A rekegő a rekkencs rokona, de amíg a rekkencs – láss majd egy további fejezetet – elsősorban anyaországi, tápos, avagy egyáltalán: nemszeklerikus látogatókat hivatott riogatni, addig a rekegő valóban vérfagyasztó, reális teremtmény, amely a saját fajtáját sem kíméli.
Sőt.
Éppen ezért a rekegő csakis és kizárólag a Gyimesekben él, ott, ahol a magyar székely, de székelynek csángó, csángónak pedig magyar, s ebbe már sok társadalomkutató belébolondult.
Senki nem tudja, a rekegő miféle szerzet, de egyvalamit tudni lehet róla: ha egyszer belérekeg a füledbe, akkor neked annyi, azt többet a büdös életbe’ nem mondod el, s hogy mégiscsak fennmaradt a neve, ez megint egy csángó rejtély, nem az egyetlen.
Bizonyos Pulika Mihályné csak azért nem nem kapta meg a biológia Nobel-díjat, mert amikor elmondta, hogy a Rekegő tulajdonképpen a tisztátalan lelkek szószólója, senki nem vette komolyan. Pedig igaz volt.
Aztán utána mind jöhettek a néprajzosok a hülyeségeikkel.
A gyimesi csángók azért tudják: a Rekegő tényleg nem vicc. A rekegő rendszerint részeg, vagy szerelmes emberek után mászkál éjjelenként, és ez azért majdnem mindegy, mert egy Gyimesek méretű településen az ember csak részegen képes szerető után járni éjjelente tizenkét kilométert.
A rekegő ellen egy megoldás van, de az is kettő. Az egyik az, hogy rá se’ baszarintsál, hadd ordítson a füledbe, ilyent már a helyi kocsmába is hallottál. A másik egyik, hogy átalmész egy folyóvízen, s ez megint nem kunszt ott, ahol félkilométerenként nyolc patak folyik.
Mert hogy Eliphas Levy óta, aki ugyan francia is volt, zsidó is volt, de mégis rendes ember, tudnivaló: a gonosz lélek meghátrál a folyóvíz elől.
De vissza a hazai tájakra. Érdekes tudnivaló, hogy a székelyek szerint három „dolog” rekeg: a részeg ember, a sírós gyermek, valamint a bihal. (Hogy más is értse: a bivaly.)
Utóbbi eleve pogány, nem-katolikus vidéken élő állatfajta, nem csuda, ha az első kettővel egy kalap alá veszik.
Még azt is mondják, ha felkészületlen ember fülébe talál rekegni a Rekegő, akkor annak annyi, azon nyomban elhalálozik, s lelke utána úgyszintén rekegőként jár a Pogányhavas és Áldomáspataka között: ami azért figyelemreméltó megfigyelés egy lélekvándorlásban nem hívő néptől.
Viccet félretéve: a Rekegő egészen egzakt, pontos létező ezen világban, ahol még neokonzervatívok is létezhetnek. Éppen ezért, most megmondom, pontosan, mi az.
Illetve dehogyis, nem vagyok hülye.
Rekegtem már eleget, rekegjen már más is.
Ne tudd meg, mi az.
Ha mégis megtudod, akkor már jégtyúk lesz belőle, és akkor neked annyi.
Előfordulási helye a teljes földgolyóbis téli sportokkal telített részei, de őshonossága kizárólag a belső-Székelyföldre, azon belül is Csíkra, Gyergyóra, esetleg újabban Brassóra tehető. Meg egyáltalán, ahol jégpálya fellelhető.
Kicsit olyanok, mint a lemmingpatkányok, akik addig vándorolnak a valamikori őshaza után, amíg belé nem nyuvadnak az óceánba. Ezzel szemben a jégcsürke addig ül-áll-ugrál a jégcsarnokban, amíg egyszer csak nem jön egy hokista, s azzal game over.
Mármint a hokistának.
A jégcsürke rendesen szemrevaló jószág, közepesen ért a téli sportokhoz, annyit mindenképpen tud, hogy mit jelent a „tilos a felszabadítás”, továbbá azt is, hogy a házas jégkorongozó nehezebb falat, jobb az, aki még csak most kezdi a pályát, de már ponterős.
Bizonyos szempontból az evolúció csúcsa, legalábbis a székely faunában.
Fő tápláléka a tökmag – mármint a tök nevű növénynek a sózott-pirított magva -, valamint harmadok közötti szünetekben a zsíroskenyér, és ha itatni akarjuk, sörrel és forralt borral csalogatjuk. Mindezt, amíg jégtyúk nem lesz belőle, mert onnantól fogva óhatatlanul jön a rántott hús, natúrpityóka és franciasaláta, az is csak ünnepnapokon.
A jégcsürke rendszerint igen korán, aligcsirke korában kezd járni a jégcsarnokokba, többnyire névről ismer mindenkit, és többnyire olyan, mint a japánoknál a fugu-hal: mindenki kívánja, de szinte senki nem meri megkóstolni.
Egyes, mértékadó vélemények szerint gyakorlatilag azonos a Homo Seclericus fiatalkorú női változatával, ez azonban egyelőre még kétséges, és ha így lenne is, minden bizonnyal új alfajt képez az evolúció göröngyös útján.
