Füstbe megy.

Nem hiszek az összeesküvés-elméletekben. Akkor sem, ha a világ arra esküdött össze ellenem, hogy én ne higgyek benne.
De.

De kétségkívűl látok valami gyermeteg önsorsrontó szándékot abban, ahogyan lassan naponta kiderül valamiről, hogy az rossz, hogy azt nem szabad megenni, nem szabad élni vele, nem szabad, nem szabad, nem szabad. Mert egészségtelen, mert káros, mert - szinte véletlenül -: jólesik az embernek.

Most legutóbb azt olvasom, hogy az orális szex rákot okoz. Nem elég nekünk kétszázharminckétezer dolog, ami állítólag rákot okoz, de amellyel együtt élünk, még homo erectus korunk óta: nem, most már a zsír, a háziállatok, a napfény után már a szex is egészségtelen.

Érdekes, a bankhitelek például nem okoznak rákot, legalábbis nem akadt tudós, aki ezt kimutatta volna, pedig állítom, lényegesen több emberi életet tettek tönkre, mint az orális szex.

A kacskaringós bevezetés azonban mégiscsak egy másik bejelentés apropóján történik. Hogy aszongya:
"Júliustól betilthatják a dohányzást az összes vendéglátóhelyen - az éttermekben, kávézókban és kocsmákban egyaránt - egy fideszes törvényjavaslat szerint, amely pénteken a parlament elé került. Az egészségügyi államtitkárság közölte, támogatja az ötletet, mert a cigaretta a "népegészségügyi katasztrófahelyzet" egyik legfontosabb oka." (forrás: origó)

Hogy a Jóisten, - aki minden bizonnyal rákkeltő ezen emberek szerint -, nem rogyassza ezeknek a fejükre az eget. Az összes idiótának, pártszínezettől függetlenül, akik tiszta jóindulatból, és beteges, frusztrált egészségmániájuktól vezérelve tönkre teszik az emberhez méltó életet. Miattuk nem ehetünk szalonnát, csak búzacsírát. Miattuk nincsen velőscsont, nincsen mákosrétes, nincs lassan semmi, ami miatt érdemes élni.

Ezek akkor is egészségesnek akarnak látni engem, ha beledöglök közben.

A cigaretta, beismerem, legalábbis nem tagadom: nem az egészség forrása. De hadd bízza rám a mindenkori kormányzat, a mindenkori próféta, a mindenkori megszállott, egészségmániás hülye, hogyan pusztítom el magam. Ha elpusztítom: amit azért erősen kétlek, mert egy román közmondás szerint sem akkor döglenek a lovak, amikor a kutyák akarják.

Persze, ilyenkor jön a passzív dohányzás. Bla-bla. Ugye, semmiféle mellékterméket, kátrányt, széndioxidot nem lélegzik be a békés járókelő egy városi utcán, csupán a galád dohányzó polgártársáét... Legyünk már komolyak. És ha minimálisan tekintetbe vesszük egymás felebaráti jogait: abban a társaságban, ahol a többség nem dohányzik, nem gyújtok rá. Abban a társaságban, ahol a többség dohányzik, a nem dohányzó tűrjön, vagy keressen másik társaságot.

Meg a másik képmutatás... "népegészségügyi katasztrófahelyzet". Nem a szegénység, nem a bűnözés, nem a stressz, nem az alultápláltság, nem kicsimillió más dolog irtja a magyarokat, és általában véve az emberiséget. Nem, hanem a dohányosok.
Volt idő, amikor ugyanezt a zsidók tették, azelőtt a boszorkányok, vagy a hettiták, vagy a pepita fecskék, mittudomén. Bűnbakot mindig talál a túlbuzgó politikus, trenddől függően.

És szinte hallom, ahogyan a rettenetes, dohányzás okozta betegségek gyógyításának költségeiről hörög az ellenlobby. Drága feleim: én lényegesen többet költök setét, bűnös dohányos szenvedélyem miatt luxusadóra, mindenféle plusz állami költségre, amit egy doboz cigaretta ára tartalmaz, mint amennyit valaha is le tudnék haldokolni egy luxus-szanatóriumban.

Hogy a közintézményekből kitiltanak, engem, dohányosként: borzasztóan rosszul esik, de elfogadom. Hogy nem cigarettázhatom, pipázhatom az aluljáróban vagy buszmegállóban: még rosszabbul esik, de lenyeltem. Hogy egyáltalán, olyan lassan bizonyos trendi, hektikás, életképtelen körökben dohányosnak lenni, mint középkorban leprásnak, holott egészségesebb vagyok mint ők: még erre is legyintettem.

