Húsz év

Itthon ülök, kinn legalább negyvencentis hó, és még mindig havazik, sokadjára befűtök a kályhába, a macska nem eszi a Kitekatot (legszívesebben fenéken rúgnám), az asszonnyal kicsit veszekedtem, kinyitok egy sört és leülök a tévé elé, mint jobb pillanataiban Al Bundy.

És a román tévé közli velem, hogy húsz éve.

Húsz évvel ezelőtt nagyjából ebben az órában, amikor ezeket a sorokat írom, kinyílt a bákói tüzérkaszárnya egyik "batalionjának" harmadik "plutonjának" hálószobája, ahol nagyrészt enyhe részegségben feküdtünk kimenő után, és a halálsápadt Paraschiv hadnagy közölte velünk, hadiállapotban állunk Magyarországgal.

Igen, igen. Hadiállapotban Magyarországgal.

A harmincegy emberből ketten voltunk magyarok, én és "Mufi" barátom, mindketten Csíkszeredából, meglehetősen belénk fagyott, ami belénk fagyhatott: eleinte még nevetgélt a társaság, aztán pillanatokon belül hozták a lőszeres ládákat és kiosztottak fejenként két tár, azaz 60 darab éles lőszert. Na innentől fogva senki nem nevetgélt.

És igen, nekünk is adtak, a két magyar gyereknek, ma sem értem miért. Igaz, utána, megpróbálták visszavenni, de ez egy másik kérdés, és akkor már tizennyolc évesen is tudtuk, ha kiadjuk kezünkből a fegyvert, nekünk annyi. Na de a történet nem erről szól.

Közben most ismét felkelek, teszek a tűzre, a feleségem már lefeküdt, és a Duna Tv-n nézi a visszaemlékezéseket, nekem valahogy nincs kedvem hozzá: a házastársi tévében, a háttérben valami másodosztályú focimeccs megy...

Aztán odajött akkor, húsz évvel ezelőtt egy bukaresti srác a hadiállapot bejelentése utáni fagyos csend után, és azt kérdezte: ha lövünk, Ti kire lőtök?
Udvariasan kérdezte, ahogy kérdezni lehet egymástól, amikor éles töltényű fegyver van a kezeid között.

Mondtam neki: Nem tudom. Pedig tudtuk, és aznap este, bármilyen patetikusan hangzik, felnőttek lettünk Mufi barátommal. De az egyetlen lehetséges válasz ez volt. Geru, a román srác bólintott, és ez többet nem került szóba öt napon keresztül. Senkitől.

Aztán eljött az a pillanat is, öt nap múlva, amikor a gyakorlótérről visszatérve, ugyanúgy állig élesen felfegyverezve, közölték, a diktátor elfutott. A tiszt egy kicsit káromkodott, majd óvatosan megkérdezte: tényleg?! majd beültünk a hálóban, és a tévében néztük, ahogyan közölték velünk, győzött a román forradalom, a hadsereg átállt. Akkor hallottam először Tőkés László nevét.

Tényleg, most, ahogy kinézek az ablakon, és nézem a hóesést, akár fel is hívhatnék valakit, és mondhatnám: Te, húsz évvel ezelőtt gondoltuk volna? De minek... Inkább teszek a tűzre.

Talán egy óráig feledkeztünk bele az élő tévéadásba, amikor azonnal kivezényeltek bennünket Bákó főterére, az átállt román hadsereg első fecskéiként. Aztán néhány napon keresztül azt tettük, amit, gondolom, minden háborúban tesznek a katonák. Őrködtünk, hallgattuk a lövöldözést, néha lőttünk is, aludtunk, amikor lehetett, fogadtuk a lakosság fraternizálását, és egyfajta ébrenálomban elteltek ezek a napok.

Álmosan, fáradtan, piszkosan és harcrakészen érkeztünk az új világba. Húsz év múlva már ilyen butaságot is le lehet írni.

Közben azokban az irreális napokban meghalt Laci, Brassóban. Lelőtték. Meghalt egy román srác mellettem, akinek már nevét sem tudom. És arról beszélgettünk a ritka ébrenléti pihenés alatt, hogy lehet, eljön az az idő, amikor majd whiskyt vehetünk az üzletben. Nem vicc, tényleg ilyen álmaink voltak, tizennyolc évesen.

A whiskyt azóta se szeretem, most inkább egy új sört bontok.

És eltelt húsz év, és aki azt mondja, nem történt semmi, nem lett jobb a világ, nem jutottunk előbbre, hát, jót tudok mosolyogni rajta.

Semmi sem az, amit akartunk. Merthogy akkoriban nem igazán akartunk semmit, éppen csak kinyílt a szemünk, mint a macskakölyöké.

Hogy húsz év múlva mi lesz? Csak ennyi megvalósítás legyen, ami az elmúlt húsz alatt volt. Semmi baj nem lesz. De tényleg.

És így, ilyenkor, egyetlen dolog mégiscsak kikívánkozik belőlem, húsz év után. A köszönet. Nem tudom, kinek. A Gondviselésnek, a végzetnek, a bátor embereknek, igen: Tőkés Lászlónak. Történt, ami történt. Húsz évvel ezelőtt jeges rémülettel táraztam be egy géppisztolyba.

Most pedig felkelek, és ismét teszek a tűzre.

Vagyok, vagyunk

Az utóbbi időben több visszajelzést kaptam az oldal, a bejegyzések, a blog, mindenek elhanyagolása miatt. Köszönöm ezeket.

Ilyenkor jut eszembe, ha már csinálok valamit, egyenletesen kéne, na, ez most éppen ismét csorbult.
Azért most szólok mindenkinek, szó sincs leállásról, megállásról, gondról, mindössze egyféle "pihenő" van, vagy mondjuk úgy, lemerült az akku. De már telik. Felfelé.

Hamarosan újult erővel vissza, addig is, köszönöm azoknak, akik ezt szóvá tették.

És eccer csak a nyúl (nem) viszi...

És eccer (nem egyszer!) csak a nyúl viszi a puskát...

Egy ideje csak úgy kapkodja a magamfajta a fejét. Milyen hamar, gyorsan, zökkenőmentesen lehet átállni ismét, korrekt lenni politikailag, persze úgy, hogy eddig ugyan leszartalak, de mától ugye megérted, csak finoman, és másokat is letojhatok?

Jobb híján- mit Jobb? bármi híján -olvasom az erdélyi önjelölt megmondóemberek honlapján, a Transindexen a legújabb elemzést, publicisztikát (sem zárójel, sem idézőjel, valóban az, a maguk módján), a kettős állampolgárságról, ahol B-P. Előd, kifejti végre, mi, és hogyan, miért, és miért igen, és annó miért nem.

Az úriember, ahogyan a magukfajtánál szokás, szépen sorba vesz néhány politikai tényt (másokat nyilván figyelmen kívűl hagy), elemez, aztán higgadtan levonja a következtetést, hogy igen, talán lesz magyar állampolgárság ismét, de hát, Istenem, ez is egy játék, ami neki nem fontos, ő kívűlálló, neki semmi, neki amúgy is nyolc, kifizetik az aprópénzét.

Persze, az egész eszmefuttatás arról szól, hogy ez ugyan elvetemült Fideszes, náci, magyarkodó alapeszme - de mégiscsak Fideszes, tehát leendő kormánypártté - na üsse kő, hát legyen a "mienk", végül is "mi lesz, ha egyszercsak ötmillióval megnő a választásra jogosultak száma. Mégis, ki szavazna arra a pártra, amely nem akarta őt?" (idézet az úriembertől.) Jellemző, hogy a Jobbikról, (túl) hosszú elemzése után, nem szól, nem, nem, és végképp nem, azt majd megvárja a szegény "politikai publicista", mennyi lesz majd az országházi számarány, leosztva ezt sajtótámogatásra).

Na látjátok, felebarátaim, a történet erről szól. Erről szólt mindig is. Akkor is, amikor ez a társaság, az erdélyi SZDSZ fellegvára még önfeledten ünnepelte a magyartalanságot, december ötödike után különösképpen. Ez az erdélyi "emberarcú liberalizmus". Ez az, ami az. Ők. Akik nem akarták tudomásul venni: az erdélyi magyaroknak is lehet választási szíve joga.

Van, akinek zsigeri kérdés, eszmei, vérségi, elkötelezett a nem kettős, de egy állampolgárság: a magyar. És van, akinek ez hűvös, kifizetődő állásfoglalás. Talán.

Ha egyszer lesz valós magyar állampolgárság, valós politikai jelentősége ennek, akkor majd rákérdezünk erre is. Ezekre is. A cinikus, vállrándítással átálló politikai elemzőkre.
Akik okosan, szépen, empirikusan árulták magyarságukat. És embertelenségből példát, vitézségtelenségből formát adtak a következő nemzedékeknek.

De mégsem az a kurva nyúl viszi a puskát.

Drasius Kedys - a tragikus hős

Nincs kísérő szövegem mellé, mindössze csak egy híradást csatolok be ide.
És szavakban le nem írható tiszteletemet, illetve részvétemet Drasius Kedysnek, ennek a litván embernek.

A történet, röviden, itt (is) olvasható:
Megölte az apa a pedofil állatot (+18)

Drasius Kedys honlapja ITT látható. Ha másként nem tehetünk, egy-két jó szót lehet írni neki. Megérdemli.

Menetrend

Erdélyben leginkább talán az a jó, hogy nemigen vannak tabutémák. Politikai értelemben különösen nincsenek, ami a szívünkön, az a szánkon, más kérdés, hogy ez ösztönös szókimondásnak vagy vakmerőségnek minősül.