Alapvetően barátságos, szelíd, könnyen háziasodó teremtmény, más kérdés, ha egyszer háziasodott, akkor háziasodott, és többé nem lehet visszavadítani, mi több, még addigi természetes élőhelyét, a jégcsarnokokat is elkerüli. Nyilván, mert érzi az ottani faunában az erős konkurrenciát, és ezt, mint általában a nemesebb állatok, semmiképpen nem tolerálja. A jégcsirke ugyanis rendkívűl féltékeny a tojásokra: na nem a sajátjaira, ami neki nincsen, hanem a kiválasztott hímére.
Mérsékelten védett faj. Ha vadászni nem is, de lőni szabad rájuk: kizárólag saját felelősségre.
Ritka sok baromságot olvashat a szorgalmas ember a neten, de ehhez még a lusta is hozzájut.
És Görögörszág, majd Olaszország után Magyarország következik.
Ne tudd meg, mi az.
Nevével ellentétben, nem tartozik a macskafajták családjába, aminek legfőbb bizonyítéka, hogy rendszerint pofára, és nem talpra esik, bár tény, ami tény, a macskákhoz hasonlatosan éjszakai állat (is) lehet. Ragadozik is, de többnyire poharat.
Egyik legfőbb megkülönböztető jegye, hogy míg a becsületes macska mintegy 210 fokos szögben látja a világot, a szeszmacska negyven fokos alatt semmit nem lát meg, de legalábbis nem vesz róla tudomást.
Erősen antropoid, azaz emberszabású lény, felületes szemlélés után könnyen összetéveszthető a siculus siculus sapienssel, de ez csak a látszat. Természetes élőhelye a belső-Székelyföld, de előfordul Erdély-szerte, sőt hiteles beszámolók szerint már Budapesten is látták, ott azonban hajléktalannak álcázza magát.
Nem visszahúzódó állat, olyannyira, hogy alig van talponálló, lajbitépő, becsületsüllyesztő, vagy pindzsetává (na, ott egye meg a sárga irigység, aki ezt nem érti), ahol ne fordulna elő gyakorta. Lakodalmakban falkákban jelenik meg, keresztelőkön, elsőáldozásokon, konfirmáláson kötelező módon van legalább egy példány belőle.
Távoli, nagyon távoli rokona a felis bibaculusok rendjében az ír tengermacska, a camarcat, azonban ez csak annyira mérvadó, amennyiben a székely, és az ír is rokonnépek. Mindkettő iszik, mindkettő szereti a pityókát, és ha egy jót akarnak verekedni, elég nekük kimenni az utcára. Na meg az ír a románt utálja, a székely az angolt, vagy fordítva, erről a szeszmacskák sokat szoktak filozofálni, legyen az ő bajuk. Is.
A szeszmacska rendszerint pálinkát fogyaszt, a bort tisztán szereti, a sört meg piszkosul.
Kedvenc helye lenne Oroszhegy, meg a Szilágyság, de amúgy jól beéri a vasúti restikben is, ahol jobb híján markóbélát fogyaszt, ami köztudomásúan féldeci vodka sziruppal.
A legutóbbi népszámlálási adatok szerint száma növekvőben van. Annál is furcsább ez, mert olyan, mint a halottak: szexuális életet nem él, de mégis szaporodik.
Kedvenc eledele a szilva, a vilmoskörte, meg a fütyülős barack, illetve a Scandic-vodka, és a különféle petróleumszármazékok. Azért a szalonnát is megeszi, végső soron ezért emberszabású.
Egyike a székely fauna legszimpatikusabb állatainak. Nem védett még, de azért egy decire ajánlatos meghívni.
Ne tudd meg, mi az.
Egyike a legelvetemültebb székely állatoknak, sokak szerint azonos a Rézfánfütyülővel, de a Magyar Néprajzi Akadémia háromszázhuszonhárom éves vita után eldöntötte: a Rézfánfütyörgő a Rézfánfütyülő távoli, székely unokatestvére, ssp, azaz subspecies a cuproarboretumok világában.
Persze, a Rézfánfütyörgő fütyörög, avagy fütyül ezekre a véleményekre.
A Rézfánfütyörgő távoli rokona a Rézf@szú bagolynak, valamivel közelebbi a Rézangyalhoz, amúgy meg b@szik a rokonságra, többnyire székely kocsmákban tartózkodik, ahol a harmadik vodka-sör házasítás után szokott megjelenni.
Erősen verbális jellegű állat, a Rézfánfütyörgő említése után rendszerint azonnal említés kerül a tekenőről, amiben az ivócimbora beleit haza kéne vinni, de hát ez már csak helyi népszokás, amibe kár lenne belekötni, a Rézfánfütyörgő amúgy is fütyörög az ilyen humanitárius cifraságokra.
A Rézfánfütyörgő általában csemerkedik, duhajkodik, zelegorkodik, és minden olyant csinál, amit a nemszékely nem ért, de utána ezt nagyon megbánja. Mármint a nemszékely.