De hogy a kávéházamban, kocsmámban, becsületsüllyesztőmben, csárdámban, hétcsillagos éttermemben ne gyújthassak rá... erre csak azt tudom mondani, amit fiatal kollégám (Á. D.) mondott: "ezek után javaslom betiltani az alkohol és ételfogyasztást is, majd középtávon a beszélgetést is ugyanezen vendéglátóegységekben."

És most rágyújtok, és mint aki amúgy is kiírtam magam a "civilizált" népek közül: teszek magasról az egészre. Dohányzok, és kész.
Érvelésem többi részét nem bírná a nyomdafesték. Szenvedélybeteg vagyok, ez van.

És jólesik, nagyon jól, ez az erős, nagyon erős, sötétbarna dohány. Amit ront rajtam fizikailag, pótolja mentális, pszichés egészségben.

De hát ezt honnan is tudhatná a szerencsétlen, aki meg akar menteni.

Szerelmem, szalonna

Néhány évvel ezelőtt egy anyaországi barátom muszlimmá lett.

Egészen komolyan gondolta a dolgot, azóta is (igaz)hívő ember. Kicsit csóváltam a fejem, aztán mondok magamnak, nem tragédia, valahol mégiscsak testvérek vagyunk mi Ábrahám kebelén, keresztények, muszlimok és zsidók, bármilyen balhés család is vagyunk amúgy.

Na de eljött az idő, amikor találkoztunk egy üveg sör, meg egy ásványvíz mellett. Mondom neki: Ember, megértek én mindent. De azt áruld el, hogy az Istenbe’ lehet kibírni egy életet disznóhús nélkül?!

Amire Ő azt mondta: „- Miért, hogy lehet kibírni egy életet egyetlen nővel?!”

Ami korrekt, az korrekt, majdnem igazat adtam neki.

Azért mégsem. Mert most, ahogyan telnek az évek, negyvenévesen egyre fontosabb számomra a szalonna, és egyre kevésbé fontos a… izé.. khm, na.

Valamikor fiatal koromban egész kondákat adtam volna egy picurka hmmm….. na meg most a szalonnaevést is nehéz abbahagyni, jöjjön bár minden csábosságával a Miss Hustler.

A potenciának vagy libidónak ehhez semmi köze. Öregedünk és bölcsülünk.

Olyan nékünk, erdélyieknek, - különös tekintettel a székelyekre -, a szalonna, mint eszkimónak a fókazsír, és amerikainak a hamburger. A szalonna akkor is jó, ha éppen rossz.

Rossz szalonna nincsen, csak jóllakott ember.

Az ember legfinomabb barátja a disznó.

A koleszterint, akárcsak a női orgazmust, gonosz, liberális emberek találták ki, hogy többé semmiben ne találjunk örömet.

Erre azért falni kellene egyet, vereshagymával, házikenyérrel, szalonnát. Meg némi pálinkát is utána. Mert ez köztudomásúlag elégeti a női(es) sivalkodást.

Ahol disznó van, ott ember is van, legalábbis volt.

Ahol ember van, ott disznó is van, még olyan helyeken is, ahol a disznyó tisztátalan állatnak számít, és ezt semmiféle háremmel nem lehet kompenzálni.

Szeret minket a Jóisten, adott disznót, ha nem nekünk, akkor a szomszédnak, sógornak, rokonnak, aki ad kóstolót.

Jómagam az év 365 napjában napi háromszor vagyok képes szalonnát enni, füstölve abálva, sütve, egyszer még nyersen is megkóstoltam, ez azért nem nekünk való, ezt hagyjuk ki.

A rendes szalonnában van egy kis húscsík, ami a rendes mészáros keze munkáját dicséri, a rendes szalonnát megáztatják sós vízben, a rendes szalonnát megfüstölik, a rendes szalonnát bepaprikázzák és megfokhagymázzák, a rendes szalonna kemény és omlós, mint a mogyoró, a rendes szalonnának a bőréhez képest a rágógumi tápos úri faxni.

Ha nem rendes a szalonna, akkor is tud finom lenni, lehetőleg ne legyen két ujjnál vastagabb.

Ha vastagabb, akkor is lehet finom.

Ha én költő lennék, ami nem vagyok, bármennyire is elvetemült legyek, ódát írnék a szalonnához.