Erdélyben persze az is jó, hogy mégiscsak vannak igencsak szemérmesen kezelt témák. Valahogy olyan ez, mint a családon belüli kínos ügyek, lehetni éppenséggel lehet beszélni róluk, de nem szívesen tesszük.

Ilyen a kettős állampolgárság kérdése is. Ami történt, megtörtént. Hogy most a népszavazás jó ötlet volt-e, vagy sem, mi miért nem történt meg és hogyan, ezt fölösleges boncolgatni. A döglött lovat errefele nem patkolják, hanem megnyúzzák, jó lesz a bőre is valamire, veszünk másik lovat.

Most éppen a „másik ló” közelít. Erre most már csakugyan fel kellene ülni.

És mindenekelőtt azt azért le kellene szögezni, hogy a kettős állampolgárság érdemi fontossága nem egyértelműen a határon túli magyaroknak szól. Az a négy-öt millió ember eddig is megmaradt magyarnak, sok esetben lényegesen inkább, mint az anyaország fővárosában. A kettős állampolgárság az elszakított területek magyarságának elsősorban érzelmi kérdés – de az nagyon! -, természetadta juss, történelmi igazságtétel lenne. Magyarország számára úgyszintén, de nyilván az sem lenne elhanyagolható, hogy most éppen tíz-, vagy tizenhárommillió állampolgára van.

Mielőtt túlzott optimizmusba esnénk az új kezdeményezéstől – hiába, akit a kígyó megharapott… - kissé járjuk csak körül az ellentábor „észérveit’ is.

Nem olyan régen erdélyi körúton járt egy neves anyaországi politológus, K. professzor. Természetesen igen hamar terítékre kerültek a közönségtalálkozókon a kettős állampolgárságra vonatkozó kérdések. K. professzor pedig okos, megfontolandó, és teljesen elvetemült logikával többször is elmondta, hogy a kettős állampolgársággal biza’ nagy bajok lennének, mert egyrészt nem szokás az Európai Unióban az ilyesmi, és különösen sértené az utódállamok érzékenységét.

Ilyenkor már csak legyint az ember, és gondol néhány szalonképtelent az utódállamok létező vagy nemlétező érzékenységéről, illetve a politológusok lelki tájairól. Hogy az Unióban mi szokás, vagy mi nem, az enyhén szólva is relatív: egyrészt a kettős állampolgárság nem egy példátlan dolog, mi több, bevett úzus, másrészt a szokások kialakulásában mi is tevékenyen részt vehetnénk.

Ha egyszer megérhetnénk, hogy Magyarország ne helyzetekhez alkalmazkodjon, hanem helyzeteket teremtsen…

Ennél sokkal szomorúbb volt a másik érvelése a professzornak, miszerint nagyobbik baj lenne a kettős állampolgársággal, hogy ennek megadása azonnal a Fidesz és a magyarországi jobboldal malmára hajtaná a vizet, potenciális és elkötelezett szavazótábora lenne.

Na tessék, kibújt a szög a zsákból. Szebben szólva: szocialista-liberális szempontból a határon túli magyarok politikai világnézetük büntetéséül nem kapnak magyar állampolgárságot, orruk attól fokhagymás.

Ez bizony legalább annyira cinikus és arrogáns megközelítés, mint annak idején a kovácslászlói tétel. Magyarán: az anyaországban még mindig azt gondolja néhány véleményformáló politológus, hogy a határon túli magyarok kevésbé okosak, kevésbé tajékozottak és kevésbé érdekeltek a magyar közéletben, mint „otthoni” társaik. A határon túli magyar akkor jó magyar, ha egységes, politikailag elkötelezetlen, csendes, nyugodt és steril.

Márpedig egy frászkarikát. Igenis megvannak politikai elkötelezettségeink, szimpátiáink, és egész jól kialakult elképzeléseink vannak Magyarország, a közös haza(!) leendő sorsáról.

Példabeszéddel élve: a határon túli magyarság a kettős állampolgárságtól nem egy kedvezményes vasúti jegyet vár. Az maradjon meg az anyaországi rászorultaknak. Nem, mi a menetirányba és menetrendbe szeretnénk beleszólni.

És fogunk is, ezt percig sem szűnünk meg remélni.

Az írás, némileg rövidebb változata a Magyar Hírlapban jelent meg.

Madonna lába alatt

Szinte kedvem lenne, csak úgy "No comment" közölni a Barikádban (is) megjelent cikket.

Madonna, ez a michaeljacksoni mélységekbe emelkedett-süllyedt popsztár, miután dicstelenül lebőgött bukaresti koncertjén cigányjogvédő (Istenem, micsoda oximoron!) beszólása miatt, most újra bizonyságot tett önmaga emberi minőségéről.

Felajánlja egy lerúgott cipőjét a cigánygyerekek oktatására.

Szép. Erkölcsileg is gyönyörű: tehát egy valahai pornószínésznő és prostituált megunt lábbelije egyenrangú, sőt felemelő a közép-kelet-európai (cigány-)gyerekek helyzetével (szemben). Szép új világ, mindig is tudtuk.

Gondolom, a cipőt elárverezik, megveszik, közvetítik, adóznak belőle, impresszárok, médiaemberek és istentudjaki részesül még belőle, a maradék, kb. 3, 7 dollárt majd román cigánygyerekek oktatására fordítják. (Már ami megmarad a cigányszervezetek leosztása után.)

És milyen szép ez...
Egyem Madonna zúzáját, miért nem hajította ki ezt a cipőt Bukarest belvárosában az autójából? Bizonyos, hogy derék roma emberek marták volna el, eladták volna, megőrizték volna, óvodai kicsengetésre ment volna benne a roma kislány.

Többet használt volna.

Tápos Terminátor

Néha azért nevetni is kell, az élet, hál'Istennek, nem csupán hiábavaló politikai csatározásokból áll.

Van, amikor medvékkel kéne verekedni, s hogy erre akadnak rátermett emberek, egyike az élet azon ajándékainak, amelyek miatt megéri közép-kelet-európai magyar embernek lenni.

Mert itt van például egy igen derék ember, Horálki János, aki az elmúlt időben honlapja és szolgáltatásai révén annyi derűs pillanatot szerzett nekünk, hogy ezért bármikor hajlandó vagyok vendégül látni Csíkszeredában, egy barátom még a medvét is állja számára, mindjárt kiderül, miért is.

Horálki János, tényleg derék, talpra-, vagy máshová-esett jóember túravezető. Sőt, luxustúravezető, ahogyan maga mondja. Mielőtt a bejegyzést tovább olvasnák, komolyan megkérek mindenkit, böngéssze át tüzetesen a szolgáltatásait reklámozó honlapot. Megéri.

Mindig tudtam, Magyarországon rengeteg a pihent agyú, lehetetlen szolgáltatásokat űző ember, nos, ezen a skálán említett barátunk valahol a Koh-I-Noor gyémántfokozaton helyezkedik el.

Már maga a szolgáltatás bevezetője kisebb orgazmus. Bemásolom, elnézést, hogy visszaélek az olvasó türelmével:

"Ön egy természetbarát ember?

Ha igen és kedveli a természetet és szeret kirándulni akkor gondolt-e már arra, milyen jó lenne, ha luxuskörülmények között élvezhetné a természetet?

Béreljen fel engem és meglátja: Ön vagy a családja kirándulása igazi luxus lesz!

Nézzen körül honlapomon, nosza! Hívja Horálkit és élvezze a természetet!

Kedves Látogatóim! Újra beindult a VENDÉGKÖNYV. A trágár hozzászólások meg olyanok amikben az én nemi vonzalmamat tárgyalták le lesznek törölve. Ezúton értesitek mindenkit hogy a NŐKET szeretem csupa nagybetűvel. A nőknek, asszonyoknak kedvezményt is adok (megbeszélés szerint). Jól megtalálom a hangot a női nemmel. Ideálisnak tartom a vörös bögyös asszonyokat, energiával-élettel vannak tele ők nagyon ideálisak. Liptai Klaudia számomra a Királykisasszony csupa NAGYBETŰ-vel. Őt aztán szívesen megmasszíroznám neki ingyen lenne a túrám. Tehát nyomatékosan leírom hogy nem a férfiak iránt vónzódom de természetesen őket is - nemtől fügetlenül - örömmel és teljes odaadással túráztatom, ha kedvük van hozzá. Várlak Titeket az erdőben! Horálki János"

Úúúúú, b@sszus... - ahogyan erre a művelt székely mondaná. Kívánhat-e ember többet, mint egy rendes, heteró túravezetőt, aki luxuskörülmények között kirándultat? De ez még mind semmi.

Szolgáltatónk alig több, mint rezonábilis összegekért gyakorlatilag mindent vállal, a talpmasszázstól a gyereknevelésig, testőrszolgálattól fotózásig, és bérijesztgetéstől (ez külön megérne egy misét!!!) a "dorongkíséretig". Igazi reneszánsz ember.

Az igazi dobás - maga is külön büszke rá: a "! MEDVETÁMADÁS !" tanfolyam. Ez aztán tényleg igen, edzett, székely, csángó barátaim rémülettel vegyes röhögéssel olvasták a hirdetést, a vélemények megoszlottak ugyan, de abban mindenki egyetértett, hogy Horálki urat élmény lenne egy barnamedvével "esszeereszteni".

