Ami biztos

E sorok írásakor, Magyarországon semmi sem biztos. Már megint. Nem mintha, úgy kilencven éve, bármi is tartósan biztosra vehető lenne e tájon, a nemzet boldogulása egészen bizonyosan nem.

Most éppen az nem biztos, lesz-e új kormányfője egy bohózatnak túl tragikus, tragédiának túl nevetséges színjáték keretein belül, vagy előrehozott választások döntenek e cigányútra jutott, jobb sorsra érdemes ország sorsáról. (Mielőtt megvádolnának újra: a „cigányútra jutott” szófordulat, ami félresiklott, mellésikerült, nemkívánt folyamatot jelent.)

Valamikor még 13 vértanúra is jutott Magyarországnak. Mostanra tizenkét miniszterelnökjelöltre futotta (eddig), tizenharmadikként Gyurcsánnyal, amely jeles társaságtól a világ bármely sarkában megnyalná száját bármilyen minimális erkölcsi érzékkel rendelkező rögtönítélő bíróság. Kis humorérzékkel úgy is nézhetnénk, ha régen katonákat fogtak kötéllel, úgy ma miniszterelnököt keresnek ezzel a módszerrel.

Könnyű lenne ezt most úgy leírni, hát igen, minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Csakhogy ez nem igaz. Nem érdemeltük meg Trianont, nem érdemeltük meg a kommunizmust, nem érdemeltük meg az utódállamok packázásait és jogfosztásait, és nem érdemeltük meg a húsz éve „rendszerváltás” címén berendezkedett vadkapitalizmust és végső emberi jograblást. Sem mi, sem apáink, különösképpen nem fiaink és unokáink.

Aki ezt mondja, az a barikád másik oldalán áll, aki kövéren, boldogan és elégedetten, nemzeti- és emberi hovatartozás nélkül nézi ezt az ámokfutást. Egy ideig még: mert semmi sem tart, míg a világ.

S ha már e többes számnál tartunk: jogos arról szólnunk, végül is, mi közünk nekünk, itt, a Hargita alján ahhoz, ami a budapesti Országházban, ’neadjisten egy „idegen” országban történik. Szokták ezt gyakran kérdezni egy ideje mindazok, akiknek látóköre nem terjed túl a napi betevőn.

Hát éppenséggel az a közünk, hogy számunkra Magyarország sosem lehet egy „idegen” ország: legfennebb elszakították tőlünk. A levágott testrész még akkor sem „idegen”, ha nem része vérkeringésüknek: márpedig, amíg létezik magyar nyelv, kultúra és hagyomány: addig egy test és egy lélek ez, mindenféle adminisztratív határ dacára. És lehet róla tudomást nem venni, de attól még tény marad: éljen bár Csíkszeredában, Munkácson, Pozsonyban vagy Szabadkán valaki, ugyanannak a folyamatnak részese, s a mindenkori magyar kormány döntése, jó- és rossz sora egyenes kihatással van hétköznapi életünkre.

Ugye, teljesen más volt annó az Orbán-kormány sikeres és bizalmat adó külpolitikája alatt lenni „határon túli” magyar, és teljesen más a hét éve tartó önfeladó és nemzetáruló kurzus alatt, amikor szinte sporttá válott a Kárpát-medence lemetélt részein magyarokat verni, bántalmazni, csorbítani alapvető jogainkat.

És akkor nem beszéltem még például régebbi kormányokról, amelyek megpróbálták összeforrasztani azt, ami összeillik, mondjuk a Horthy-korszakról. Akinek ennek emlékétől nem melegedik el szíve, annak kívánom, éljen egy kunbéla vagy rákosimátyás országában, hadd kapja azt, amit megérdemel.

