2009. június 16., kedd

Nincs rá szó

Nem vagyok különösebben érzékeny a „gyerekcsínyekre”. Olyan helyen nőttem fel, a Gyímesekben, ahol szinte mindennapos volt az egymás közötti pofon, néha csonttörés is, és a bicska is könnyű helyen állt a csángó-székelyek között.

Most mégis, pár órája, újra libabőrös karral ülök, és nézem EZT a legújabb videót (hányadik már a sorban?!), ahol egy szimpatikus magyar gyereket (lányt!!!) vernek osztály- vagy kortársai. Ezúttal,is, egyszerűen azért, mert más, mint ők: Magyar. Fehér. Szemlátomást középosztálybeli. Ezen a lányon ráadásul Nagymagyarországos felső, ami nyilván sérti a szegény, segélyezett, osztályon alulra evoluált ivadékoknak az érzékenységét.

Most nemcsak arról van szó, hogy egy Nagymagyarországos felsőbe öltözött lányt a szó szoros értelmében végigpofoz néhány cigány, és magyar(!!!) kiskorú véglény –itt a kor független, és senki ne hivatkozzon hátrányos helyzetre, kisebbségre, hasonló liberális faszságokra, mert azonmód kedvem lenne revansot venni a 92 kilómmal – nem, itt arról van szó, hogy ma, Magyarországon, e végsőkig „liberális” társadalomban bántani, megalázni, verni lehet valakit büntetlenül, csak azért, mert magyar.

A kurva jó istenit az anyjuknak, ahogy azt katolikusként mondom.

A párhuzam, ha valaki megnézi ezt a vidót, félelmetes. Ott áll, sarokba szorítva egy magyar lány, Nagymagyarországba öltözve, és néhány nyomorult idióta sorra pofozza, veri, alázza. Szegény, tudja, egyedül van, ijedt, védekezni sem mer. Leeresztett kezekkel tűri, hogy pofozzák, verjék, röhögjenek rajta. Mert tudja, egyedül van. Hiába ártatlan, hiába Ő van otthon.

És egy rakás seggfej, szarházi szőke(!!!) kölyök röhög, filmezi az esetet. Na ezeket kéne elsősorban végigpofoztatni egy vagon aprómajommal.

Most nincs kedvem korrektkedni. A pofozók, verő kölykök többsége cigány. Ez tény. Ugyanolyan tény, hogy fehér, magyar kölykök is ezt teszik. És ugyanolyan tény, szerintem a legdöbbenetesebb a videón, hogy a végén egy cigánykislány visz papírzsebkendőt szegény megalázott lánynak. Benne van ennyi becsület.

Igaz, azelőtt tessék-lássék ő is pofon üti a lányt. Ugye, a falkaösztön. De győzött benne az emberség. Ebben az egész vérlázító jelenetben ez az egyetlen emberi gesztus, az egyetlen felmenthető személy.

Én, most, fehér, európai, magyar emberként rendkívűl szégyenlem magam. Mert nem tudom, mit tenni. Mert nem mehetek „ki”, e seggfejek fejét a falba b.szni, bosszút állni, megvigasztalni e kislányt.

Csak a mélységes szégyenkezés van bennem.

Hagyjuk. Hagyjuk. Hagyjuk. Hagyjuk.

Az istenit neki.

2009. június 15., hétfő

Sajtcédula (Kis román gasztronómia)

Nemrégiben került kezembe egy igen eredeti sajtcédula. A noszolyi sajtnak, azazhogy immár politikailag (in)korrekten: "brânza Năsal"-nak reklámanyaga, afféle termékleírás, marketing-bla-bla.
Minden további bevezető nélkül álljon itt maga a szöveg, nem vagyok rest lefordítani románból:

"A noszolyi sajt története akkortól kezdődik, amikor a Cege vidéke még egy hatalmas és gazdag gróf uralma alatt állott. Egy napon, néhány bátrabb paraszt megszegte a gróf parancsát, és elvettek annak sajtjából, hadd tehessenek valamit gyermekik asztalára a puliszka mellé. Hogy el ne kapják őket, a sajtót elrejtették egy közeli barlangba. Megrettenve saját tettüktől, és tartva a gróf haragjától, nem siettek elővenni a sajtot a barlangból. A napok és a hetek teltek, amíg végül egyikük bátorságot gyűjtött, és bement a barlangba, hadd lássa, mi történt az elrejtett sajttal. Nem kis meglepetéssel észlelte, hogy bár romlottnak hitték már, a sajtot jó állapotban találta. A sajt színe vörössesárgára változott, de a szag ellenére is igen jó íze volt. Végül a gróf csak tudomást szerzett a parasztok csínjéről, és megbüntette a törvényszegőket. Aztán ő maga is a barlangban kezdte tartani a sajtot. Emígy született meg a "noszolyi sajt", amellyel a gróf vendégeit traktálta, büszkén annak összehasonlíthatatlan ízére. 1948-ban a barlangot államosították. (...-itt némi rövid gyártástechnológiai bla-bla, és végül:) Cegén egyszerűen csak a barlangban kell tartani a sajtot!"

Tömör gyönyör. Ha valaki eddig nem jöttvolna rá, a Cege-vidéke éppen a Wass-család birtoka volt, kis szeretetteljes gonoszsággal azt is mondhatnánk, a noszolyi sajt tulajdonképpen a Wass-életmű része.

Minden sértő szándék nélkül viszont, csak azt állapítom meg, hogy azért sok mindent elárul a belső tájakról, amikor egy nép gasztronómiai csodájának receptje röviden úgy hangzik: "Lopj egy sajtot. Dugd el. Aztán minden jó lesz".

2009. június 8., hétfő

Könyvajánló: Mirtse Zsuzsa

Írom ma Zsuzsának: éppen elég baj ez egy kortárs írónak - aki én lennék- , azt mondani egy másiknak: hódolatom és le a kalappal.

Márpedig ez a szomorú és tényleges helyzet: olvasom Mirtse Zsuzsa, e (jelenleg még) nemcsak számomra ismeretlen szerző könyvét, és mélységes szégyenkezéssel látom: bizony, így kellene írni. Így, ennyire mívesen, ennyire kegyetlenül, ennyire pőrén... Persze, ehhez nő kellene lenni. Vagy embernek. Vagy fene tudja, minek.

"Lovag-kór" e könyv címe. Ha jól számoltam, 153 kis természetrajz, esszé, eszmefuttatás, gondolatmenet, vagy egyszerűen csak post-, vagy pre-coitum (elnézést!) gondolkodás az alkalmi (vagy nem alkalmi) partnerekről.

Könnyű lenne most, és hálás is kéjelegni ezen. Hogy "férfiak" vagy "nők". Hogy kivel, mikor, hogyan. Miért.
Könnyű lenne.
Ennyire mégsem vagyok férfi.

És mert mégis az vagyok, semmi mást nem mondok e könyvről. Keresse meg mindenki, olvassa el. Én, kortársként, íróemberként többet nem mondhatok: irigylem ezt a könyvet, ezt az írókészséget, ezt a kegyetlen tisztaságot.

A fene egye meg, Zsuzsa, nem szeretek irigy lenni.

Üdvözlet magunk(fajtá)nak.

Egyszerűen csak: gratulálok!