Próbáljon csak meg egyszer valamiféle elvetemült vegetariánus fehérnép szűzpityókalevest vinni például egy csángó kaszásnak. A kórházi kezelés felét állom.

És most szívéhez kaphat mindenféle orvos, egészséges életmód hirdetője, a Khrisna-hívőkről nem is beszélve. Nem én mondom, a történelem mondja: lényegesen kevesebb ember halt meg a szalonna miatt, mint ahányan amiatt, hogy nem volt szalonnájuk se’.

A disznónak, ami amúgy szimpatikus állat, és ilyenekkel már megtanultunk együtt élni a világnak ezen szegletén: egyetlen célja van: táplálni bennünket. Semmiféle más szerepe nincs az evolúciós láncban. Ha a disznók kihalnának, amitől Isten is őrizzen bennünket: mindössze „csak” az emberiség jobbik része halna meg, és maradnának utánunk a planktonok, ami engem speciel kicsit vigasztal.

Gyímesi ember lévén, még annyit mondanék, hogy aki nem tud bicskával, házikenyérrel, jó túróval és vereshagymával szalonnát enni, az tekintse magát a civilizációs versenyfutás örök vesztesének.

Mert nem csak hogy nem él egészségesebben, de ha ezt a Székelyföldön szóvá teszi, hosszú életű sem lészen ezen a földön. Joggal.

Éljen hát a disznó. Éljen a szalonna. Éljen, minden, ami éltető disznóság számunkra!

Illetve haljon a disznó, hogy lehessen szalonna.

Megbecsüljük, és én még egy korty pálinkát is hajlandó vagyok inni a disznó emlékére, mert mégiscsak barátunk a táplálkozási láncban.

De mennyire finom, szegény, finom, finom…

Egyiptom, na és?

Lehet, ez lesz az a bejegyzés, amivel egyszerre sértem meg keresztény, muszlim, és zsidó barátaimat, hasonlóképpen azokat, akik a demokráciában hisznek, és azokat is, akik nem.

Egyiptomról van szó , illetve az éppen ott zajló kormányváltásról-polgárháborúról, bárminek is nevezzük, ami most ott van.

Hogy gyorsan a lovak közé csapjak: olyan mindegy nekem, hogy Egyiptomban most éppen ki feji a kecskét.
Olyan mindegy nekem, hogy a turistát jövőben majd Mubarak vagy El-Baradei híve ülteti fel pár fontért a tevére a Kheopsz-piramis előtt.
Olyan mindegy nekem, hogy most új típusú demokrácia lesz, vagy a régi az arab világ mégiscsak egyik legelőkelőbb és egyik legélhetőbb helyén.

Hogy valaminek most vége lesz, az tény, és csak azért nem bánkódom érte, mert soha nem éltem ott, de azt borítékolom: jobb nem lesz. Sem Egyiptomban, sem Jordániában, sem Szíriában, ahol máris elkezdődött a balhé, dominóeffektus, ugyebár.

Közben lelkesen rajong az egyiptomi tüntetőkért Amerika és Izrael, és ha más nem, legalább ez aggodalomra kéne okot adjon. És akit ez sem győz meg, azzal közlöm, hogy az Arab Liga is somolyog a szakálla fölött, Irán sem ellenérdekelt a dologban, tehát biztosra vehető hogy egyrészt itt évtizedekig nem lesz vége a balhénak, másrészt sikerült újra hazavágni a világ és az emberi kultúrtörténet egy békés skanzenjét.

A továbbiakban lelkük rajta. Felőlem lőjék halomra egymást, harcoljanak, az én kőkemény, szőrös szívem semmiféle arab világ-beli válságért meg nem dobban, bárki is nyer, én ebből szívok majd, ezt borítékolom.

Hogy szuezi-csatorna, és kőolaj, és kecskebogyó... Csak halkan mondom: tavaly csökkent a kőolaj világpiaci ára. És? Hát nem megdrágult nálunk? Csak ennyit a kölcsönhatásokról.

Én most hátradőlök, és nézem a tévében, mi történik. Ahogyan ők nézték '56-ot, vagy a '89-es romániai forradalmat. Sírni nem fogok, ha megunom, átkapcsolok egy szappanoperára.

Ez van. Bocs.

Kávé(köszöntő)

Nem is tudom, így hirtelenjében, hányan vannak közöttünk, akik ne szeretnék a kávét. Lehet, hogy van ilyen ember, ahogyan olyan is lehet, aki nem dohányzik, aki nem iszik, aki nem él szexuális életet, vagy aki szeret dolgozni.

