Időnként minden harcost meglep, elborít a szomorúság. Nincs mit tenni ellene, és nem is kell tenni semmit. Ez a szomorúság része a harcos lényének, és része van abban, hogy azok lehetünk, akik vagyunk.
Van ebben a szomorúságban valami a szeretkezések utáni letisztult levertségből; de benne van az arcizmokat megfeszítő, görcsös szorongás is önmagunktól. Mély, természetellenes megnyugvás van ebben a szomorúságban, és teljes, maradéktalan béke. Talán ennek a szomorúságnak a pillanatai az egyetlenek a harcos életéből, melyek békében telnek el.
Talán így pihennek a harcosok.
Nesztelenül és jeltelenül érkezik ez a szomorúság, körülfolyja, elnyeli, magába zárja a harcost, elringatja, megtisztítja és kisimítja a lélek ráncait.
Van ebben a szomorúságban valami a szeretetből, és van valami a szerelem révületéből is: megbocsátó, megbékítő és bénító, akár az asszonyok teste.
Nagy, fekete, asszonytestű madár ez a szomorúság: karmait a harcos oldalába vágja és gyengéden beborítja szárnyaival.
Valamikor a harcosok nyugvóhelyét Elysiumnak nevezték. Ki tudja, miért.
PANASZ HELYETT
-
Köszönöm a Panasz helyett című kötet megjelenésében közreműködő Csapatnak:
Fr. Böjte Csaba OFM – ajánlás, kiadás, Fried István – szerkesztés, Jász
Attila...
1 éve
2 megjegyzés:
http://patrubanycsilla.blogspot.com/2007/10/aki-eltte-jr.html
Kedves Csilla :-) Igen, megelőztél, valóban... Mentesítsen, hogy az ilyen hangulatokat legszívesebben kihagynám, ha tehetném. Hátha nagyobb örömet lelsz a mai bejegyzésben nagyapáinkról.
Üdv!
Megjegyzés küldése