A Rézfánfütyörgő, amikor nem csíki kocsmákban lakik, olyankor dolgozik: és ebben az esetben úgy kivágja a rezet, mint a csángó az erdőt.
Rézvágó madár tehát, de nem összetéveszteni a jégvágóval, mert ilyenkor iszonyú ideges lesz, és borzalmas dolgokat tud művelni a rezes f@szával, amint ezt népmondásaink bizonyítják.
Nyári időszakban csak úgy elvan, rezzenéstelenül reszket a bokor nélküle is: karácsony előtt azonban felkel, és olyankor elmegy Réz Mihályékhoz kóstolóra.
Na, ezért erdélyi állat.
Meg azért is, mert rendszerint pálinkafőzés után rezest iszik, a rezes pedig, tudjuk, úgy viszonyul a pálinkához, mint a nemzetiség a magyarhoz.
Sose volt politikailag korrekt állat a Rézfánfütyörgő.
Ezért, amikor baj van, rendszerint azt mondjuk, a hétbilibe vigyorgó rézfánfütyülőjét az egésznek, s utána megiszunk valamit.
Ami utána jön, az már a Rézfánfütyörgő fentebb említett csemerkedése, duhajkodása, s ezért egyedül ő a felelős, meg a rézfa, meg hogy mégiscsak fütyülünk a világra, ki nem sz@rja le.
Az igaz, hogy bizonyos szakértők szerint, akik minden bizonnyal az ELTE-n, esetleg a Babes-Bolyain, netán a Harvardon szereztek diplomát, rokona a közönséges medvének, de ez hülyeség. A közönséges medve errefele a barnamedve, amelyet Ursus Arctosnak hívnak a művelt táposok, a székelyek csak szentimrei barnamedvének, de ez megint egy későbbi disszertáció tárgya.
Már csak azért sem lehet ugyanaz, mert a közönséges medvetalp például egy növény, amit Heracleum sphondylium néven ismernek a botanikát tanult szerencsétlenek, és mégis, milyen állat lehetne az, amelyiknek a talpa növény?!
Na azért.
A jegesmedve, az tulajdonképpen mitikus állat lenne, ha ne lenne valóságos, - s ha most valaki arra gondol, a jegesmedve az északi-sarkvidéken él, az üljön a jegesmedve zúzmarás f@szára, ahogyan közkedvelten mondogatjuk errefele a nem kedvelt véleményvezérekre.
A jegesmedve minden rendes erdélyi magyar ember agyának otthonos lakója, s az vesse rám az első hógolyót, aki soha nem mondta még, hogy b@ssza meg a jegesmedve.
Azért remek dolog ez a @ karakter, szalonképesen lehet vele trágár lenni, de hát mit csináljunk, ha egyszer ilyen a szókincsünk, hogy már ismét b@szná meg a jegesmedve a bolond természetünket.
Az megint érdekes, hogy akárcsak a rézf@szú bagolynak, amelyről egyszer már értekeztünk, a jegesmedvének ugyancsak egy bizonyos testrésze az abszolút szeklerikum, erre szokás, - vagy rosszindulatú ismerősök által óhajtott - dolog ráülni, másrészt ezáltal kellene intim viszonyt részesíteni nem kívánt vélemény után.
Ami végső soron nem olyan nagy csuda, mert olyan vidéken, mint például Csíkban, ahol nyolc hónap a tél, és négy hónapig esik az eső, mi más élhetne meg, mint a jegesmedve?
Az se zavarjon senkit, ha errefele a jegesmedve barna, de mondom, ez egy másik tétel lesz. Hiszen köztudomású, hogy az északatlanti jegesmedve csupán szokványos, közönséges medve, amely eccer találkozott Chuck Norrissal, osztán ijedtibe’ megőszült.
Errefelé nem jár csáknorrisz, jól pufán is vernék, ha jőne.
De legalábbis elküldenék a jegesmedve zúzmarás f@szára, s ha másra nem, erre mégiscsak jó a székely jegesmedve. Sokan elférnek ott.
Ne tudd meg mi az.
A bagoly eleve furcsa állat, állatnak madár, madárnak éjszakai, éjszakainak furcsa, a kör bezárul, ki a ’zisten találta ki, eleve rejtély, olyan állat, amelyik éjszaka repül, egeret eszik, köpköd és könyvtárak cégérein néz ki a fejiből, na, olyan állat nincs es.
Pláne, ha magyar, ami önmagában megint furcsa lény, na, de ha már magyar bagoly, akkor annak egyértelműen rézfasza van. Hogy miért nem bronz, vagy arany, az jó kérdés, de a válasz egyszerű: a magyarok régebbiek a bronzkornál, rendes bagolynak rézből van a csőre. Is.
A rézf@szú bagoly két dolgot tud, de azt nagyon. Az egyik: felnőtt gyerekeket ijesztgetni, a másik: teljesen bolond írók képzeletét foglalkoztatni.
Ilyenkor még rosszul is központoznak, akiket megszáll a bagly.
Magyarul amúgy a ’zihlet neve bagly.
Ha valaki ba---val kezdődő szavakra gondol, kiba---ttul nem téved, és mindezeknek rengeteg köze lehet a bubo bubo cupropenishez.
