ezt tényleg így tudni be. Jó lenne végre derűsen nevetni ezeken a görcsös erőlködéseken, vádaskodásokon, izzadtságszagú rettegéseken. Aki félni akar, az féljen. Alkotmányos joga van hozzá. Szabad ember attól fél, akkor és úgy, amikor akar. A lényeg az, hogy nem muszáj neki. Csak ha ő úgy szereti.

Persze ez a félelem nem az orgoványi erdőben történő nyakig beásástól van. Attól valóban nem kell tartaniuk, legyen ez egy leendő közvéleménykutatás témája, hogy kár-e érte, vagy sem. Még csak a számonkéréstől sem félnek, sajnos, pedig attól lehetne, és még csak nem is kellene a tanácsköztársaságig visszamenni, ha a nemzet ellen elkövetett bűneiket keressük.

Nem, ez a „rettegés” a zsákmányát féltő állat rettegése. Hogy jajistenem, beszűkül a mozgástér. Hogy jajistenem, többé nem ők lesznek a megmondóemberek.

A helyet már-már kafkaian gyönyörű. Ezek az emberek, a sajtószabadságért aggódás közben leginkább éppen ettől a sajtószabadságtól félnek. Attól, hogy végre valaki más, és nem ők döntik el, mi a sajtó, és mi a szabadság.

Valami szinte gyerekes bája van ennek, ahogyan ettől való félelmükben teszik utolsó próbálkozásaikat. Bayer Zsolton számonkérni azt, hogy meg merészelte említeni a magyar kommunisták nyilvánvaló bűneit, enyhén szólva is pikáns. Bayer Zsoltot, a “fideszes ősellenséget” följelenteni a “fideszes” médiahatóságnál, ez Piszkos Fredhez méltó logika.

De úgy tűnik, nemcsak a logika közös, hanem a piszok is. Ezt, sajnos, médiahatóság ide-vagy oda, sajtóhadjárat amoda, nehéz kimagyarázni. Ami bűzlik, az bűzlik. És kész.

(megjelent: Magyar Hírlap)

2011. január 3., hétfő

Graffiti

Ez a bejegyzés gyakorlatilag csak egy graffitinyi nyúlfarok.

Íróemberként, nyilván érzékeny vagyok magam is mindenfajta írásbeli megnyilvánulásra.

De most nem a magyar sajtótörvényről lesz szó, amire most divat kígyót-békát kiabálni, nem bizony, azzal én majdnem teljes mértékben egyetértek. Amivel nem értek egyet belőle, az szóra sem érdemes, szóval azon kevés ember közé tartozom, aki(k) szerint ez a sajtótörvény jó, kívánatos, üdvös.

Amin legalábbis megütköztem, az a graffitizők egyéves börtönbüntetése Magyarországon.

Hogy szélesebb ívben kezdjem: erdélyi emberként, első magyarországi útjaim legmarkánsabb benyomása a határátkelő gyomorgörcse után a pesti vasútállomásokat övező graffitiállomány volt. Mai napig rácsodálkozom a Keletit övező betontámfalakon felsorakozó "alkotásokra", bűnrossztól a kifejezetten művészi alkotásig, és a szélsőjobbtól az anarchista balig terjedő lózungokra.

Amúgy nem vagyok híve ennek a kultúrának. De nem is zavar különösebben. Mondjuk, ha a Hősök terén látok egy graffitit, vagy a budai vár oldalán, én is elmorzsolok egy átkot magamban, és minimum száradjon le a keze annak a baromnak, aki odarondított. De ha ugyanazt a graffitit látom, üzenettől függetlenül, valahol, egy semleges helyen (teszem azt, a soroksári út óriásreklámain, vagy egy kőbányai bérház oldalán), lehet, még rá is mosolygok.

Valóban az okozott kárhoz kellene kötni a büntetést, nem csak úgy átalányban kiosztani egy év börtönbüntetést a rajtakapott delikvensnek. Ezen delikvensek többsége általánosíthatóan tizenéves, max. későn érő huszonéves lázadó, - jómagam nem tudok elképzelni korombeli, negyven körüli, rendszerre veszélyes filozoptert festéksprayvel bújócskázni, akit megérné lecsukni.

A graffiti szubkultúra. Igen, kultúra-alatti kultúra, amely lehet idegesítő, kártékony, de attól még mindig az önkifejezés része. Ezért fenéken lehet billenteni az elkövetőt, de lecsukni érte, enyhén szólva is túlkapás. Fizesse ki, ha túl nagy kárt okozott. Zárják kalodába, verjenek rá huszonötöt. De könyörgöm, ne csukják le egy évre...

Másrészt meg, ha egyszer megbolondulok, egyetlen mondatot fogok felfújni valahová, egy rém ronda tűzfalra. Azt, amit Eduardó Rózsa-Flores mondott valamikor:
"Néma falak, gyáva nép."