Diktatúra?!

Amióta csak tudatosítom környezetem: tekintélyelvű vagyok.

Ma már azt mondom, a senecai, szentágostoni, urambocsáss: marktwaini elv alapján, hogy az ideális államforma a tekintélyelvűség - ha úgy tetszik: diktatúra - amennyiben a tekintély, avagy a diktátor tökéletes.

Persze ez illúzió. Tökéletes diktátor nincs.

De van olyan államberendezés, ami egy népcsoportnak vagy nemzetnek üdvös, tükrözi hitét, lekületét, és ebből néha csodák születnek. Néha katasztrófák is, igen: de hát a történelem már csak ilyen, és olykor a határozott fellépés igenis történelmet ír. Ki emlékezne a punokra Hannibál nélkül? Spártára katonai diktatúra nélkül? Athénre Periklész nélkül?

De ez ez most nem is erről szól. Egyszerű, hétköznapi intézkedésről beszélünk. A legújabb hírek szerint a közintézményekben kifüggesztik - illetve kérik őket, mármint az intézményeket! - a Fidesz és Orbán Viktor országmegváltási programját. (Na jó, legyen ez vízió a szkeptikusok szerint.)

És hogy ez rettenetes, északkoreai, és borzalmas kommunista, totalitárius gyakorlat, azt elsőként a jobboldali(bbnak tartott) sajtó kürtöli szét, enyhe vuvuzela aláfestéssel a vérszegény ellenzék részéről.

Na persze. Hogyne, utáljuk a ránk erőszakolt programot, a tacepaokat, a lózungokat. Ha másé.

Ez azért, ne tévesszük szem elől: a mienk. Illetve, bárhogyan is utáljuk egymást: Magyarország majdnem 70%-áé. A határontúliakat nem mérhették - eddig! - akkor alighanem több is lenne.

Mielőtt ijedtében összecsinálná magát a mai magyar népnemzeti(nek öndeklarált) oldal, gondoljon a két világháború között hál'Istennek minden csonkaországi közintézményben kifüggesztett kormányprogramra:
"Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában".

Ugyanígy kifüggesztették, ugyanilyen "diktatúra" eredményeként.
Ugye, azzal semmi baj nincs? Hát ezzel sem. Ugyanarról szól.

Döntsük már el, a nemzet javáért küzdünk-e, vagy egymás ellen.
Persze, ez is illúzió, ezért hiszek mégis inkább a tekintélyelvűségben.

Kenyér és kés

Hát megtörtént, ez is, végre.
A bibliai példabeszédet parafrazálva, most kéne olyan okosnak lenni mint a kígyó, és nem lenni olyan szelídnek mint a galamb.
Hirtelenjében el lehet puffantani most vagy háromszáz, igaz közhelyet, hogy mire lehet képes a Fidesz ezzel a kétharmaddal, maradjunk a legegyszerűbbnél: hogy mindenre. A szekérderéknyi prioritás közül talán a legfontosabbak az anyagilag is decens életvitel helyreállítása, az erélyesebb külpolitika, az értékközpontú kultúrpolitika és a közbiztonság megteremtése.
A mai nap még a felhőtlen örömé kellene legyen, annyi más mellett ez is ránk fér, Isten látja lelkünket: sikerélményben, örömben, elégedettségben vajmi kevés részünk volt az elmúlt nyolc szűk esztendőben, sőt az elmúlt nyolcvan év sem volt egy üdvtörténet. Arról már megint nem(csak) mi tehetünk, hogy a Hobó dalszövegével szólva: "Oly sokáig voltunk lenn/ nem is tudjuk milyen fenn..."

Hát remélem, most majd tartósan megtapasztaljuk, milyen is fenn. Jelen pillanatban a Fidesz, - átvitt értelemben a mi, nemzetben, önbecsülésben gondolkodó emberek - kezében a kés is, meg a kenyér is.
Most már csak a kezünkre kell vigyázni, hogyan szelünk.

Kétharmad

Ősi bölcsesség szerint három dologtól őrizzen meg bennünket a Fennvaló: sovány disznótól, részeg fehérnéptől és cigány úriembertől.