A rézf@szú bagoly amúgy filoszokat eszik vacsorára, és néprajzosokat böfög vissza csinos bagolyköpetek formájában, amelyet később irodalomkritikusok kóstolgatnak, fintorogva, ami egyáltalán nem csuda, az egésznek csupán annyi a haszna, hogy a rézf@szú bagoly ilyenkor röhög, de nagyon, a karmába.
Mert karmája van neki is, akár a művelt hippiknek.
Meg kupropénisze, amelyről valamikor a nyolcvanas években még divat volt kijelenteni, hogy na, neked a bagoly belógatta. Ez is elveszett, mint annyi más.
A rézf@szú bagoly legjobb barátja a kankós béka, ezt a gyimesi csángók ismerik közelebbről, és nem a bőrgyógyászati rendelőben ismerték meg, hanem egy kútban lakozik az illető. De ugyanebbe a galeribe tartozik a rekegő is, valamint a mándruc, továbbá a hájdermenkő.
A rézf@szú bagoly általában éjfél és hajnali négy óra között szokott kopogtatni az ablakon, valamint az elvetemült fantáziákban, és újabban, meg nem erősített hírek szerint a Facebookon is fel-felbukkan.
Közhiedelemmel ellentétben, semmi köze a rézkilincshez, Rézi nénihez, sőt, Rezi Pahlavi iráni sahhoz sincs, bár ez utóbbi vitatható.
Tény és való, hogy a róla írott értekezések irodalmi értéke alatt igencsak REZeg a léc, továbbá őszinte RésZvétem mindenkinek, aki végigolvasta ezt az ámokfutást.
De azért szép állat, ismerjük be. Szép nyelv, szép bagly, babba bubó.
Ezt sem érti senki rajtunk kívűl, de nem es kell, a rézf@szú baglyot nem adjuk senkinek, az csak a mienk. Most és mindörökké.
És az es lesz.
Szavazhatunk. Végre.Sőt, minden fanyalgás, jópofáskodás dacára: választhatunk is. Mert az, hogy minden szavazat számít, nem csak Romániában, az Egyesült Államokban és Szenegálban igaz: hanem a Kárpát-medencében is.
Az új magyar(országi) választási törvényjavaslat szerint a határon túli (- rossz szó, de erről később-) állampolgárok is szavazhatnak a magyar(országi) választásokon.
Természetesen országos listára, azaz pártokra, és nem egyéni jelöltekre.
Na, ilyenkor jön, és jön, és jön, rendületlenül az ellenkampány. Hogy ez gyakorlatilag fél szavazatot számít. Mihez képest, kérdem én? Részvétel kérdése minden. Hogy nem szavazhatunk egyéni jelöltekre... Nos, majd az is lesz. Most még nem. Mert ez egy újabb falat, és aki ezt nem érti, az gondoljon arra, milyen jó lenne úgy választani, mint annó Iliescu és Vadim közül Romániában...
Márpedig, a jelenlegi kisebbségi magyar politikai helyzetet tekintve a Kárpát-medencében, alighanem hasonló személyi választások elé kerülnénk.
Nem beszélve arról, hogy mégis, hogyan szavazzunk mi, Beregszászról, Dunaszerdahelyről, vagy Kézdivásárhelyről, mondjuk a karcagi képviselőre?!
Ez ilyen egyszerű. De nem, a mindenkori megmondóemberek ezt gyorsan lefordítják: hogy a határon túli magyar szavazata félszavazot ér.
Hát egy lópikulát, hogy legyünk szalonképesek.
Nem: a szavazati jog szavazati jog. És ez él, és 66 év óta újra van. Szavazhatunk, és beleszólásunk van abba, hogy a mindenkori magyar Országgyűlés a MI Országgyűlésünk is legyen.
És hogy határon túli... Pillanatnyilag igen. Talán hosszú távon is. A történelem nem lineáris, nem tudjuk, mi lesz. De legalább ne használjuk ezt a szóösszetételt, ne sulykoljuk az agyunkba, azt, ami természetellenes. Maradjon „egyszerűen” magyarság, bárhol is éljen, aki magyar állampolgársággal bír.
Mert nagy dolog ez, amit megint csak az nem ért, aki nem akarja.
Én részemről örülök a lehetőségnek, élek vele, és igen, hálás vagyok.
Igen, hálás vagyok, ha úgy tetszik, „megvásárolt” vele, az, aki. Nem leszek feltétlen kiszolgálója, híve, de nem felejtem el, ki adta meg nekem a választás lehetőségét. Azt a lehetőséget, amiért éppen az ellendrukkerek ugatnak, amikor nem rólunk van szó: de ilyenkor elborzadnak tőle.
Hát éljünk majd a lehetőséggel. És ne mérlegeljük, hogy leadott szavazatunk mennyit számít majd: hanem szavazzunk, lelkiismeretünk szerint.
Ha nem, akkor majd ismét lehet sírdogálni, jaj, de átvertek minket.
Nem. Mi magunkat verjük át, ha elhisszük, hogy nem számítunk.