Sokan vagyunk, sokfélék, és apám még az állatkertekről is szokott ilyenkor valamit mondogatni, de ez most nem tartozik a tárgyhoz.

Azaz hogy ide tartozik, de erről később.

Azelőtt arról, hogy a manapság kávéházakként emlegetett vendéglátó helyeknek vajmi kevés köze van már a kávéhoz. Gyakorló, illetve valamikor gyakorlott kávéháztulajdonosként mondom ezt: rendes ember a kávéházban iszik, lehetőleg alkoholos italokat, barátkozik, udvarol, esetenként könyebb- vagy súlyosabb testi sértéseket okoz – de kávét csak az elvetemültebbje iszik, esetleg a reggeli sajtó mellett, már ahol ezt meg lehet tenni, mert ez is kihalófélben lévő műfaj.

Jómagam például, amikor a pesti Zserbóban beültem egy kávéra, és horribile dictu, egy kávét kértem, először is megvető tekintetben részesültem a nálam kb. ötször többet kereső pincértől, majd kíméletesen közölte, hogy amúgy az illemhely balra, hátra van, mert egyértelmű volt, hogy oda „egy kávéra” csupán az illemhely iránti szükséglet miatt tér be a magamfajta szerencsétlen.

De azért elvett a kávéért 920 ft-ot, amit enyhén szólva is nehezményeztem, szigorúan csak magamban, megőrizve az inkognitóban utazó angol főnemes látszatának látszatát.

De ha már állat, és illemhely, és kávé, mégiscsak rátérek arra, amiről nagyanyám, Isten nyugtassa, csak annyit mondana, hogy fiam, tényleg itt van a világ vége.

Kíváncsi lennék, hányan vannak közöttünk, akik meginnának egy pohár, finom, gőzölgő, macskaszarból készült kávét?

S ha igen, mennyiért?

Nyilván, mindennek van ára. Ennek egészen pontosan csészénként kemény 50 angolszász font, ami jelen árfolyamon mintegy 234 új román lej, avagy 15 700 forint, avagy 55 euró, ahogy tetszik.

Persze, ezt nem a megivónak fizetik, hanem aki megissza, az pengeti le ezt az összeget. E válság és ezer másfajta istenverése által sújtott világban éppen nagy divat lett egy bizonyos Kopi Luwak nevű kávébabból főzött kávé, amely éppen úgy terem, mint bármely más kávécserje és bab, egyetlen kis kivétellel.

Ezt a kávébabot megeszi egy maláji, az előkelő paluasodro névre hallgató lény, aztán megemészti, majd miután átmegy egy bonyolult erjedési folyamaton, a maradékot kiválogatják a rátermett szakemberek, és kávét főznek belőle, amelyet eladnak, lásd mint fent.

Magyarra fordítva: ezt a kávéféleséget megeszi a cibetmacska, aztán kiszarja, ebből a szegény gyerekek kiválogatják a még mag-szerű magokat, ezt megveszi egy cég, és eladja nekünk (már akinek!) csészénként 55 euróért a belőle főzött kávét.

Én amúgy láttam már ilyen cibetmacskát, és komolyan mondom, macskarajongó létemre is elgondolkodnék, kesztyűs kézzel hozzáérjek-e ehhez a döghöz, nemhogy megigyam a székletéből készült főzetet.

Ezek után kezdem megérteni, miért hívták már annak idején is feketelevesnek a kávét, továbbá II. Murád szultán miért tiltotta be a kávéfogyasztást, illetve Kosztolányi miért nem ivott soha kávét abszint nélkül, nyilván, mert az abszint legalább fertőtlenít.

Tanulság nincsen, ilyen eklektikus, tanulságnélküli világot élünk manapság, ez csak úgy egy kávé melleti eszmefuttatás volt, és ha eddig nem hűlt ki előttünk, akkor élvezzük a fenséges nedűt.

Piszok Alfréd és a többiek

„Ha a médiatörvény célja valóban az, hogy az uszító és sértő hangokat visszafogja a sajtóban, akkor feltételezhető, hogy Bayer Zsolt lesz az egyik első újságíró, akit a médiahatóság elmarasztal. Ha nem, akkor bebizonyosodik, hogy a törvény célja valami egészen más.”