Horálki úr ugyanis meggyőződéssel állítja, ő mindenféle medvék réme, vele aztán végképp nem kell félni a bundástól, ő igen hatékonyan és gyorsan "kiiktat" mindenféle medvét, anélkül, hogy "maradandó sérülést okozna" a medvéknek... Hiába na, az a nagy bolond lelke szegénynek...

A titok alighanem az általa reklámozott "kéz- és lábtechnikában" valamint "toroktechnikában" rejlik, amit ő saját bevallása szerint egy 92 éves erdélyi magyar erdésztől tanult.

Lelki szemeim előtt felködlik a 92 éves erdész, amint fordulatrúgásokat mutat be a pesti túravezetőnek, csak úgy, speciel medvék ellen.

Amúgy, egybehangzó székely vélekedés alapján, ezekben a technikákban van valami. Most elárulom a titkot, a túravezető úr szíves bosszankodása dacára. Évezredek óta köztudott, ha medve támad, a lábtechnika nagyon fontos: rohansz, ahogyan csak bírsz. A kéztechnika szintén: lehetőleg feltartod őket rohanás közben. A toroktechnika: ordítasz, ahogyan rajta kifér.

Ilyenkor van az, hogy ketten jönnek ki az erdőből: az egyik futva, a másik medve.
Meg az ősi bölcsesség: a sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játék.

Ha mégis én csalódnék, akkor a hülyének is megéri (kötelező?!) vizsgával együtt elvégezni Horálki úrnál a medveverő tanfolyamot csekély 39 000 forintokért. Ennek birtokában, állítom, K1-es bajnok lehet bárki, végül is, ki az a Sammy Schielt világbajnok egy szentimrei barnamedvéhez képest?

A lehetőség adott. Most a reklámon túl, amit magam is, szívesen állítottam ki ezennel ennek a remek vállalkozónak, ígérem, a vizsgára, komolyan, álljuk a medvét. Elintézzük ezt itt, a Hargita tövében. Amennyiben előtte az oktató áll ki vele.

Azért manapság nemcsak magyarnak, medvének lenni sem lehet könnyű a Kárpát-medencében. Szerencse, szegény macik nem tudnak olvasni, internetezni, másként eddig már úton lennének Budapest felé, Horálki urat megkeresni.

A kocka el van vetve

"Több mint nyolcvanmillió forintot nyert el egy vállalkozás „a dobókocka totális újraértelmezésére” hazánk európai uniós támogatásokat tartalmazó keretéből."


Azért ezt legalább kétszer el kellett olvasnom, és megnéznem hozzá a dátumot is: nem, nem volt április elseje.

Mindenesetre, okos ember lehet aki ezt kitalálta, okos, nyugodt, boldog ember, végül is a dobókockát megújítani legalább akkora vállalkozás, mint az arab számsor, az ábéce vagy a politikusi erkölcsök újragondolása.
Ilyen szempontból nem is olyan sok pénz a nyolcvanmillió, lehet éppen ez a kivezető út a gazdasági válságból, amúgy is kockára tettük mindenünk, ha már sem a krupié, sem a kaszinó nem a mienk, legalább legyen nekünk újragondolt, saját fejlesztésű dobókockánk.

Ami van, amúgy is legalább ötezer éves találmány, ott egye meg a fene: vessük el. Ja, amúgy is erre való.

Az ötlet persze nem teljesen új, hiába, na, korrupt korok elmebeteg kormányaiban mindig előjön valahogy a kockajáték leitmotívuma. Már Jézus holmijaira is kockát vetettek a légiósok. És ami még jobb párhuzam: a dicsőséges Római Császárságban (igaz, akkor már erősen dekadenciába hajlott), akadt császár (sőt rövid ideig isteni címmel) is, aki a kockajátékot újraértelmezte.

Claudius császár, miután kisebb IMF-hitelnek megfelelő összegeket kockázott el, könyvet írt a kockajátékról. A régi rómaiak egészséges habitusát bizonyítja, hogy az addig sem túlságosan nagyratartott császárt attől fogva végérvényesen és kategorikusan félkegyelműnek, idiótának tekintették, és évszázadokon keresztül rajta röhögött a művelt világ.

Ja, végül aztán Claudiust meggyilkolták, nem sokat értelmezgették újra a kormányzati utódlás akkoriban szokásos eljárásait.

Azért örömmel látnám viszont egy jobb kor egészségesebb magyar történelemkönyveiben ezt a hírt, mint beszédes példáját a jelenlegi magyar kormányzat eszelős gyakorlatának.

További nyolcvanmillió forintra pedig magam is bejelentem igényemet, a labda, pontosabban a focilabda újraértelmezéséről, mondanom sem kell, ezzel egész nemzetgazdasági ágazatokat, például a magyar futballvilágot menteném meg vele.

Részletekért érdeklődjenek személyesen, majd hülye leszek kiadni nyilvánosan egy ilyen biztos tippet.

13.

Kezdetnek egy kedvesnek nem nevezhető vicc:

Kislány odasétál az ünnepelt sztárhoz:
- Szeretkezünk?
- Hány éves vagy?
- 13.
- Isten is őrizzen...
- Miért? Babonás vagy?

Hát, van aki nem hisz a babonákban. Roman Polansky sem hitt. Egy önfeledt bulin nem volt babonás, elvitt egy 13 éves kislányt, leitatta, némileg szívtak is valami akkor is büntetendő anyagot, aztán "szexuálisan közösült" vele, mondhatnám, megdugta, de én nem mondok ilyet... (Bocsánat, elismerte maga a rendező is.)

Aztán elmúlt 32 év, és néhány finom film, különös érzékenységgel a holokausztra, közben véletlenül sem ment a sokat szidott Amerikai Egyesült Államokba a derék Ryszard Liebling, végül is a maga liberális felfogása szerint is börtön várt volna rá.

Az idő telt. Sok idő. 32 év. És mit ad Isten, elmegy ez a derék, nagy pedofil művész (tényleg az: pedofil és művész) Svájcba, ahol horribile dictu letartóztatják.

És lett ebből nagy irgum-burgum, Franciaország (és Sárközy), Lengyelország (és holokausztipar), és diplomáciai ügy valamiből, ami egyszerű amúgy.

Megerőszakoltak egy kislányt? Meg. Beismerte az elkövető? Be.

Akkor viszont zárják be, kasztrálják (apropó Lengyelország!!!), négyeljék fel, kit érdekel a Zongorista?! Azt majd megnézzük, ezután is, aki akarja.

Közben zajlik a hollómosdatás, hogy dehát 32 éve, dehát nagy művész, dehát "rendőri túlkapás", dehát...

Egy fenét.

Ott zárják be, ahol van. Annyira, amennyi maradt a nyomorult életéből. Semmi emelkedett dolgot nem tudok ilyenkor mondani, de kislányokat azért mégsem erőszakolunk meg. És a bűnhődés hozzátartozik a bűnhöz, ugye, Polansky?

Ha ezt a zseniális művészt most szabadon engedik, akkor ezzel pofon ütnek mindent, ami emberi, ami a civilizációnkhoz tartozik. Amit nem szabad, azt nem szabad. Amit nem lehet, nem lehet. Ami nem morális, az nem morális. Ha mégis igen, akkor egyvalami bizonyosodik be: van aki egyenlőbb, van, akinek mindent szabad a fene nagy érzékenysége miatt.

Lássuk mi lesz.

Megmondom: szabadon fogják engedni.

Ideje van egy másik világnak. Közhely: de tényleg.

Hány Polansky van a világon? Egy.
Hány 13 éves kislány? Sok.

Re: Röpirat

Takarítok a számítógépemen. Átnézem, mi az, amit kitörölhetni, mi az, ami már nem kell, kicsit olyan, mintha az ember naplót olvasna, aztán hirtelen előkerül ez az írás, ami talán három éve jelent meg, nemistudommárhol, de akár ma is írhattam volna.

Pedig akkor még sehol nem voltak a Magyarok Nyilai, nem voltak "sorozatgyilkosok" (lehet, én találtam ki őket? Tipp a nyomozóknak... :-D), sőt, ez írás lejegyzésekor még Magyar Gárda sem volt. Csak az állandósult közérzet, ilyenkor érzi úgy az ember, megáll az idő.

Hát még egyszer, íme, ma sem gondolom másként:

Röpirat magyar barátainkhoz

Legyen már egyszer vége.

Ideje véget vetni annak, ami természetellenes, lealázó, és csak bibliai mértékkel mérhető önfeladás eredménye.

Valami soha nem látott mélységbe süllyedt Magyarország. A mindenkori Magyarország – nem a manapság így nyilvántartott Kis-Pannónia.

Erdélyben a sokat tapasztalt és magasztalt székelyek tizennyolc éve képtelenek kivívni önrendelkezésüket. Ehelyett kivágják erdeiket, aprópénzért eladják az ősi földet, s manapság bármely jöttment, jövevény román főispán megtilthatja településeiken a rovásírás használatát.

Felvidéken magyar lányokat vernek, aláznak és hurcolnak meg, valamiféle érthetetlen gőggel aláznak meg mindent ami magyar – és válaszként nemhogy pofon, de még hangos szó sem csattan.

Délvidéken magyar fiatalokat ítélnek hatvanévnyi börtönbüntetésre a jogos önvédelemért, és magyar emberek ezreit kergetik el az általuk birtokolt és épített földről.

Kárpátaljáról lassan már szó sem érkezik. Lehet, ez a legfájdalmasabb: mert ott a legnagyobb az ínség, ahol a segélykérő szó is belefagy az emberbe.