Na de ez én vagyok, a gyarló ember, aki a legkövérebb bajt is odaadom a legsoványabb jóért. Él viszont Magyarországon egy „bolond” ember, aki minden fölösleges udvariaskodás nélkül, szerintem messze a legjobb újságírója e népnek, amelyre néz a Kárpát. Pedig elég erős a mezőny.
Naná, hogy erdélyi gyerekről van szó. Lukács Csaba Parajdon született, valamikor a ’90-es évek elején ment „ki” Magyarországra, ahol aztán azóta is ontja magából a jobbnál jobb írásokat, vezető lapok vezető újságírója lett, száguldó riporter, egyszemélyes fel- és megmentő sereg időnként, karítatív szervezet munkatársa, és megszállott ember.
Ha néha éppen beszélni akarok vele, akkor elég belenéznem a hírekbe, hol történik éppen egy jó kis katasztrófa, háború, tömegmészárlás, ínség, és máris tudhatom, hol van Csaba. Néha Afganisztán, vagy Irak, esetleg Törökország kurd része, vagy éppen Nepál, esetleg Indonézia, van, akinek kicsi a világ.
Mindezt Lukács Csaba legutóbbi műve, a „Diktátorok könyve” kapcsán mondom el. Ebben a kötetben Bolíviába, Burmába, Észak-Koreába és Kubába kalauzol el bennünket magával a szerző: jó nekünk, mert kényelmesen elborzonghatunk, sőt akár nevetgélhetünk is a fotelből. Csaba barátunk ellenben élelmet, ruhát, sőt kamerát csempész be a világ egyik legrettenetesebb börtönébe, a bolíviai San Pedróba Tóásó Előd atyánkfiához, tartja benne a lelket, tudósít a vérlázító jogsérelmekről, embertelen bánásmódról, aztán átruccan, és megnézi magának, milyenek is voltunk/lehettünk volna mi is, ha beteljesül Ceausescu észak-koreai rémálma, Burmába ugyancsak nem megvilágosodni megy, Cubában pedig véletlenül sem jut eszébe egy luxushotel strandján napozni, nem, ő megy, és feszegeti a pofonosládákat mindenhol, hogy azért a magunkfajta rút szibarita váz is kozmetikázatlanul lássa, micsoda világban élünk.
Az csak természetes, hogy a Diktátorok Könyve utolsó fejezete Romániáról szól, egészen pontosan a Ceausescu-diktatúra végnapjairól, végóráiról. Nehogy azt higgyük, erről is mindent tudunk: nem, Csaba sokkal többet tud, tessék elolvasni a könyvet.
A könyve egyébként egy készülő sorozat első darabja, a sorozatot Cseh Tamás tiszteletére “Micsoda útjaim” címmel bocsátotta útjára a kiadó.
A szerző élete ismeretében aligha meglepő, hogy a következő kötet a “Katasztrófák könyve” címet viseli. Járhatunk majd Lukács Csaba nyomában, úgy sejtem, Thaiföldtől Amerikáig, és Törökországtól Japánig, ahol csak ember és természet összecsapott.
Tegyük ezt akkora alázattal legalább, ahogyan Lukács Csaba. Ez a legkevesebb, amit megérdemel.
Fekszek itthon, Szécsenyben, Csíkszereda közvetlen közelében a függőágyamban, két szép rózsafenyő között.Ez tény. Közben messze legnagyobb bajom, hogy éjszaka a szomszédos strandon buli lesz. Ami azt jelenti, hogy nézhetem bár kedvenc horrofilmjeimet, attól még gyomromba rezeg a szomszéd buli mélynyomója.
Közben Waltarit olvasok, ami gyógyír a léleknek: nem véletlen, kevesen ismerik: és egyszer csak…
Egyszer csak elszáll fölöttem hirtelen két román vadászrepülőgép, de olyan alacsonyan, hogy látom a pilóta arcát. Ez nem vicc.
Mármost Székelyföldön román vadászgépek olyankor repkednek, a boldogtalanok, amikor bajban vannak. Pünkösdi búcsúkor. Autonómia-jelzéskor. Vagy éppen Tusványos következik: történetesen közben régió-átszervezés, és terítéken az autonómia, mint most.
Ilyenkor mosolyog a magamfajta a függőágyban: mert elreppen fölöttem ötven méterre két enyhén szólva is leharcolt MIG 23-as.
Azok voltak.
Elröpülnek a boldogtalanok, és elgondolkodom: ezzel ijesztgetnek engem?
Mit tudnak csinálni? Zajt? Azt lényegesen nagyobbat csinál a szomszéd strand.
Lelőnek? Nem hinném. Ennél a sebességnél maximum tüzérségi állásokat bombázhatnának.
Fenyegetnek?
Na, ez az, ahol mosolygok.
Ha ennyire telik a román hadügytől… és csak ennyire telik… örüljünk neki.
Repkednek, a boldogtalanok.
Félnek.
Sok minden van, amivel időnként eljátszadozik az én elvetemült fantáziám. Filmben is.
Elképzelem, mekkora botrány lenne abból, ha egy filmsorozatban egyszer csak megjelenne egy figura, akinek a népe száműzött, gyakorlatilag kiutálták a galaxisokból.
És ennek a szereplőnek nagy fülei lennének, és nagy orra.
