Bizonyára sokan vannak olvasóim közül, akik még emlékeznek: az „átkosban” volt egy idő, amikor a magyar helységneveket csak románul volt szabad nyomtatásban leírni vagy hivatalosan használni. Így volt ez Miercurea-Ciucban, Oradeán, és Cluj-Napocán is.
Persze, ez még a setét Ceausescu-időben volt. Azóta nagyot változott a világ, eljött a szabadság, a demokrácia, és a mindenre gyógyír európai unió.
Azazhogy…
Talán mégsem változott akkorát. Mert lám, ma Szlovákiában ismét tilos magyarul leírni a helységneveket. Tankönyvekben pláne. Tanulja csak meg az a renitens felvidéki magyar, illetve a palóc gyermek, hogy Pozsony helyett Bratislavában él, s eszébe ne juthasson Dunajska Sreda helyett Dunaszerdahelyre utazni.
Ez persze csak a hab a tortán, igaz, az a fajta hab, amitől igencsak keserű marad az ember szája íze.
És ha arra gondolunk, hogy milyen szépen szédítettek minket a határok nélküli unióval, ahol majd szépen megoldódik magától mindenféle konfliktus, egymás nyakába borul majd román, magyar, szerb és tót, és egyáltalán, minden úgy lesz, mint régen vót.
Hát úgy lett. Ebben az esetben is azt hittük, hogy minden másként lesz: de aztán minden másként lett.
Persze, könnyű lenne azt mondani: hja, kérem, mit fáj nekünk, ami Felvidéken, más szóval: Szlovákiában történik? Messze vannak, és egyébként is. Szlovákot errefele Erdélyben többnyire csak hokipályán lát az ember, ott sem zavar sok jeget.
Csakhogy a történet nem ennyire egyszerű. Igenis van összefüggés abban, ami Felvidéken, Erdélyben, Délvidéken vagy Kárpátalján történik. Ahogyan annak is egyenes következményei vannak ránk nézve, ami a mindenkori Budapesten történik. Ezt belátni nemcsak tisztesség, hanem elmeállapot kérdése is.
Ha ugyanis Budapesten megtagadják, lesajnálják, figyelmen kívűl hagyják a határokon túl rekedt magyarságot, akkor előbb-utóbb furcsa dolgok kezdenek történni. Például a Délvidékről elűznek néhány magyar családot. Például Kárpátalján felszámolni igyekeznek a magyar nyelvű elemi oktatást. Például Felvidéken szép szőke diáklányokat vernek véresre, majd az esélyegyenlőség jegyében focidrukker magyar fiatalembereket is.
Az utódállamok logikája már csak ilyen, ezen itt Kelet-Európában aligha kell csodálkozni. Ha megtehetik: hát meg is teszik.
Ami viszont Szlovákiában történik, az még nekünk, vadimokon és dzsidzsibekálikon edzett kisebbségieknek is sok. Persze, a hülyeségnek és a gonoszságnak nincs földrajzi hovatartozása: de ha egy részeges, frusztrált, hajdani autótolvaj markáns kormánytényezőként kezd uszítani és sértegetni, azt talán mégse kéne ennyire érdemi válasz hagyni. Nemcsak Budapestnek, de Marosvásárhelynek sem.
Ha valaha, hát most azért mégiscsak össz kellene hívni egy újabb magyar-magyar csúcsot, és okosan megbeszélni, mit is lehet tenni az adott helyzetben, hogyzn, milyen eszközökkel és milyen szövetségesekkel lehetne segíteni a felvidéki magyarságnak.
És nemcsak.
Mert ha egy Ján Slota nevű eszement tankokkal akar Budapestre vonulni: az nemcsak a galántai magyar ügye. Ha ugyanez a díszpéldány Szent István királyunkat lovasbohócnak nevezi: nemcsak a besztercebányai magyar polgárt sérti vele. Ha a turulmadarat idegbeteg papagálynak csúfolja, bizony, nemcsak a palócok önérzetébe tapos.
Teszi ezt egyébiránt egy olyan állami címer birtokában, amelyet cakkumpakk a magyar állami címerből ollóztak ki.
Persze, ha a sors engem janslotai mélységekre ítélne, magam is ezt tenném, ha már a magyar külügy és magyar érdekérvényesítés tehetségéből csak a lealázó kilincselésre futja.
Felvidéki autonómiáról persze már szó sem esik. Pedig az lenne a minimum. Helyette most már „kisebbségi törvényért” könyörögnek a magyar állami vezetők, amelyet a derék szlovákok bájos cinizmussal sepernek le az asztalról.
Mondván: kisebbségi törvényről szó sem lehet, hiszen „Szlovákiában nincs hagyománya a különféle csoportok kedvezményezettségének”.
Ezt az egyet elhiszem.
Mindössze csak egy apró kiegészítést tennék hozzá, ha már így nézzük: Szlovákiában gyakorlatilag az önálló államiságnak sincs hagyománya. Ha gonosz lennék, azt mondanám: nem bukkantam rá sehol a történelmükben, pedig a teljes, sms-nyi terjedelmet elolvastam.
Amely történelem pedig ott most íródik, attól tartok, ugyancsak rólunk szól. A mi pusztulásunkról, és ezt azért mégsem kéne karba tett kézzel nézni. Ha már a kisantantnak ilyen szép gyakorlata van az összehangolt támadásokban, talán előbb-utóbb mi is „feltaláljuk” ennek összehangolt ellenszerét… Mégiscsak vagyunk úgy tizenötmillónyian, legyünk bár olyanok, amilyenek.
Kitartást hát, felvidéki barátaim. Kassán, Pozsonyban, Somorján, Besztercebányán, és mindenhol, ahol a településeknek nevet először Ti adtatok.
Magyarul.
„A szlovák nemzet már 1500 éve őshonos ezen a területen. A magyar mongoloid törzsek, amelyek azokon az undorító, szőrös lovakon idejöttek, csak most valamikor ünnepelték ezer évüket ”