De nem: a legfájdalmasabb az, ami az Anyaországban történik. Ahol manapság magyarnak lenni szégyen. Ahol magyar zászlót viselni bátorság. Ahol elloptak, és ellopnak mindent, ami mozdítható. Ahol idegen – mondjuk ki: amerikai, izraeli és európai érdekek nevében tipornak felismerhetetlenné mindent, ami magyar. Ahol nemcsak a bűnözőktől félnek az emberek, hanem a rendőröktől is. Ahol az intézményesített kurvaság odáig fajult, hogy a magyar ember szégyelli a határokon túl, hogy kis-Magyarországon született.

Na ebből most elég.

Lehet, tízen leszünk, lehet tízezren, és egyszer, ha sikerre jutunk, tízmillióan. Nem kis nép ez, bárhogyan próbálták elhitetni velünk.

Mostantól legyen vége. Nem bízhatunk a politikában. Nem bízhatunk a világrendekben. Még a vallásban sem bízhatunk. Csak magunkban: és ha magunkban bízunk abban is bízunk, Istennek szándéka van velünk. Vegyünk hát kezünkbe sorsunkat.

Barátaim, magyar testvéreim: nem tüntetni kell. Nem pártot alapítani, és legkevésbé megfelelni annak, amit emberinek, európainak és demokratának hazudtak nekünk.

Mostantól egyszerűen csak ne tűrjünk tovább. Ha valaki tolvajt lát: üsse le. Ha valaki a magyarságot gyalázza: üssük pofon, ahogy a mocskosszájú inast szokás. Ne mérlegeljük többé a következményeket: cselekedjen mindenki pillanatnyi ösztöne szerint – mert ezek az ösztönök, a tisztesség és a nemzet védelmének eszközei nem véletlenek.

Senki nem lesz egyedül ebben a harcban. Mindössze el kell kezdeni. Ahol a legnagyobb a szükség, közel a segítség: és itt vagyunk egymásnak. Mindössze erőt kell felmutatni. Erőt, és határozott választ a tanárgyilkoló, társadalmon kívűli söpredéknek. Erőt az utódállamok nevetséges gőggel fitymáló hivatalnokainak. És erővel kell legfőképpen válaszolni az anyaországot kifosztó és meggyalázó, testidegen csőcseléknek.

Ami ezután következik, figyelmen kívűl kell hagyni. Persze, fasiszták leszünk, huligánok, szélsőségesek, antiszemiták, rasszisták, és úgy általában: az emberiség ellenségei.

Mindezek azonban csupán szavak. Szavak, amelyek olyanok számunkra, akár a légyzümmögés. Percig sem érdekelnek figyelmet.

A fontos: emberi és nemzeti érdekeink érvényesítése. Immár nincs ahová hátrálni. Sarokba szorítva nincs más út, csak a támadás: ismerjük hát végre fel helyzetünket.

Fölösleges lenne most politikai programot hirdetni.

Túlélő programot hirdetünk, ahonnan bármikor gyarapodni lehet. Ennek feltétele a nulla tolerancia mindenki ellen, aki a magyar érdekek és magyar értékek ellen tör.

Ehhez nem kellenek militarista, terrorista csoportok. Nem kellenek „érdekvédelmi” politikai csoportosulások. Ehhez mindössze baráti társaságok kellenek. Baráti társaságok, bejegyzés, törzstőke és szavazóbázis nélkül. Két vagy húsz ember társasága, akik megtorolnak mindent, ami környezetükben történik, és ami tőlük telhető.

Ezek a baráti társaságok majd úgyis egymásra találnak. Nem kell hozzá vezető, nem kell stratégia – csak a példa számít, amely megszüli a győzelemre vezető utat.

Mostantól: - akinek füle van, hallja: - járjunk nyitott szemel és ökölbeszorított kézzel. Ne habozzon senki fogért fogat, szemért szemet követelni. Aki e hétköznapi csatákban nyerni fog: a magyarságnak szerez lépéselőnyt. Ha valaki belebukik: emberségből példát, vitézségről formát hagy az őt követőknek.

Legyen ez a mi Baráti Társaságunk. Megfoghatatlan, de erős, határozott és szerteágazó immunrendszere nemzetünknek. Csupán két dolgot kell ehhez cselekedni:

1. Megvédeni, bármi áron, ha kell nyers erővel is azt, ami hozzánk tartozik. Megtorolni a rajtunk esett sérelmeket.

2. Tudomásra hozni, hogy mindezt a Magyarok Baráti Társasága tette. Azért, hogy erőt meríthessünk egymásból.

Hát rajta, Barátaim.

Keleten kél a nap

Megint egy kishír, aminek nagy a holdudvara. Vagy nagy lehetne, ha figyelnénk rá.

Kirgizisztán segítséget vár Magyarországtól saját haderője átalakításában. A kirgiz kormány egyebek mellett: "Magyarországtól a katonák szociális helyzetének kezelésében és a veterán katonák társadalomba való visszailleszkedésével kapcsolatosan vár segítséget."

Bagatell, semmiség, mondhatnánk.

Nem, nem az.

Számos olyan megkeresés történt az elmúlt húsz évben belső-ázsiai rokonainktól, amelyek felett gőgös gúnnyal suhantak el nemcsak a magyar kormányok, hanem a "közélet" is. Holott nemcsak a vér, a közös eredet, az ottaniak egyoldalú szeretete kötelezne, de saját jól felfogott érdekünk is. Én még emlékszem olyan esetre, amikor a Székelyföldi, Hargita megyei volt tanácselnöktől(!) kértek a csuvasok(!) segítséget, honnan tudnának komondorokat(!) beszerezni határvédelemre(!).
Ez tény, bármennyire szürrealistán hangzik.

Jelenleg a stratégiailag, gazdaságilag életfontosságú belső-ázsiai térségért elkeseredett harc folyik a világ nagyhatalmai között, egyedül, mi, vérségi és kulturális rokonok siklunk át "nagyvonalúan" a kazahok, kirgizek, üzbégek, tadzsikok, vagy éppen a most rettenetesen megpróbált ujgurok felett. A japánokról és koreaiakról már nem is beszélek, ők egyenesen segítő kezet nyújtanának kicsit távolabbról, ha még lenne kezünk megfogni azt.

De "mi" nem: nyilván azért, mert nem igazán van magyar kormány.

Ha egyszer lesz, azért ezt is nagyon figyelembe kéne venni. A világ változik, és ugyanakkor állandó: többezer éves kötelékek köteleznek (szép a magyar nyelv!), és ugyanakkor az új idők is a keletre fordulást diktálják, akinek van füle és szeme hozzá.

Nemcsak Afganisztánba kellene magyar zsoldosokat küldeni, akik egy rossz ügy rossz képviseletében halnak hősi halált. Nem Irakban kell megszállóként részt venni, a régi folyóközben, ahová testvérként kellene érkeznünk. Nem Iránnal kell berzelkedni, perzsa barátainkkal, akik számára egy érthetetlen rokon vagyunk. Sőt, nem az oroszokkal kell farkasszemet nézni: mert ez nem az az Oroszország (Szovjetunió), amely '56-ban vagy 1849-ban volt. A jelenlegi Oroszország sokkal közelebb áll Halicshoz, Kijevhez, régi szövetségeseinkhez.

Az ellenségem ellensége az én barátom: ez alapvető axióma. És ha még rokonaink is? Márpedig belső-ázsia (is) az.

Hát küldjünk majd katonákat, szakértőket, embereket, tudósokat, akár turistákat is, minél többet ebbe a térségbe. Segítségként, barátokként. Mert nemcsak üdvös, és hasznos ez számunkra, de tartozunk is ezzel: lelkünknek, hajdani önmagunknak.

"Keleten kél a nap".
Ezt soha nem kéne felejteni. Ha egyszer arra fordulunk, lehet, nem élünk majd ekkora sötétségben.

Agy, rém

Sokadmagammal együtt magam is értetlenül állok a nagy garral és még nagyobb médialihegéssel végrehajtott óriási "leleplezés" előtt. A cigány áldozatokat követelő sorozatgyilkosokról beszélek, persze.

Már mindjárt előljáróban leszögezem, e gyilkosságokról ugyanaz a véleményem, ami az "elfogatás" előtt. Egy percig sem hiszem, hogy ez így van, ahogyan most Draskovics és Bencze mondja, egy percig sem hiszem, hogy minden ilyen csendesen, szépen, ahogy a csillag megy az égen, ahogyan azt a fennálló rezsim legszebb álmaiban látta, úgy történt. Egy percig sem hiszem, - és ehhez jogom van! -, hogy a most letartóztatott emberek a gyilkosok.

Ha mégis igen, úgy mea culpa - de nem hiszem.

Még szerencse, hogy vannak ilyen, a magamfajtát felvilágosító hírlapi béna kacsák, mint az alábbi főszereplő. Idézet következik:

"Értetlenül áll a romák elleni gyilkosságsorozat elkövetésével gyanúsított férfiak környezetének "közömbössége" előtt az a neve elhallgatását kérő, nagy tapasztalattal rendelkező kriminológus, aki néhány hete már beszélt az MTI-nek a vélhető tettesek személyiségéről. Az életellenes ügyeket jól ismerő kriminológus hétfőn úgy nyilatkozott az MTI-nek:
- elgondolkodtató, hogy noha többen tudtak a Debrecen egyik nagy sörözőjében-bárjában dolgozó biztonsági őrök rasszista nézeteiről, mégsem tettek bejelentést. A sorozatgyilkossággal gyanúsított férfiak gondolkodásmódjából és munkaköréből adódóan elképzelhetetlen – fűzte hozzá –, hogy sohasem kerültek összetűzésbe a szórakozóhely vendégeivel, főképp a romákkal. A nagy valószínűséggel etnikai gyökerű nézeteltéréseket többeknek látniuk, hallaniuk kellett, mint ahogy az elfogott férfiak környezetében élőknek más, a rendőrség által folyamatosan közzétett jelekre is "fel kellett volna kapniuk a fejüket". Ilyen jel egyebek mellett a kigyúrt testalkat, a rasszista eszméket sugalló tetoválás, a két letartóztatott közötti rokoni kapcsolat, a fegyverek és terepjárók birtoklása, a koszovói magyar KFOR-misszióban huzamosabb ideig teljesített szolgálat. A szakember hangsúlyozta: noha ezek a gyanújelek régóta ismertek, s ráillenek a debreceni gyanúsítottakra, információi szerint a városból senki sem tett érdemi bejelentést, mellyel a sorozattámadások mielőbbi felgöngyölítését segítette volna.