Ez a figura kereskedelemből él.
Ez a figura – a film szerint: moral insanity -, aki számára csak az üzleti haszon a mérvadó.
Vallása a személyes haszonalapú üzleti kódex.
Mindenhol kiközösítik, de mindenhol üzletelnek vele.
Mindenhol utálják, de mindenhol elfogadják, mint szükséges rosszat.
Ez a figura szexuálisan túlfűtött, ugyanakkor veszélyes, összesküvésekre hajlamos, fegyverkereskedelemből él, közben rendszerint kocsmáros a civilizált világban.
Egyedüli szövetségesei a rokonai, de azok nagyon.
Én egy szót sem szóltam.
De azért nem árt megnézni a Star Trek Deep Space 9 epizódjait, a Quark nevű ferengivel.
Hát…
Hm.
Most, amikor az utóbbi időben a világ szeme éppen Japán felé fordult, ahol a japán emberek ismét példát mutattak kitartásból, hősiességből és önfeláldozásból, különösen jó ilyen könyveket olvasni, mint Jamamoto Cunetomo Hagakure című kézikönyve. Nem könnyű olvasmány, ezt eleve leszögezem. Néha kegyetlen, néha idegesítő a magunkfajta nyugati embernek, és majdnem mindig idegen: de mégiscsak megtudhatunk valamit ezeknek az embereknek a lelki tájairól, és az elektronikus kütyük és a hentai képregények mellett ez is legalább annyira a japán belső világ része.
Olyannyira, hogy ezt a könyvet a mai napig nem illik emlegetni Japánban – na persze, ezt azért társasági köre válogatja –, és gyakorlatilag félig-meddig betiltott irodalomnak minősül. A könyvet elolvasva kezdjük is érteni, miért, na nem azért, mert ez a szamuráj-erkölcskódex annyira elvetemült lenne: hanem mert a világ bolondult meg ennyire cél, irány és lojalitás nélkül.
A második világháború utolsó szakaszában a legendássá válott kamikazékat ebből a könyvből készítették fel a végső, önkéntes, halálos áldozatra. „Rájöttem, hogy a Bushidó a halálban gyökerezik” – szokták idézni egyik leghíresebb mondatát a könyvnek, és valóban, felületes olvasatra ez a könyv tényleg arról szól, hogyan kell értelmesen, célszerűen, hasznosan meghalni.
Nyilván, ennél fogva benne van az is, hogyan kellene értelmesen, célszerűen, hasznosan élni.
A könyv az ezerhétszázas évek elején született, az éppen átváltozó Japán vajúdási korszakában: szerzője, Jamamoto Cunetomo, zen szerzetes létére semmivel sem viselte jobban az új világot az új szabályokkal, mint mi valamennyien. Inkább a harcos bölcseletbe menekült, a Bushidó és a szamuráj erkölcsök helyes(nek tartott) értelmezésébe.
Ezt természetesen mívesen, szépen, nyugodtan, méltósággal, ahogyan az egy szamurájhoz illik, aki számára nem is az a lényeges, a halálos csapást adja vagy kapja, hanem sokkal inkább a csapás esztétikája.
Rengeteg vér és rengeteg kegyetlenség van ebben a könyvben. Majdnem annyi, mint bármelyik nyugati erkölcsprédikációban abban a korból. Csak őszintébb talán, és kategorikusan szebb. Emberibb is, mert azért megjegyzi néha, hogy például csata előtt a szamurájnak nem árt pirosítót kenni az arcára, mert hiúság is van a világon.
Csak kuriózumként említem, hogy a filmtörténet egyik legszebb filmjében, a Jim Jarmusch által rendezett Ghost Dogban (Szellemkutya), éppen a Hagakure passzusai fogják keretbe és fűzik egésszé a filmet.
Mindenképpen, aki ezt a könyvet elolvassa, sokkal jobban és mélyebben megérti, miért is ítélte magát halálra ötven ember Fukusimában, hogy élete árán próbálja megmenteni az atomsugárzástól honfitársait.
Tisztelet nekük és hódolat. A fukusimai ötveneknek, a japán népnek és Jamamoto Cunetomónak. Nem mindig kell, és nem muszáj föltétlen, mindenkor szeretni őket: de a tisztelet és főhajtás feltétel nélkül kijár számukra.
Kering a neten, sms-en, minden jóravaló XXI.-ik századi forradalomcsináló közegben az amúgy jóindulatú, de mégiscsak önfeladó, és kissé szégyenteljes felhívás, amitől egyáltalán nem érzem magam jobban magyarként:"Ma 20:00-kor, Kolozsvár, Főtér, Mátyás-szobor/ Cluj, Piața Unirii, statuia lui Matia Corvin (sic!)