Ma tehát kis-Magyarország ott tart, ahol. Már megint semmi sem biztos. Innen, a Székelyföldről nézve egyik szemünk sír, a másik nevet: hiszen siralmas, ami a mindenkori anyaországgal történik, ugyanakkor mindenkiben ott van a kajánság a decemberötödikék, a nagyobbik testvér arroganciája miatt… Ha már azt is megértük, hogy Brassóban magyarországi építőmunkások dolgoznak feketén… Hol van innen a hajdani Moszkva-téri emberpiac?

Pedig sekély e kéj, a költő szavai szerint. Ne ámítsuk magunkat azzal, hogy mindennek nincs egyenes kihatása ránk. Egy test, egy lélek ez a kárpát-medencei létező. Ha valakit Pesten bántanak, lehet, Csíkdánfalván is megfájdul, és viceversa. Ha az anyaország erős: mi is azok leszünk. Ha gyenge: megérezzük. Mi több: az utódállamok mindenkori sorsára is egyenes hatással van a megcsonkított és szétkapott Magyarország… Hiába: a hajdani uradalom… Szerves egység. Többek között ezt olyan nehéz megbocsátani neki. Vagy nekünk.

Más kérdés, hogy a felelősség vándorol, és ha az anyaország ebek harmincadjára jutott, akkor a történelemben nem először, lehet éppen ránk, „kívűl szorultakra” jut a felelősség megmenteni, átmenteni a magyar jövőt. Foggal-körömmel, ahogyan lehet. De legalábbis azzal, hogy nem feledjük egy pillanatra sem az egyhova tartozást és az egymásért felelést, legyen ez bármenyire kínos, fárasztó, és unalmas, próbálják ezt bárhogyan is kimosni agyunkból aranyszájú „liberálisok”.

Ezért, bár Magyarországon ma semmi nem biztos, fel a fejjel. Egy magyar ország eszméje, ígérete ugyanis változatlan él bennünk: és ez több mint a hétköznapok bizonyossága.

Az aláírás visszavág

Ezennel, és ezúton szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki aláírta a támogatói íveket.

Külön pár embernek (tudják kiről van szó), külön az aláíróknak, és külön azoknak a sajtótermékeknek, akik még ápolják a lojalitást és nem tévesztik szem elől a közös célt.

Az egész történet amúgy nevetséges. Valamikor azt mondtam, "úriember rangon alul nem harcol", és ezt most is vallom. De vannak pillanatok, amikor igenis erőt kell felmutatni, nehogymár azt higgyék ezek, amit hisznek. Mindegy, ha most éppen rólam van is szó.

Köszönöm mindenkinek. Azoknak, akik mellettem írtak/írnak alá, különösen. Akik ellenem, azoknak is. Mindkét fajta emberről kiderült, kicsoda, micsoda.

Ezért már megérte.

Köszönet.

Aláírók

Valamikor már egyszer leírtam valahol: ha nagy leszek, gyáva és liberális, mindenféle elhatárolódásokat fogok aláírogatni.

És lám, micsoda megtiszteltetés: most éppen én vagyok az aláírogatási rituálét kiváltó ürügy. Ami, hazudnék, ha azt mondanám, nem tölt el némi elégedettséggel, több oknál fogva is.

Először is, ritkán adatik meg az embernek ilyen szépen, arccal, névvel, egy csokorban látni ellenségeit. Még fuvolaművész is van közöttük, hát ez azért igazán hízelgő.

Másrészt, örömmel észlelem, hogy annyi más, szép emberi tulajdonság után, a józan ész is kezdte elhagyni ezt a társaságot. Még szerencse, hogy nem a csíkszentjehovai erdőpásztorok szakszervezetét kérik fel elhatárolódni György Attilától, az már valóban fájna.

Harmadszorra meg ténylegesen megnyugvás tölt el, mert ha ezek az emberek engem utálnak és veszélyesnek tartanak, úgy valamit nagyon jól csinálok.