Kiegészíteném egy negyedikkel: a politikai dogmáktól.

Ilyen politikai dogma, kikezdhetetlen axióma a mai Magyarországon az Országház kétharmados többsége. Hogy minden ezen múlik, vagy sem.

Könnyű lenne most ezt mondani, hogy: lóf.szt. Ezt mondják is, sokan, de valahogy mégiscsak ott van a bőr alá ivódott reflex: na jó, de mégiscsak a kétharmad… Hát ezen ne múljon… Ha meglesz a nemzeti kétharmad (– istenem, micsoda kicsinyhitűség, saját országunkban már kétharmadról álmodunk!!! -), akkor minden jó lesz, lészen majd bőség, kettős állampolgárság, Széchenyi-terv és Szent Korona, és egyáltalán minden, mi test-lélek ingere.

Mielőtt tovább haladnék a kedélyesség farvizén, leszögezem: e sorok írója őszintén reméli, a Fidesznek nem lesz kétharmados többsége. És mindezt úgy, hogy baráti, emberi kötelékeim a Fideszhez közel állóak, és ha pusztán a logikára hallgatok: úgy nekük lenne igazuk.

De ugyanígy remélem azt is, jelen állapotában a Jobbik sem nyeri túl magát, illetve lesz ereje a belső, morális megújulásra a neki minden bizonnyal kijutó, kb. húsz százalék után (tessék versenyfogadásként feljegyezni) –holott a szívem bizony feléjük húz néha, s ha pusztán az érzelmeimre hallgatnék, úgy nekük lenne igazuk.

És milyen szép lehetne egy nyílt – de mivel ennyire nem vagyunk utópikusok – akár egy hallgatólagos koalíció a mérsékelt és a radikális jobb között… Amikor a kétharmad nem felhatalmazna, de kötelezne, s a kölcsönös gyanakvás és versengés termékeny mederbe térve kötelezné egymást megvalósítani ama bizonyos nemzeti minimumot…

Mert így, amikor pusztán a kétharmad szajkózása a nemzeti minimum szavatolása, tényleg hiteltelenül hangzik. Ha változtatni akarok, akkor ezt nem kötöm a kétharmadhoz. Hanem a kétharmad elérését kötöm a változás akaratához. Nem akkor adok állampolgárságot, vagyont, hitelt, életlehetőséget, ha megvan a többségem: hanem megteremtem a többséget, hogy megadhassam ezeket.

Valamit valamiért, ugye. A győzelemért mindent.

Másik oldalon a Jobbik. Szívhez, de nem értelemhez szólóbb az üzenet. Sokszor hitelesebb, de nem tartalmasabb. Jogos sértettségből szól, de jogtalanul sértően. A győzelemért mindent.

A kettő együtt, milyen szép lenne… Kétharmados, ötnegyedes arányban kormányozni tartósan… egymást ellenőrizve… ez persze már utópia.

És valahol már röhögnek a háttérben néhányan, akik holnap azt nyilatkozzák, becsomagoltak a fasizmus elől. Mert tudják, rövid közjáték után ismét ők jönnek majd. Az eljátszott, elvitázott, túl nagy fontosságot nyert kétharmadok, politikai dogmák miatt.

Levél barátainkhoz

Az egyiptomiaknak még könnyű volt. Ők még hét szűk, és hét bő esztendőben számolhattak.

Mi most – akárhogy nézem: túl vagyunk a hét szűk esztendőn, és a nyolcadik is meglesz az ígéret előtt. Vagy ígéret után: de ezt megint csak mi értjük.

Hogy világos legyen: ki az a mi?

Mi, akik nemzetben, hitben, hazában, értékekben gondolkodunk az érdekek helyett.

Persze, ilyen is, olyan is van közöttünk. Mindjárt az első buktatója a dolognak, hogy most, kormányzat előtt ismét fontos lett mérlegelni, ki, mikor, hol, miként, mennyire… Holott egyetlen dolog lenne fontos: miért?

És ezt most tényleg nem lenne szabad szem elől téveszteni. Nem elegáns, és nem PC-dolog nevén nevezni az ilyen „barátok közti” dolgokat, de én most magamra veszem ennek ódiumát. Legyek én, aki kimondom, és pontosan tudom, hogy ezennel kizárom magam a kedvezményezettek köréből: pedig éppen ezért szólok.