Úgy gondoljátok, nem helyénvaló a Mátyás-szoborcsoport előtt elhelyezett Nicolae Iorga-idézet? Ha arra jártok, takarjátok le egy csokor virággal! Hogy miért éppen virág? Mert békés. Mert tiszteletet fejez ki Mátyással szemben, ugyanakkor pedig eltakarja a tendenciózus, lejárató Iorga-idézetet. Mert nem létezik olyan törvény, mely tiltaná egy virágcsokor elhelyezését egy szobor talapzatán. Tippek, trükkök: Ne csoportosan, egyszerre menjetek: a fontos az, hogy az elkövetkező időszakban mindig eltakarja egy-két virágcsokor a táblát. Ne hangoskodjatok, kerüljétek a feltűnést: így senki nem találhat kivetnivalót a gesztusotokban. Ne viseljetek semmilyen, nemzetiségi vagy politikai hovatartozásotokra utaló jelet: a Mátyás-szobor ügye minden kolozsvári közös ügye."
Ez így elvileg még szép is, ugye. Első látásra. Aztán mégsem.... Mert az önfeladás magasiskolája, azért megnézném, maga az Igazságos mit szólna ehhez:
" Ne hangoskodjatok, kerüljétek a feltűnést: így senki nem találhat kivetnivalót a gesztusotokban. Ne viseljetek semmilyen, nemzetiségi vagy politikai hovatartozásotokra utaló jelet: a Mátyás-szobor ügye minden kolozsvári közös ügye".
Mintha még nekünk, magyaroknak kellene szégyellnünk magunk, mintha egy hátizsák trotillal lopakodnánk oda.
És persze, utána mindez románul is szépen leírva az eredeti felhívásban, ami a stupiditás teteje, legalább hadd tudják a táblaelhelyezők is, mit akarunk, hogyan, és azt is, hogy félünk. Vagy lehet, arra várunk, hirtelen megtért románok tömkelege fog dáliákkal odaseregleni a szobor elé, és bocsánatot kérnek...
Miért nem mindjárt éjszaka, titokban, négernek álcázva helyezzük el a virágokat három méterre a táblától, nehogy már bántanánk valaki érzékenységét...
A szikár tény ugyanis, hogy ez egy anonimok által elhelyezett tábla, hivatalosan, elvileg nincs gazdája. Normális világban odamegy két ember, megfogja, odébb teszi, mondjuk az első szemetes mellé. De ez nem egy normális világ. Nem, mi flash-mobot rendezünk, virágokkal borítjuk, és pont olyanok vagyunk mint a hatvanas évek hülye hippijei, fontosságot adunk és ünnepélyességet egy alapvetően provokatív cselekedetnek. Legitimizáljuk, elismerjük, hogy erővel mindent meg lehet tenni. Sőt, erő nélkül is, csak, mert megszokott félni, fene tudja, mitől, a kolozsvári magyar.
Ennél már az is jobb lenne, ha meghirdetnénk a Monitorul Oficialban, (Hivatalos Közlöny) hogy aki elveszített egy bronztáblát, Iorga idézettel, az jelentkezzen, ha meg nem jelentkezik, ügyesen le kell adni a városgazdálkodásnál, mint színesfém-hulladékot.
Bethlenek, Rákócziak, Tiszák, Báthoryak, Pállfyk, Bánffyk, Ugronok, Kálnokyak, Hallerek, Mikók, Balassák, Sándorok, Bergek, Nádasdyak… ez csak így hirtelen jut eszembe azon főnemesi családok közül, akik leszármazottjai mai napig a magyar élet, a magyar közélet szereplői és jó értelemben véve meghatározói. Még sok más lenne, s a magam bocskoros nemességével ezért elnézést kérek a kimaradottaktól: nem felségsértés, egyszerűen csak „túl nagy” az örökség…
A nemesség: „nemesség”. Szép a magyar nyelv, van benne nemes és nemtelen. Aki nemesember, az nemes ember: érti, aki érti. Ez az, amit csak örökölni lehet, együtt élni vele, akár a luxemburgi kastélyban, akár a börögáni kitelepítettek között, akár ausztráliában, akár Erdélyben, visszafoglalva az ősi jussot.
De ha egyszer ismét ezek az emberek tudhatnák magukénak azt, ami az övék… a Hazát, a jussot, a méltóságot: ami kijár. Mert annak idején hittel és vérrel adóztak érte őseik, neveltetéssel ők(!), és csupán a plebejus kései káröröme tette őket dzsentrivé.
Dzsentri az volt, aki úgy élt, ahogyan élhetett volna.
Hányan élünk ma így… Ennek csak a bankkölcsönök a megmondhatói.
De a nemesség, a gyönyörű magyar nemesség, a gyönyörű lengyel nemesség, a gyönyörű közép-európai nemesség: hát ez az, ami a mienk, és ha a szentekre gondolunk, a történelemkönyvekre, arra, amik vagyunk: hát ez a nemesség az.
Amit most megmosolyog a plebejus utókor, legjobb esetben megsüvegel: de nem adózik neki.
Nem pénzzel: azt másnak teszi.
Tisztelettel, megbecsüléssel, lojalitással kellene adózni a nemességnek: mert nem csak legjobbaink, de vérünkből valók. Mi magunk vagyunk - és a természet, a Jóisten, nevezzük bárminek - kiválasztott családokat, ahogyan a jó gazdaember is tenyészállatokat tart.
Új világot élünk. Új Világ, új Európa, új Magyarország van születőben. Ez az, ami jó, a sok rosszban.