Aki esetleg eddig lemaradt volna, ITT még csatlakozhat az irgum-burgumozásomhoz. :-)

Nyelvében él

Mindig tudtam, a sorsnak valami teljesen különös szándéka (na és persze, humorérzéke) kellett ahhoz, hogy valaki Romániában élhessen.
Az igazság az egyébként, hogy jókedélyű embernek kifejezetten élmény, és kifogyhatatlan poénok forrása ez az államalakulat. Mostanság többnyire magam is azt gondolom, Romániának egyetlen baja van csak, és ez az, hogy nem Dél-Amerikában leledzik. Ott aztán tökéletesen beillene a képbe, életvidámságával, korrupciójával, groteszk történeteivel és mágikus realizmusával.
Ha jól emlékszem, valamelyik orosz politikus mondta: "románnak nem lenni nem nemzetiség, románnak lenni foglalkozás". Nagy bölcsesség ez, érdemes megjegyezni.
És lám, valóban az. Most olvasom például az elmúlt idők egyik legszebb álláshirdetését, miszerint Angliában, valahol Kent grófságban, románul beszélő embert szeretnének alkalmazni: éspedig kettő darab szamár mellé, afféle társalkodónak.
Fele sem tréfa, a hirdetés valós, az történt, hogy valamiféle skanzenben, ahol a rurális élet szépségeit szándékoznak bemutatni a szabadidős misterbeaneknek, vásároltak két szamarat, pechjükre valahonnan Romániából.
E szamarak pedig, köztudottan csökönyös állatok lévén, ragaszkodnak az anyanyelvükhöz, és tekintélyes fülük botját sem mozdítják a shakespeari szépségű angol nyelvre. De nem ám, ők románul értenek csak, és punktum.
Az angol úriember pedig, ugye, ilyenkor nem egy somfabotot tör el a szamár hátán, még csak nem is kólintja fejbe Petőfi juhászaként: nem, az angol gazda ilyenkor némi szívfájdalommal, de abszolút korrektséggel meghirdeti a románul beszélő ember(ek) számára ezt az állást. Mert anyanyelvéhez mindenkinek joga van, Angliában a szamárnak is.
Arra persze kíváncsi lennék, ha egyszer majd a fülesállomány felszaporodik úgy másfél-kétmillióra, lesz-e majd szamár-autonómia? Még ezt sem tartom kizártnak. Kent grófság éppen megfelelne.
De addig is: ott van a lehetőség, ajánlom minden honfitársamnak. Tárt karral fogadnak bárkit, aki jó ízes románsággal képes elküldeni a szamarakat melegebb éghajlatra.
Jó kérdés amúgy, honnan tudják a derék albioniak, hogy ezek a szamarak román nyelvűek, merthogy ugye előfordulhat, hogy Romániából jöttek, de tulajdonképpen csak bolgárul, lovári nyelven, tatárul, törökül vagy ukránul értenek. Nehéz dolog ezt kinyomozni egy ilyen makacs jószágnál.
Végső soron, ez talán a kihívás is a feladatban. Bár számomra azt is érdemes lenne kipróbálni, mennyi idő alatt lehetne egy román származású, angliai szamarat elmagyarosítani. Vagyok eléggé optimista, viszonylag gyorsan sikerülhetne, a szamár ugyanis szamár, és nem hülye.
Szóval, kalandra fel. Én szóltam a lehetőségről.

Liberálisok

Sokszor eljátszadozom a gondolattal: milyen boldog élete lehet egy bora-borai bennszülöttnek, vagy csukcs eszkimónak, akiket a sors különös szeszélye nem ajándékozott meg liberális politikusokkal és hangadókkal.

Majdnem azt írtam, liberális gondolkodókkal, bár ez azért kissé erős lenne.

Az már külön a mi, magyarok szerencsétlenségünk, hogy a mi liberálisainknál kevés fasisztább emberi lényt lehet találni.

Amúgy, amíg a fogalmak azt jelentették, amit valójában, addig nem is volt baj a liberalizmussal. A személyes szabadság elve nagyon rendben van. A szabadosság már kevésbé. A másság tisztelete szintén rendben van. Az öngyűlölet már kevésbé.