Az elmúlt hét évben, a hét szűk esztendőben Kis- és Nagymagyarországon egyaránt emberek milliói szurkoltak a hitnek, hogy, lehet még jobb világ Magyarországon. Szurkolnak – és ami még fontosabb: szavaznak – ma is, ezért lehetséges, sőt bizonyos a „visszarendeződés”. Vissza egy olyan világba, amiben hiszünk.

És a szurkolás mellett százezrek tettek hitet életvitellel, kitartással, anyagi áldozattal. Ezrek tették kockázatra hétköznapi egzisztenciájuk, karrierük, mindenük.

Sokan tették e történelmi, világnézeti fogadásra tehetségük, képességük, szakmai hitelük: mert érdemes. Mi másért, ha nem a hitért?!

És most itt állunk: a remény kapuja előtt. Változik Magyarország. Reméljük és hisszük. Nemcsak a kormány: hanem a mi kis- és reményeink szerint nagy magyar világunk.

Ebben ne csalódjunk. Ebbe tényleg ne.

Ne az legyen, ami a legutóbbi „megváltásban”. Tudom, négy év kevés volt: más kérdés, miért volt képtelen e négyből tizenhatot csinálni a magyar jobboldalnak.

Elsősorban azért: mert nem volt igazán nemzeti. Megadhatta volna a kettős állampolgárságot, kiterjeszthette volna a Széchenyi-tervet, felvásárolhatta volna a határon túli magyar területeket, kiépíthette volna a maga feudumait, sőt: visszaszerezhetett volna megszállt területeket, például a Délvidéket: de nem. Fontosabb volt az üres megfelelés (kinek is?), az ezerszer eredménytelen korrektség egy olyan kedvező időben, amire ma csak nosztalgiával gondolhatunk.

Nos, ami volt, az volt.

Ezért veszített a jobboldal, illetve amit annak tartunk.

Ez még egyszer ne történjen meg.

Igenis: eleget kell tenni azoknak a vádaknak, amikkel alaptanul illették és illetik a jobboldalt. Mert így lehet csak hazát, nemzetet építeni: legjobban azok tudják ezt, akik tagadják.

Igenis: kedvezni kell saját embereinknek. Kedvezni kell azoknak az embereknek, akik kitartottak az elmúlt hét szűk esztendőben. Azoknak, akik pártállástól függetlenül, de közös cél érdekében működtek. Annak a néhányszáz vidéki polgármesternek, akik még tartják az életet Magyarországban. Azoknak a vállalkozóknak, akik önzetlenül adtak, mikor, amennyit lehetett, viszonzás nélkül. Azoknak az önkénteseknek, akik nem kérdezték: mennyiért? És legfőként: azoknak az alkotóknak, hangadóknak, véleményformálóknak: - nincsenek sokan – akik az elmúlt években kitartottak az elvek, a hitük mellett, akkor is, ha éppen legfőbb értékük: minőségük vonták kétségbe emiatt.

Nem azt tenni, amit legutóbb, hogy kormányra jutva megpróbáljuk lefizetni ellenségeinket, és barátaink majd éhesen is harcolnak mellettünk.

Mert ez volt a stratégia akkor, ismerjétek be.

Nem: a lojalitást megfizetni kell, a barátokat megbecsülni, az ellenséget lesújtani. A bocsánatnak is helye van: de nem most. Majd akkor, ha az ország helyreállt: és az nem holnap lesz.

Egyszerűen: mert ez így működik. És ideje van az aratásnak, és a vetésnek, és a jutalmazásnak és a büntetésnek, és még ezer szakállas bölcsesség: de tény. „Nemcsak igéből él az ember”.

Hát ezért, már most, jó lesz ezen elgondolkodni. Aki teheti. Persze, a hatalom birtokában hirtelen átértékelődnek majd a dolgok, egy multi adókedvezménye és egy isztriai nyaraló sokszor fontosabb, mint a barátok évtizedes kitartása: igen, emberi dolog ez is. De éppen ebben hiszek még mindig: hogy talán mégse. Legalábbis nálunk nem.