Éppen ezért, örömmel látnék végre, és nem csak én: egy új, újjászülető, politikai értelemben újjászülető magyar főnemességet.
Legyen az párt, páholy, lobby. De legyen. Mert aki évszázadokat harcolt végig jóban-rosszban egy nemzet mellett, adott esetben ellene, de mindig elvek mentén: még mindig jobb, mint a mai nem(esség)telen világ.
Hát ennyit a köztársaságról.
Hűséget én elveknek, embereknek, vezetőknek esküdnék: nem egy arctalan tömegnek.
Ha egyszer magához tér a történelmi magyar nemesség - és magához fog térni – más világ lesz. Jobb. Nem csak politikai értelemben. Mondom, szép a magyar nyelv. A jobb: jobb.
Ilyen sem gyakran történik: olyan könyvet ajánlok, ami még meg sem jelent. Sőt olyan könyveket, - mert hogy legalább két misét megérne a kiadó hiénáknak Panek Kati eddigi termése, az fix. Panek Katiról most nem fogok beszélni, nem ismerem, illetve úgy ismerem, ahogy íróemberek között egészséges: sosem láttam, és Mikszáth óta tudjuk, az író olyan, mint a havasi kürt: minél távolabbról hallod, annál jobb.
De ez a gyönyör, amit elművel a magyar nyelvvel, gondolkodásmóddal, habitussal…. Talán igaza is van abban, hogy nem vesztegeti gyöngyeit irodalmi folyóiratok disznai elé szórni. Gyakorló szerkesztőként mondom: kár lenne.
Eleve fel van adva a lecke: itt van egy ízig-vérig írónő, teljes ember, remek humorérzékkel, élettapasztalattal, irodalmi hagyományokkal megáldva (mert az édesapa „is” Panek volt, ezt azért ne feledjék el az értők!!!), aki úgy konzervatív, hogy a legmodernebb kommunikációs eszköz által szórja gyöngyeit a már említett disznók elé: és erre tessék gombot varrni, mármint, aki még tudna gombot varrni bármire.
Panek Kati, írásai alapján ember, a maga teljességében, még akkor is, ha tulajdonképpen „csak” fehérnép, ami ugye a Székelyföldön csak majdnem ugyanaz. De ő az, aki ételt tesz az „ember” elé, alighanem meg is rendszabályozza, ha kell, azon kívűl olyan egészséges iróniával, öniróniával, és hűséggel szemléli a nemzeti létet, amiről csak álmodni mernének nemzetpolitikai tudoraink.
Panek Kati első könyve talán „A” szakácskönyv lenne, egy erdélyi nagyasszony használható és használatos receptjei, ami attól (is) különleges, hogy az ízek nem csak a kakukkfűtől, hagymától és ezer más összetevőtől érnek össze benne: hanem az igazi fűszer bennük az emberismeret, a humor, az élet ismerete, ahogyan csak az tudja, aki vérmes, idegesítő, kicsapongó, harcos férfiaknak főz, na meg az eljövendő idők hasonlóan nyűgös kölykeinek.
És ott van benne a végső fűszer: valami olyan humor, ami csak az anyós halálához hasonlítható: könnyet csal a szemekbe, de belülről olyan jólesik…
Ha Bornemissza Anna aszonyunk valami sci-fi folytán kezébe venné Panek Kati szakácskönyvét, első olvasás után minden bizonnyal messze dobná, majd jól fejbeverné a fakanállal a cselédeket. Aztán újra odahozatná magának, és csendes magányában elmosolyodna rajta: „Azért ez is jó erdélyi fehérnép. Magunkfajta.”
A második könyve Panek Katinak: az erdélyi rémmesék. Bocsásson meg Czakó Gábor, hogy kölcsönveszem könyvsorozata címét, de ezek tényleg azok. Mesék, rémek, szépek, iszonytatóak, nevetségesek és csontig hatolnak, velőt vágnak.
Ilyet csak az tud írni, aki maga is volt boszorkány, aki megsütötte Jancsit és Juliskát, de Juliska is volt, sőt Jancsi is, bonyolult kérdés ez, ettől író valaki.
Napkeltétől napestig lehetne sírni ezeken a meséken, ha ne lenne elfáradva akkorra a rekeszizmunk a nevetéstől: mert ezt a szörnyű magyar, erdélyi, emberi tragédiát ismét olyan humorral oldja fel, tálalja, vágja a fejünkhöz Panek Kati, ami után székelyesen csak annyit mondhat a ’zember: „de igenis, az én anyám p…-ja.” Bocsánat, de ez így van, aki érti, érti.
Nem véletlen – de hiszem Panek Katinál semmi sem véletlen – hogy mindezek „Miénk itt a tér” ciklus-cím alatt jelennek meg.
Mert miénk itt a tér.
A bővérű, jó humorérzékű, művészethez, humorhoz, élethez értő embereké, akik még tisztában vagyunk örökségünkkel, hagyományainkkal, azzal is, hogy ami baj van a világon, „nem baszik egy öltést sem”, mindaddig, amíg úgy valljuk, ami számunkra az egyetlen valóság:.
„Miénk itt a tér”.
(fotó: Panekkati, facebook)