Gratula, le a kalappal. Nevét nem vállaló, de nagy tapasztalatú kriminológus. Talán maga Grabowsky felügyelő. Vagy Colombó, vagy az is lehet, az álruhás Gyurcsány Ferenc két gyerekmentés között. Nevét nem vállaló kriminológus szakértő... hogy nem sül le a bőr a képéről...

Az persze, megint valóban felháborító, hogy az emberek nem rohantak tömegesen feljelenteni egymást, végülis, ez valóban a minimum, amit egy szocialista kormány elvár. Hogy miért is kellett volna feljelenteni?
Lássuk csak: mert "a sorozatgyilkossággal gyanúsított férfiak gondolkodásmódjából és munkaköréből adódóan elképzelhetetlen – fűzte hozzá –, hogy sohasem kerültek összetűzésbe a szórakozóhely vendégeivel, főképp a romákkal."

Ejnye-bejnye. Hát ez már nyílt rasszizmus a tisztelt szakértő részéről. Micsoda feltételezés ez?! Tehát egy vendéglátóipari testőrnek mindenképp baja lehet, sőt van, romákkal?!

Igen, persze, így van, de ezt elmondhatom én, mint hosszú évekig gyakorló vendéglátós, bizony, így igaz. De ha "széles körben ismert krimonológus"lennék, ilyet azért nem mondanék, nem bizony, még a végén Tamás Gáspár Miklós ráül a fejemre.

Végképp vicces - fenét, tragikus! -a további eszmefuttatás, a "cigánygyilkosok" minden kétséget kizáró ismertetőjegyeiről. Merthogy "ilyen jel többek között a kigyúrt testalkat" - jézusom, mostantól aztán vége mindenféle testépítőnek, fitnesszklubnak, egészséges életmódot folytató embernek, sőt én a kriminológus helyében Béres Alexandrát is igencsak árgus szemekkel figyelném! -, továbbá gyanús a "rasszista eszmét sugalló tetoválás". (Na, erre kíváncsi lennék, milyen is, amúgy rajtam is van egy nap és egy hold, ami székely címerként alighanem kifejezetten rasszista. Tényleg, van nekem alibim a támadások időpontjára?!)

De ugyanígy alapos gyanúra ad okot a két letartóztatott közötti rokoni kapcsolat. Erre már megint nincs szavam. Bevallom őszintén, van rokonom. Sőt, ezennel feljelentem a magyar lakosság nem roma származású részét rokonsággyanús kapcsolatok miatt. (A romák ebben az ügyben nem érintettek, náluk a rokoni kapcsolat alighanem üzleti viszony.)

A fegyverek és terepjárók birtoklása már valóban horribile dictu, minden szörnyűségek legborzalmasabbika, tessék csak ezentúl gyalog, MSZP-kitűzővel menni vaddisznólesre, ha már ennyire galád valaki.

A koszovói magyar KFOR-ban való részvételre aztán tényleg, szó bennszakad, hang fennakad, hát, aki magyarként katonának megy, azt eleve fel kéne négyelni, - ugye, bólogatna most sűrűn két konyak között a Grippen-avató "magyar" hadügyér.

Agyrém ez az egész. Kriminológusi vélemény... annyira kriminológus ez a seggfej, a neve elhallgatásával együtt, amennyire én vagyok roma bádogos, vagy amennyire egy debreceni kidobóember tömeggyilkos.

Ha most Magyarországi, vagy szomszédos területen élő bűnöző volnék, minden bizonnyal fülig érő vigyorral bontanék egy pezsgőt...

Jut eszembe, bontottak is.

Csendőr

Erre a látványra régóta várok.

És aki nem várt rá, remélem, megszokja.

Sztrapacska, demokrácia

Hát, a bevezető ilyenkor fölösleges. Hogy a Magyar Köztársaság elnökét nem engedte területére lépni - illetve elfogadhatatlan körülmények és feltételek mellett lett volna lehetséges csak - a Szlovák Köztársaság nevű bábállam, ez már untig ismert mindenki számára.

Ahogyan az is: itt nem Sólyom Lászlót, hanem a magyar nemzetet, Magyarországot alázta meg ez a "sztrapacska-demokrácia". (copyright Sz. Z. L.) Nem először, és nem utoljára.

Nem, mindaddig, amíg ennyire erőtlen, szerencsétlen, nyomorult a magyar külpolitika és a nemzeti érdekképviselet. Mármint ha egyáltalán lenne...

Minden normális, magára valamit is adó ország ilyenkor 24 órán belül hazaküldi az ellenséges, minősíthetetlen magatartást mutató ország nagykövetét, és hazarendeli sajátját. Még mielőtt eldöntené a további válaszlépéseket. Nem, a magyar kormány nem: ő továbbra is nyel egy nagyot, és rettenthetetlen bátorsága jeléül azt mondja foga közül: irgum-burgum, továbbá tanácsot kér(!!!) a svéd(!!!) diplomáciától. Komolyan, kaffkai humor.

Saját véleményem szerint az egyedüli, aki remekül vette az akadályt, bármennyire is meglepő tőlem: maga Sólyom László. Kivételesen kényes, példátlan helyzet elé állították, ahol azonnal, gyorsan, helyben kellett dönteni, és véleményem szerint jól döntött.
Ugyan, én átsétáltam volna, abban reménykedve, hogy valaki megdob egy tojással, lelő egy parittyával, seggeberúg, és akkor kész az amúgy is rég esedékes politikai "casus belli". De Neki, mint közjogi méltóságnak, igazat adok abban, hogy nem vállalta, hogy átmenjen és beültessék egy tót rendőrautóba (ez történt volna), majd kitoloncolják. Inkább elment a senkiföldjéig, ami 300 méter a helyszíntől, és elmondta, amit el akart.

Adott helyzetben nem tudom, mi lehetett volna okosabb.

A tragédia amúgy a reakcióhiányban van. A nemzeti oldalon is. Igaz, a Jobbik azonnal megtette amit gyorsan lehetett, bármennyire is eredménytelen: a határátkelők félpályás lezárását, tiltakozást, tüntetést. Annyian voltak amennyien - de ne felejtsük el, Révkomáromban is mindössze harmincegynéhány agyalágyult szlováktestvériségi volt jelen, ami azért röhejes.

A FIDESZ viszont, méltán régi jó szokásához, némi vacillálás után összehívja a külügyi bizottságot, fasza, majd jól megbeszélik egymás között, hogy küldenek aztán talán egy zokonvevő e-mailt. Lényeg, hogy ez jól mutat majd az egymásközötti pártépítő portáljaikon.

És legvégül ismét előmászik valamelyik brüsszeli csatornajáratból régi ismerősünk Eörsi Mátyás - igen, ugyanaz, aki annó főállásban rohangált Pozsonyba és Bukarestbe feljelenteni a hajdani magyar státusztörvényt! - és azt mondja a maga emelkedett stílusában:

"A magyar demokratáknak kapcsolatot kell keresniük a szlovák demokratákkal annak érdekében, hogy a „mostani szlovákiai hisztériának és nacionalizmusnak elejét lehessen venni”, és azt is meg lehessen akadályozni, hogy Magyarországon hasonló szellemű válaszok szülessenek.

Még egyszer idézzük: "azt is meg lehessen akadályozni, hogy Magyarországon hasonló szellemű válaszok szülessenek".

Na ezért (is) állítottam nem olyan régen hogy az ilyen "liberálisok" senkiházi, hazaáruló gazemberek. Mert azok. Akár Lindner Béla annak idején...

Végezetül egy kollégám véleménye, aki a történtek után fejcsóválva csak annyit mondott: minden tisztességes hadsereg két nap alatt foglalná el ezt a tót országot.

Hát még egy tisztességtelen, teszem hozzá én, amikor szépeket álmodom. A sztrapacska maradjon, amúgy, a demokráciát majd hozzuk mi.

Cui prodest?

Emlékeznek még olvasóim a bő tíz évvel ezelőtti Aranykéz utcai rossz napokra? A "leszámolásokra", kézigránátos robbantásokra, "terrorveszélyre"?

Akkor is mindenki gyanús volt, a szélsőjobbtól a szélsőbalig, a kormánytól az ellenzékig, a cigányoktól a svédekig. Csak éppen a szlovák titkosszolgálat nem.

Aztán mégiscsak ők voltak.

Ha már Aranykéz utca, futólag eszembe jut Krúdy Gyula, aki még "Aranykéz utcai szép napokról" írt. Igaza volt, amikor azt mondta: az is bolond, aki túlélte Ferencz Józsefet.

Mert a kalapos király sem volt piskóta, újkeleti szlenggel szólva, de azért ártatlan, kezes bárány volt a mai helytartókhoz képest.