Más tőkénk, nekünk, magyaroknak már aligha van, mint a szellemünk, kreativitásunk, kitartásunk, munkavállalásunk. Ez éppen elég. Ezt viszont táplálni kell és fenntartani: kellő megbecsüléssel. Bátorítással, jutalmazással. Ez a következő kormány, a mi kormányunk feladata. Ha nem: nem a miénk.

Mindenek atyja a moralitás, mondták a sztoikusok.

Igen. És a moralitás éhen hal, ha nem etetik. Ezt is ki kell mondani. Másként nem lesz folytatás.

Pedig azt szeretnénk mindannyian, nem?

"Nemzeti" blogcsúcs (?!)

Régóta bosszantja a csőröm a majdnem-anyaország "hivatalos" jobboldalának látszatcselekvése, mellébeszélése, pót-politizálása. Nagyon rég, de mivel mégiscsak a "mi kutyánk kölyke" alapon ismerősök, sőt, barátok időnként ezek a szalonhuszárok: hallgattam. Többnyire most is hallgatok, bár nemegyszer fogcsikorgatva, némán küldöm el őket oda, ahová valók lennének.

Ami mellett most mégsem tudok elmenni: ez a Navracsics-féle jobboldali blog. Vagy blogportál, vagy nevezzék, aminek akarják. Már megjelenésében nevetséges: a jelen helynek is gazdát adó blogspotnak koppintása, amelyen Navracsics úr barátai, üzletfelei, alkalmazottai, sajtómunkásai és néhány valóban tisztességes ember, a szebb jövő ígéretében ír teljesen semmitmondó, üresszavú, mellébeszélő eszmefuttatásokat a magyar közéletről. (Amúgy maga a site is a Fidesz egyik szerverén van, nyilván, ez is magánpénzből műkődik, ugye, de üsse kő, kicsire nem adunk. Bár ez lenne a legnagyobb baja.)

Igazából nem is lenne fontossága egy ilyen hamvábaholt látszatcselekvésről írni. Az egész honlapnak, aminek nevét csakazértsem írom le, nevetséges a társadalmi hatása, holott Navracsics gyufába szakadva erőlködve ír néha napi két szösszenetet - ha másról nem, akkor a szerb védőszentről -, amit a közel harminc törzskommentelő lelkesen csócsál, lelkük rajta.

Na de amiért mégiscsak megemlítem azt a jellemző, eszement attitűdöt, amivel nem egy választást veszített el a Fidesz: tegnap megrendezi ez a jobb sorsra (JOBB sorsra) érdemes társaság a "Nemzeti blogcsúcsot". Értjük, persze: minden bizonnyal sorsdöntő kérdés lehet "nemzeti blogcsúcson" megvitatni olyan kérdéseket, mint például: " Mik a lehetőségei a konzervativizmusnak akkor, ha már minden olyan elv, amit kialakulásakor ellenzett, beépült a nyugati politikai rendszerekbe?"

És még idézhetnék, de minek. Szegény, szerencsétlen, valóságtól elszakadt, amúgy jóindulatú emberek. Gondolkodnak, fontoskodnak, elbuknak. Ők a "jobboldali értelmiség".

Azért, mielőtt végképp megsajnálnám őket, olvasom beszámolójukat e jelentős eseményről. Majdnem százan voltak jelen (és ez a három "legnagyobb" jobboldali társasblog közönsége: hát nem vicces? :-)), de végül, az agyonrágott és értelmesen megfontolt "nemzeti" gondok után mégiscsak sikerült megnyugodniuk.
Idézem, a beszámolójukból:

"Egy szó mint száz, a magunk részéről feltétlenül folytatásra érdemesnek tartjuk a kezdeményezést - a következő találkozó témáiról és időpontjáról természetesen időben szólunk majd. Ja, és Ablonczy kolléga is megnyugodhat végre, mert tegnap senki sem tette föl az 1 millió dolláros kérdést, azaz hogy "miért nem csinál végre valamit a Fidesz?". Úgy látszik, van remény."

Remény? Kinek? Miért?
A magam részéről kétségbeesem az ilyeneken.