Fele-ség

"Furcsa viszonya volt e népnek asszonyaival. Nem mintha az asszonyok nem lennének maguk is részei e népnek – javította ki magát gondolatban Szindbád – de mégis, mégiscsak e nép asszonyaiként emlegetjük őket. Pedig néhanapján még fegyvert is fogtak. Némely aszott, pusztai koponyák mesélhetnének erről a gyergyói Tatárdomb alatt...

Amióta a világ világ, a székely név rokonértelmet mutatott a férfival: s az itteni szóhasználatban csupán a férfi volt ember. „Három gyermekem van, s egy leánykám” – szokták errefele mondani, ahogyan csak ott szokás, ahol a trónörököst jegyzik.

A székely anekdoták túlnyomó része erőskezű, asszonybosszantó férfiakról szólott. Minden valamirevaló ember tudta és vallotta itt, hogy az asszony csupán szükséges rossz, aki meleg ételt tesz ura elé, és gyermekáldásban részesíti.

Igen, errefele az asszonyoknak nem férje volt, hanem ura.

És mégis, ugyanitt, az volt a bevett és íratlan szabály, hogy a munkabért a férfi hazavitte, becsülettel az asszony kezébe tette, s attól fogva csak jeles alkalmakkal kapott nagy nehezen két-három italra valót – vagy, ha megkockáztatta a családi békét, úgy mellékesen kereste ki a mindennapi italszükségletet.

Mert évszázados, talán ezredéves törvény volt, hogy a férfiak azok, akik pénzt, marhát keresnek, háborúba mennek, elesnek hiábavaló felkelésekben, veszedelmes cimboraságokba keverednek, politikába ártják magukat – az asszonyok pedig azok, akiknek köszönhetően mindezt mégis túléli a család, így a nemzetség, s maga e sosemvolt nép is.

Kemény asszonyok és tüzes lányok uralkodtak errefele vaskézzel a tollászkodó és virtuskodó emberek felett – talán ettől jelent meg legtöbbjüknél az a bizonyos függőleges vonal a szemöldökök között, amilyet csak régi vezérek és államfők festett képein láthatni. És szépek voltak ugyanakkor, olyan szépek, amilyenek csak egészséges, tiszta vérű népek asszonyai lehetnek – csípőjükben eljövendő életeket ringattak, keblük már lánykorukban duzzadt a csecsemők ígéretétől, és mozgásukban ott érződött a puszták szilajsága."