De most nem erről, pontosabban: nemcsak erről van szó.
Hetek, hónapok óta borzolják a kedélyeket - már kinek, mennyire - a magyarországi cigánygyilkosságok. Mármint a sörétes puskás, sunyi kivégzések, amiket magam sem tudok lenyelni, az ilyesmi valóban "nincs benne a pakliban", ezek egyszerűen olyan otromba, aljas gyilkosságok, amely megtorlásánál a halálbüntetéstől kezdődik a minimum.

Na de hát, érzem minden zsigeremben, épp ez a cél. Nehezen képzelem el, pedig sokféle embert ismertem és ismerek, hogy létezik olyasvalaki, aki ezekre beleegyezőleg biccent. Nem, ilyen nincs, gyereket nem öl, aki emberi névre érdemes, sem védtelen, szegény, kiszolgáltatott embert.

Az áldozatok véletlen sem notórius tagjai voltak a cigányközösségeknek, nem maffiózók, nem vajdák, nem stricik. Egyszerűen "csak" faluszéli cigányok. Puszta technikai szempontból mondom: akiket a legkönyebb, és legveszélytelenebb legyilkolni és eltűnni.

Nyom nem marad, csak a gyász, a felháborodás, és az egyre inkább polgárháborúvá érő cigány-magyar gyűlölet.

Cui prodest? Kinek használ ez?

Nem a szélsőjobbnak, ez kategorikus tény. A magyar "szélsőjobb", ha egyáltalán létezik is ilyen, nem ez a fajta népség. A magunkfajta nem ilyen. Ha ilyen lenne, akkor sem védtelen, kisemmizett embereken állna bosszút. Hosszú a lista, és ezek az emberek nem szerepelnek rajta.

A baloldalnak fűzödik hozzá némi érdeke, de semmiképpen nem közvetlenül. A kormányszékeket nem lehet megmenteni etnikai gyilkoságokkal, ráaadásul erre legjobb példa a Jobbik méltányos előretörése, hogy a rasszista kártya kijátszása enyhén szólva is rizikós, vagy éppen ellenkező eredményt ér el.

Magányos pszichopaták? Ugyan... az ilyen kivégzésekhez tiszta fej kell, infrastruktúra. Felejtsük el a fejükre csuklyát húzó fasiszta fantomokat.

Nem. Ez, a maga mocskosságában "tiszta munka". Előkészített, megtervezett, gyorsreagálású szervezet tehet csak ilyet, aki biztos hátországgal rendelkezik.

Cui prodest? Kinek használ ez?

Nem kerülgetem tovább. Mások is pedzik, néhol ki is mondják. A szlovák kormánynak. Slotának, Ficónak, ennek a karikatúra-szerű bábállamnak, amelynek egyetlen reménye az előremenekülés, akár egy nyílt katonai konfliktus felvállalása is egy végképp legyengített Magyarországgal.

Ha szlovák nacionalista lennék, én most hátradőlnék, és egy kávét kérnék, nézve az egyre durvuló cigány-magyar konfliktust, a kaotikus, egymásra mutogató közéletet, a nemzeti összefogás teljes hiányát.
Aztán esetleg feljelenteném az ENSZ-hez ezt a fasisztoid Magyarországot.
Közben a szlovák nyelvtörvényől mindenki elfeledkezik, az végül is nem jár "halálos áldozatokkal".

Teljesen véletlenül ez is történik.

És ne ringassa senki magát hamis illúziókba, hogy ez "csak" a tót titkosszolgálat. Nem "csak". Ez egy működő gépezet, amelynek megvannak "magyar" zsoldosai, szálai, érdekeltségei, ahogyan 1919-ben a kisantantnak az akkori magyar katonaságnál, titkosszolgálatnál és kormányban(!).

Nagyon figyeljünk most erre. És ha még nem késő, erre figyeljen, akinek tehetsége, ereje, ráhatása, befolyása van, Fidesztől Jobbikig, MSZP-től a cigányszervezetekig. Mert ez nem a "másik" ellen irányuló terrorcselekménycsorozat.

Nem, ez ELLENÜNK, magyarok, Magyarország ellen irányul.

Ne legyen késő, mire ez kiderül.

A cigány, meg a csatorna

Aligha kell mondanom, eddig sem volt túl jó véleményem roma polgártársainkról. Nem véletlen az udvarias megfogalmazás ez esetben: most éppen nálam a vihar előtti csend van, amikor az ember összeszorított fogakkal mosolyog.

Tegnapelőtt néhány cigány Gyímesközéplokon belépett az udvarra Édesapámékhoz. Az első hiba: hogy jó apám beengedte őket. Aztán felajánlották: megjavítanák a roskadozó csatornát (székelyesen csatorna, egyébként az esőlevezető bádogeresz), 300 lejért, (azaz 20 000 ft.)
Méltányos, pontosabban reális ár.

A második hiba volt, amitől régóta intek minden hozzám közel- és távolállót: kóbor cigánnyal ne dolgoztass. Merthogy, "cigánynak cigánybecsülete" mondja a régi székely mondás (-nem én mondom-).

Apám ebbe a hibába is beleesett. Belement a kóbor cigányok foglalkoztatásába, holott egy rendes magyar embernek is odaadhatta volna a munkát.

A cigányok el is végezték úgy nagyjából a munkát, aztán közölték hetvenéves Apámmal meg Anyámmal, hogy az egész munka mégiscsak 2800 lejre (bő 190 000 Ft.-ra) rúg, és ha ezt azonmód ki nem fizetik, lészen ott felnégyelés, torokelvágás és hasonló cigány kulturális finomságok. Nyomatékul természetesen ott termett egy népes pereputty, akik inox "evőeszközökkel", főként kések villogtatásával adtak nyomatékot követelésüknek.

A harmadik hiba: Apám nem hívott fel engem azon nyomban, hanem megriadva - végül is két, éppen egyedül lévő öreg ember - kifizették megtakarított pénzükből a cigányok követelését.

Ha most valaki azt hiszi, hogy ez bármilyen számlával, átvételi elismervénnyel járt, azt azonnal cigánynak nyilvánítom.
Magyarán: kirabolták hetvenéves szüleimet Gyímesközéplokon, ebben a hagyományőrző, általam is nagyrabecsült, viszonylag rendtartó székely-csángó faluban.

És mindenki kussol, se szomszéd, se rendőr (amúgy a rendőrség a harmadik ház tőlünk!!!), se egy halvány segélykérés, - ez a negyedik hiba szüleimtől. De emberileg érthető.

Az egész történetben reménysugár, hogy sikerült megtudnom derék roma polgártársaink autórendszámát: egy HR-06-BYZ rendszámú metalizált Opellel furikáztak szegények.

Innentől majd beazonosítom őket.
Akad még rendőr, aki segít ebben a beazonosításban. Akadnak emberek, akik velem jönnek, felkeresni ezeket a szegény, elnyomott kisebbségieket.

És ha megtaláltuk őket, el lesznek nyomva, és kisebbségben lesznek, erre most becsületszavamot adom. Nem fogom időmet panaszokkal és perekkel vesztegetni. Majd beszélgetek velük az ők nyelvükön, bármi is legyen ennek törvényes következménye.

Jogvédők, cigánybabusgatók, én most szóltam. Nagyon vigyázzatok ezekre a véglényekre.

Merthogy a csatorna és a cigány ebben az esetben nemcsak az "elvégzett munka" után fognak összetartozni.

Levél barátainkhoz

Az egyiptomiaknak még könnyű volt. Ők még hét szűk, és hét bő esztendőben számolhattak.

Mi most – akárhogy nézem: túl vagyunk a hét szűk esztendőn, és a nyolcadik is meglesz az ígéret előtt. Vagy ígéret után: de ezt megint csak mi értjük.

Hogy világos legyen: ki az a mi?

Mi, akik nemzetben, hitben, hazában, értékekben gondolkodunk az érdekek helyett.

Persze, ilyen is, olyan is van közöttünk. Mindjárt az első buktatója a dolognak, hogy most, kormányzat előtt ismét fontos lett mérlegelni, ki, mikor, hol, miként, mennyire… Holott egyetlen dolog lenne fontos: miért?

És ezt most tényleg nem lenne szabad szem elől téveszteni. Nem elegáns, és nem PC-dolog nevén nevezni az ilyen „barátok közti” dolgokat, de én most magamra veszem ennek ódiumát. Legyek én, aki kimondom, és pontosan tudom, hogy ezennel kizárom magam a kedvezményezettek köréből: pedig éppen ezért szólok.

Az elmúlt hét évben, a hét szűk esztendőben Kis- és Nagymagyarországon egyaránt emberek milliói szurkoltak a hitnek, hogy, lehet még jobb világ Magyarországon. Szurkolnak – és ami még fontosabb: szavaznak – ma is, ezért lehetséges, sőt bizonyos a „visszarendeződés”. Vissza egy olyan világba, amiben hiszünk.

És a szurkolás mellett százezrek tettek hitet életvitellel, kitartással, anyagi áldozattal. Ezrek tették kockázatra hétköznapi egzisztenciájuk, karrierük, mindenük.

Sokan tették e történelmi, világnézeti fogadásra tehetségük, képességük, szakmai hitelük: mert érdemes. Mi másért, ha nem a hitért?!

És most itt állunk: a remény kapuja előtt. Változik Magyarország. Reméljük és hisszük. Nemcsak a kormány: hanem a mi kis- és reményeink szerint nagy magyar világunk.