Azért, Zsolt barátomat idézve, megnézném, mit szólna a liberalizmus atyja, Cromwell, a fővárosokban rózsaszín bőrtangában masírozó b… akarom mondani, melegekhez. Attól tartok, mondanivalójában erős szerepet kapna a nevelő célzatú, cseppet sem szelíd erőszak.

Érdekes amúgy, hogy amíg például a román liberálisok kifejezetten patrióta érzelműek, sőt esetenként nacionalisták, addig a magyar politikai élet „liberálisaira” nyugodtan ki lehet mondani, hogy senkiházi, hazaáruló gazemberek.

És akkor még csodálkoznak, ha Erdélyben járva megdobálják, elüldözik, leköpik őket.

Mint legutóbb éppen Demszky elvtársat, a lényegesen jobb sorsra érdemes Budapest főpolgármesterét, akinek volt bőr az arcán (amúgy van ezeknek) Nagyváradra jönni „könyvbemutatni”.

Nem is ez a furcsa benne, hanem az, hogy akad épeszű erdélyi – na jó, partiumi – ember, aki képes meghívni ezt a politikai szellemlovagot, aki úgy érzi, ez hiányzott a mi életünkből igazán. Nos, a köpködést nem tartom úri gesztusnak, de azért meg kell mondanom, ez esetben kifejezetten érthető, sőt helyeslendő a nagyváradi sráv gesztusa, aki leköpte Demszky beszélgetőpartnerét.

Mondjuk, mehetett volna jobb helyre is, amíg még lehet, merthogy Kispannóniában már csekély két év börtönbüntetés jár a tojással vagy papírgalacsinnal(!) dobálásért.

Szépek ezek a „liberális” törvények, nem? Ennyit a szabad véleménynyilvánításról.

Ja persze, azért van, akinek szabad véleményt nyilvánítani. Nyilván, a liberálisoknak. Azt mondja múlt héten például Kuncze Gábor, e magyarba(?) oltott rozmár, ő bizony legszívesebben ciántablettákat osztogatna az elégedetlenkedő magyar középosztálynak.

Ez azért szép, képzeljük csak el, ha a magyar szót behelyettesítenénk bármilyen más nemzettel, neadj’Isten cigánnyal vagy zsidóval, micsoda egetverő visítás, rasszistázás és antiszemitázás lenne a környéken…

Csakhogy mi ilyet nem teszünk, merthogy mégiscsak úriemberek vagyunk, ellentétben a kunczegáborokkal, demszkykkel, és hosszú lenne még a sor felsorolni, kikkel szemben.

Egyébként meg tanulságos ellátogatni az SzDSz (- már a puszta szó leírása is némi heveny rosszullétet okoz -) honlapjára. Nem föltétlenül mazochizmusból, hanem azért is, hadd lássuk meg, mennyire tisztelik e derék emberek a másságot, mennyire toleránsak, nyitottak. Van ott egy tanulságos közvéleménykutatás.

E sorok írásakor például, kedd délben, a magyar liberális párt honlapján úgy tűnik, olvasóinak 91%-a szerint a cigányoknak vérében van a bűnözés, 82% szerint a drogosokat börtönbe kell zárni, 81%-uk határrevíziót szeretne(!!! – Istenem, túl szép, hogy igaz legyen), sőt 21% szerint az asszonyt is nyugodtan lehet verni. Többet nem is szemelgetek innen, ha komolyan gondolná ezt a törpepárt, őszintén mondom, szinte már szimpatikusok lennének. (Az asszonyverést kivéve, persze.)

De nyilván nem, a magyar liberálisakat egyetlen dolog tartja össze, na persze a lopott szajrén kívül: ez pedig a magyarság gyűlölete. Mindennek gyűlölete, ami magyar, ami méltóságteljes, ami szent, ami hagyományos.

Ebbe a gyűlöletbe fognak belepusztulni. Előbb-utóbb.

Remélem előbb, mint utóbb, mert azért nekünk sincs olyan túl sok időnk.