Ebben ne csalódjunk. Ebbe tényleg ne.

Ne az legyen, ami a legutóbbi „megváltásban”. Tudom, négy év kevés volt: más kérdés, miért volt képtelen e négyből tizenhatot csinálni a magyar jobboldalnak.

Elsősorban azért: mert nem volt igazán nemzeti. Megadhatta volna a kettős állampolgárságot, kiterjeszthette volna a Széchenyi-tervet, felvásárolhatta volna a határon túli magyar területeket, kiépíthette volna a maga feudumait, sőt: visszaszerezhetett volna megszállt területeket, például a Délvidéket: de nem. Fontosabb volt az üres megfelelés (kinek is?), az ezerszer eredménytelen korrektség egy olyan kedvező időben, amire ma csak nosztalgiával gondolhatunk.

Nos, ami volt, az volt.

Ezért veszített a jobboldal, illetve amit annak tartunk.

Ez még egyszer ne történjen meg.

Igenis: eleget kell tenni azoknak a vádaknak, amikkel alaptanul illették és illetik a jobboldalt. Mert így lehet csak hazát, nemzetet építeni: legjobban azok tudják ezt, akik tagadják.

Igenis: kedvezni kell saját embereinknek. Kedvezni kell azoknak az embereknek, akik kitartottak az elmúlt hét szűk esztendőben. Azoknak, akik pártállástól függetlenül, de közös cél érdekében működtek. Annak a néhányszáz vidéki polgármesternek, akik még tartják az életet Magyarországban. Azoknak a vállalkozóknak, akik önzetlenül adtak, mikor, amennyit lehetett, viszonzás nélkül. Azoknak az önkénteseknek, akik nem kérdezték: mennyiért? És legfőként: azoknak az alkotóknak, hangadóknak, véleményformálóknak: - nincsenek sokan – akik az elmúlt években kitartottak az elvek, a hitük mellett, akkor is, ha éppen legfőbb értékük: minőségük vonták kétségbe emiatt.

Nem azt tenni, amit legutóbb, hogy kormányra jutva megpróbáljuk lefizetni ellenségeinket, és barátaink majd éhesen is harcolnak mellettünk.

Mert ez volt a stratégia akkor, ismerjétek be.

Nem: a lojalitást megfizetni kell, a barátokat megbecsülni, az ellenséget lesújtani. A bocsánatnak is helye van: de nem most. Majd akkor, ha az ország helyreállt: és az nem holnap lesz.

Egyszerűen: mert ez így működik. És ideje van az aratásnak, és a vetésnek, és a jutalmazásnak és a büntetésnek, és még ezer szakállas bölcsesség: de tény. „Nemcsak igéből él az ember”.

Hát ezért, már most, jó lesz ezen elgondolkodni. Aki teheti. Persze, a hatalom birtokában hirtelen átértékelődnek majd a dolgok, egy multi adókedvezménye és egy isztriai nyaraló sokszor fontosabb, mint a barátok évtizedes kitartása: igen, emberi dolog ez is. De éppen ebben hiszek még mindig: hogy talán mégse. Legalábbis nálunk nem.

Más tőkénk, nekünk, magyaroknak már aligha van, mint a szellemünk, kreativitásunk, kitartásunk, munkavállalásunk. Ez éppen elég. Ezt viszont táplálni kell és fenntartani: kellő megbecsüléssel. Bátorítással, jutalmazással. Ez a következő kormány, a mi kormányunk feladata. Ha nem: nem a miénk.

Mindenek atyja a moralitás, mondták a sztoikusok.

Igen. És a moralitás éhen hal, ha nem etetik. Ezt is ki kell mondani. Másként nem lesz folytatás.

Pedig azt szeretnénk mindannyian, nem?

"Nem az én nevemben"

Néhány, talán jobb sorsra (bár erősen kétlem), érdemes ember nemrég fontosnak tartotta internetes aláírásbagyűjtést kezdeni arról, kiket nem képvisel a Jobbik majd az Európai Parlamentben.

És aláírtak. Mondanám, sokan, bár ez erősen kétséges, mert noha jómagam úgy írtam alá: "De, engem képviselnek", szemrebbenés nélkül elfogadott a program, igaz, a név, nyilván, nem jelent meg a listán. De azért én voltam a 10074-ik aláíró :-D

De kiket is nem képvisel a Jobbik?

Minden kommentár nélkül, az első néhány tucat név név közül tallózok:

"Kalányos, Orsós, Fleck, Glonczi, Chalupa, Feischmidt, Reich, Klein, Fisch, Ginsztler-Bertrand, Dellamaistra, Baumann, Roósz, Lambing, Hoffmann, Grósz, Gőbl, Penz, Reiber, Pfitzner, Heindl, Altmann, Buzetzky, Wittinghoff, Klopfstein, Krausz, Feig"...

Hát, aligha véreim. Pedig...

A többit copy+pastelje, akinek türelme van hozzá. A "notabilitásokat" már nem is nézem. És elnézést kérek mindenkitől, ha családneve ezek közé tartozik, bár amúgy nem... Tudják, a székely mondás szerint: "az ember a barátait megválogatja. A rokonokat odab.sszák mellé."

Cigányok, székelyek, zsoldosok

Múlt héten Csíkszentkirályon egy cigány összeszurkált egy magyart.

Ez a tény. Öt szúrás esett, legjobb tudomásom szerint. Aztán a cigányt elvitte a rendőrség, ahogy ez szokás, a magyart a mentő. Másnap a magyar még mindig kórházban, súlyos állapotban, a cigány meg végigsétált a főutcán.

Azért ez mégiscsak a Székelyföld, hál'Istennek. Történt, ami történt: a falu jobbik része összeállt, és igazságot szolgáltattak maguknak. Közben leégett egy csűr, járulékos kárak, elégett egy ló. (Lovasemberként mondom: kár volt érte. A ló egy nemes állat.)

Az szinte mellékes, hogy évek óta említett sajnálatos, cigány tulajdonban lévő ló a becsületes székely gazdák területein legelt sok hasonmás társaival együtt, hogy évek óta érett a visszaélések sorozata e késeléseig: nem, Tibori Szabó Zoltánnak, a Népszabadság munkatársának és többszörösen kitüntetett erdélyi üdvöskéjének egyeten dolog jut eszébe erről: hogy: "Odaveszett a székelyföldi magyar-roma béke."

Meg az is, - ami igaz -, hogy: "Amikor azonban 1990 márciusában Görgény-völgyi román parasztok támadták meg az iskoláik visszaszerzéséért tüntető marosvásárhelyi magyarokat, a romák a magyarok pártjára álltak. "Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!" - ezzel a kiáltással érkeztek a romák a véres konfliktus helyszínére, a Rózsák terére."

Igen, ez igaz. És az is igaz, hogy ezeknek az általa említett Gábor-cigányoknak annyira nincs közük a részükről is megvetett "sátoros-cigányokhoz", mint nekünk, mai magyaroknak az SA-hoz, vagy Tiborinak a prágai csodarabbihoz, bármennyire is szeretné ezt ő.

Tibori Szabó Zoltán, a Népszabadság ezen ártatlan erdélyi zsoldosa azonban mindjárt messzebb lát. Őt nem érdekli a csíkszentkirályiak valósága. Ő Kolozsvár és Budapest internacionalista vonalán és pénzügyi tengelyén közlekedik, neki illik ilyeneket leírni ezek után... Csak két mondat, magyarázat nélkül:

"A romák fejszékkel és kaszákkal lendültek támadásba, a magyarok kövekkel védekeztek."
(...)
"A gyújtogatásra a székelyföldi magyar közösségeknek minden bizonnyal a televízióadók által részletesen ismertetett hasonló magyarországi agressziók szolgálhattak példával."

...És ez az ember tanítja újságírásra Kolozsvárott a legújabb magyar nemzedéket. Figyeljünk már oda egy kicsit.

Ki Kicsoda és hogyan?

Igazából ezt a bejegyzést meg se kéne írni. Nemcsak azért, mert e témában (és csak ebben!) alapvetően egyetértek azokkal, akiket most szidni fogok: de azért sem, mert a téma is alig érdemli meg a szót. De mégis.

Röviden: egy ideje mindenhol és mindenhonnan ömlik a sajátom, és általában véve a gyanútlan erdélyi magyar emberek nyakába a felhívás: töltse már ki az újonnan készülő "'Erdélyi Magyar Ki Kicsoda" online(!!!) adatlapját. Pontosabban: aki magát fontosnak gondolja, töltsön ki egy online adatlapot, garantált a hely a halhatatlansághoz. A felhívás, stupiditásához méltón, valóban iszonyatos bikkfanyelven megírott valamicsoda, szinte terített asztal az önjelölt, frusztrált, ön- és világmegváltó muszájherkuleseknek.

Ezen nem csodálkozom: az erdélyi "Ki Kicsoda"-biznisz azé a Stanik Istváné, akiről most inkább nem írok semmit. Illetve mégis. Annak idején, rövid ideig egészen profi főszerkesztőm volt egy hajdani Erdélyi Naplónál (nem a mainál), a "hősidőkben" - és mást, jót, nem tudok mondani róla. Azóta (ő is) bejárta az összes hátsóudvart, kommunistáktól nemzetiekig, liberálisoktól "demokratákig", jogvédőktől jogtiprókig remek érzékkel adta el magát. Szőcs Gézától Verestóy Attiláig valóban hosszú az út, ilyen a rendes bánáti zsoldos, szót se rá. Az online felhívás, ingyen összeüttetni egy társadalmi lexikont önjelöltekből, és bezsebelni rá a pénzt, tipikus stanikos ötlet, bravó neki, ügyes, ahogy a művelt Grün mondaná.

Szóval: magam is kínosan nevettem rajta. Aztán olvasom a napokban, hogy hirtelen két olyan ember is szót emel e jelenség ellen, akikkel azért már régóta, véletlenül sem vagyunk egy véleményen, még a sör ízét illetően sem. (Azért a különböző ízű sört is meg lehet inni együtt, ez már egy másfajta erdélyi etikett.)

Na de persze, itt is kibújt a szeg a zsákból. Bizony, vannak magunkfajták, és vannak magukfajták. Mert például bizonyos Demény Péter, (akiről több szót nem vesztegetünk) illetve Kelemen „Ármin” Attila erős vehemenciával kifogásolják az amúgy valóban kárhozatos szövegben a "helytállás" szót. Hogy aszongya, miféle dolog "helytállásról" faggatni az embert egy kérdőívben, ők ilyent nem csinálnak, amúgy is avítt, divatjamúlt, majdhogynem fasisztoid kifejezés ez, ízléstelen, nem vitás, ésatöbbi, ésatöbbi...

Hát, márpedig énszerintem a "helytállás", szövegkörnyezettől függetlenül, az ami. Ha nekem Demény vagy „Ármin” (- tényleg, gondolni sem merek arra, hogy az éveken keresztül becsületes Kelemen Attila néven futott emberből miért lett egy ideje teljesen semleges és politikailag korrekt „Ármin”- ) azt mondja, ő nem áll helyt senki helyett, ezt készséggel elhiszem róla. Én is ezt gondolom róluk. De ez az ő lelki szegénységüket bizonyítja. Ahogyan az is, hogyha nekük a helytállásról azonnal közösségi szerepvállalás, kollektív kötelesség (brrr, fasisztoid eszmék), jut eszükbe, ami ugyan belefér ebbe a fogalomba, de nem kötelező. Helyt állni önmagad helyett kell elsősorban: ugye, saját meggyőződésedért. Ha van olyan…

Amúgy az RMDSZ-képviselők, közöttük az ezen írásoknak helyt adó portál (egyik?) kenyéradója, minden kampányban ezerszer "álltak helyt". Éppen azon az internetes fórumon, fizetett hirdetésekben, ahol most hirtelen, - amúgy érthető - felindulásból olyan könnyű lett ezt magasról letojni?

Kíváncsi vagyok rá: romániai magyar államelnökjelöltként majd lakossági fórumokon is így leszarják ezen emberek a "helytállást"? Elmagyarázzák, közpénzen (is), hogy nem állunk helyet senki helyett, és hogy a "magyar összefogás" tulajdonképpen "magyar összefosás", ahogyan ezt a derék Ármin írja?...

Szerintem is összefosás volt, félre ne értsenek: csakhogy én ezt nemcsak utólag mondom, és nem rajtam múlott.

Szóval: alapjaiban egyetértünk, ahogyan ez ilyen "összefogásos-összefosásos" időkben lenni szokott. De olyannyira mégsem, hogy megbocsáthatnám az arrogáns kivagyiságot. Ha ezek nem állnak helyt: hát ne álljanak. Régóta nincs senkinek illúziója ezzel kapcsolatban. De akkor ezt nem egy semmire sem kötelező bejegyzéssel kell megtenni, hanem például nem adni pénzt erre a célra - igen, ugyanennek a társaságnak, holdudvarnak! - annak a Stanik Istvánnak, aki így "állatja a helyet" másokkal. Mert ő bizony az ő kutyájuk kölyke. Ugat, amikor nekük kínos is.

Én, a magamfajtákkal maradok helyt állni. Nem mások helyett, helyettük aztán pláne nem: csak úgy, l'art pour l'art. Mert hiszek az ilyen fogalmakban. Mint például ezekben is, hogy: haza, barátság, becsület, nemzet, hit, hűség.

Gondolom, e puszta fogalmak hallattán kirázza a hideg ezeket. Helyes. Ebben a hidegben azért még bízom.

Nincs rá szó

Nem vagyok különösebben érzékeny a „gyerekcsínyekre”. Olyan helyen nőttem fel, a Gyímesekben, ahol szinte mindennapos volt az egymás közötti pofon, néha csonttörés is, és a bicska is könnyű helyen állt a csángó-székelyek között.

Most mégis, pár órája, újra libabőrös karral ülök, és nézem EZT a legújabb videót (hányadik már a sorban?!), ahol egy szimpatikus magyar gyereket (lányt!!!) vernek osztály- vagy kortársai. Ezúttal,is, egyszerűen azért, mert más, mint ők: Magyar. Fehér. Szemlátomást középosztálybeli. Ezen a lányon ráadásul Nagymagyarországos felső, ami nyilván sérti a szegény, segélyezett, osztályon alulra evoluált ivadékoknak az érzékenységét.

Most nemcsak arról van szó, hogy egy Nagymagyarországos felsőbe öltözött lányt a szó szoros értelmében végigpofoz néhány cigány, és magyar(!!!) kiskorú véglény –itt a kor független, és senki ne hivatkozzon hátrányos helyzetre, kisebbségre, hasonló liberális faszságokra, mert azonmód kedvem lenne revansot venni a 92 kilómmal – nem, itt arról van szó, hogy ma, Magyarországon, e végsőkig „liberális” társadalomban bántani, megalázni, verni lehet valakit büntetlenül, csak azért, mert magyar.

A kurva jó istenit az anyjuknak, ahogy azt katolikusként mondom.

A párhuzam, ha valaki megnézi ezt a vidót, félelmetes. Ott áll, sarokba szorítva egy magyar lány, Nagymagyarországba öltözve, és néhány nyomorult idióta sorra pofozza, veri, alázza. Szegény, tudja, egyedül van, ijedt, védekezni sem mer. Leeresztett kezekkel tűri, hogy pofozzák, verjék, röhögjenek rajta. Mert tudja, egyedül van. Hiába ártatlan, hiába Ő van otthon.

És egy rakás seggfej, szarházi szőke(!!!) kölyök röhög, filmezi az esetet. Na ezeket kéne elsősorban végigpofoztatni egy vagon aprómajommal.

Most nincs kedvem korrektkedni. A pofozók, verő kölykök többsége cigány. Ez tény. Ugyanolyan tény, hogy fehér, magyar kölykök is ezt teszik. És ugyanolyan tény, szerintem a legdöbbenetesebb a videón, hogy a végén egy cigánykislány visz papírzsebkendőt szegény megalázott lánynak. Benne van ennyi becsület.

Igaz, azelőtt tessék-lássék ő is pofon üti a lányt. Ugye, a falkaösztön. De győzött benne az emberség. Ebben az egész vérlázító jelenetben ez az egyetlen emberi gesztus, az egyetlen felmenthető személy.

Én, most, fehér, európai, magyar emberként rendkívűl szégyenlem magam. Mert nem tudom, mit tenni. Mert nem mehetek „ki”, e seggfejek fejét a falba b.szni, bosszút állni, megvigasztalni e kislányt.

Csak a mélységes szégyenkezés van bennem.

Hagyjuk. Hagyjuk. Hagyjuk. Hagyjuk.

Az istenit neki.

Sajtcédula (Kis román gasztronómia)

Nemrégiben került kezembe egy igen eredeti sajtcédula. A noszolyi sajtnak, azazhogy immár politikailag (in)korrekten: "brânza Năsal"-nak reklámanyaga, afféle termékleírás, marketing-bla-bla.
Minden további bevezető nélkül álljon itt maga a szöveg, nem vagyok rest lefordítani románból:

"A noszolyi sajt története akkortól kezdődik, amikor a Cege vidéke még egy hatalmas és gazdag gróf uralma alatt állott. Egy napon, néhány bátrabb paraszt megszegte a gróf parancsát, és elvettek annak sajtjából, hadd tehessenek valamit gyermekik asztalára a puliszka mellé. Hogy el ne kapják őket, a sajtót elrejtették egy közeli barlangba. Megrettenve saját tettüktől, és tartva a gróf haragjától, nem siettek elővenni a sajtot a barlangból. A napok és a hetek teltek, amíg végül egyikük bátorságot gyűjtött, és bement a barlangba, hadd lássa, mi történt az elrejtett sajttal. Nem kis meglepetéssel észlelte, hogy bár romlottnak hitték már, a sajtot jó állapotban találta. A sajt színe vörössesárgára változott, de a szag ellenére is igen jó íze volt. Végül a gróf csak tudomást szerzett a parasztok csínjéről, és megbüntette a törvényszegőket. Aztán ő maga is a barlangban kezdte tartani a sajtot. Emígy született meg a "noszolyi sajt", amellyel a gróf vendégeit traktálta, büszkén annak összehasonlíthatatlan ízére. 1948-ban a barlangot államosították. (...-itt némi rövid gyártástechnológiai bla-bla, és végül:) Cegén egyszerűen csak a barlangban kell tartani a sajtot!"

Tömör gyönyör. Ha valaki eddig nem jöttvolna rá, a Cege-vidéke éppen a Wass-család birtoka volt, kis szeretetteljes gonoszsággal azt is mondhatnánk, a noszolyi sajt tulajdonképpen a Wass-életmű része.

Minden sértő szándék nélkül viszont, csak azt állapítom meg, hogy azért sok mindent elárul a belső tájakról, amikor egy nép gasztronómiai csodájának receptje röviden úgy hangzik: "Lopj egy sajtot. Dugd el. Aztán minden jó lesz".