E szép veretes mondatot, mindazzal együtt, amit sugallni próbál, bizonyos Kalmár Szilárd mondta, a Zöld Baloldal ügyvezető elnöke. Kalmár… na igen, mégsem tudom kihagyni, hogy ebben az esetben is, nomen est omen. De nyilván hívhatnák őt Tamás Gáspár Miklósnak, vagy Dalos Györgynek, vagy Konrád Györgynek is. “Egy vérből valók”, akárcsak a Dzsungel Könyvében a vadásznép. És nem, most sem a faji származásra gondolok, még mielőtt helyet foglalnék Bayer Zsolt mellett a vádlottak padján. Nem, ez az “egy vér” a minden áron való zsákmányejtés, és a zsákmány gátlástalan megőrzésének hitvallása.

A többi szép mese, ideológiai körítés. A baj nyilvánvalóan nem az, hogy valaki megsértette őket származásukban, hitükben. A “baj” az, hogy ebben az esetben Bayer Zsolt – de hívhatnák őt is bárhogyan – megint csak ki találta mondani a kellemetlen igazat az igencsak szalonképtelen ideológiai felmenőikről. “A baj” az, hogy a sajtószabadság új lángra kapott szövetnékeinek enyhén szólva is kínos, ha felemlegetik, micsoda fertőben fogamzott meg mai napig tartó lendületük és hajdani országlásuk.

Hajdani országlásuk... ez igen, ez tetszik. Jó lenne ezt tényleg így tudni be. Jó lenne végre derűsen nevetni ezeken a görcsös erőlködéseken, vádaskodásokon, izzadtságszagú rettegéseken. Aki félni akar, az féljen. Alkotmányos joga van hozzá. Szabad ember attól fél, akkor és úgy, amikor akar. A lényeg az, hogy nem muszáj neki. Csak ha ő úgy szereti.

Persze ez a félelem nem az orgoványi erdőben történő nyakig beásástól van. Attól valóban nem kell tartaniuk, legyen ez egy leendő közvéleménykutatás témája, hogy kár-e érte, vagy sem. Még csak a számonkéréstől sem félnek, sajnos, pedig attól lehetne, és még csak nem is kellene a tanácsköztársaságig visszamenni, ha a nemzet ellen elkövetett bűneiket keressük.

Nem, ez a „rettegés” a zsákmányát féltő állat rettegése. Hogy jajistenem, beszűkül a mozgástér. Hogy jajistenem, többé nem ők lesznek a megmondóemberek.

A helyet már-már kafkaian gyönyörű. Ezek az emberek, a sajtószabadságért aggódás közben leginkább éppen ettől a sajtószabadságtól félnek. Attól, hogy végre valaki más, és nem ők döntik el, mi a sajtó, és mi a szabadság.

Valami szinte gyerekes bája van ennek, ahogyan ettől való félelmükben teszik utolsó próbálkozásaikat. Bayer Zsolton számonkérni azt, hogy meg merészelte említeni a magyar kommunisták nyilvánvaló bűneit, enyhén szólva is pikáns. Bayer Zsoltot, a “fideszes ősellenséget” följelenteni a “fideszes” médiahatóságnál, ez Piszkos Fredhez méltó logika.

De úgy tűnik, nemcsak a logika közös, hanem a piszok is. Ezt, sajnos, médiahatóság ide-vagy oda, sajtóhadjárat amoda, nehéz kimagyarázni. Ami bűzlik, az bűzlik. És kész.

(megjelent: Magyar Hírlap)

Graffiti

Ez a bejegyzés gyakorlatilag csak egy graffitinyi nyúlfarok.

Íróemberként, nyilván érzékeny vagyok magam is mindenfajta írásbeli megnyilvánulásra.

De most nem a magyar sajtótörvényről lesz szó, amire most divat kígyót-békát kiabálni, nem bizony, azzal én majdnem teljes mértékben egyetértek. Amivel nem értek egyet belőle, az szóra sem érdemes, szóval azon kevés ember közé tartozom, aki(k) szerint ez a sajtótörvény jó, kívánatos, üdvös.

Amin legalábbis megütköztem, az a graffitizők egyéves börtönbüntetése Magyarországon.

Hogy szélesebb ívben kezdjem: erdélyi emberként, első magyarországi útjaim legmarkánsabb benyomása a határátkelő gyomorgörcse után a pesti vasútállomásokat övező graffitiállomány volt. Mai napig rácsodálkozom a Keletit övező betontámfalakon felsorakozó "alkotásokra", bűnrossztól a kifejezetten művészi alkotásig, és a szélsőjobbtól az anarchista balig terjedő lózungokra.

Amúgy nem vagyok híve ennek a kultúrának. De nem is zavar különösebben. Mondjuk, ha a Hősök terén látok egy graffitit, vagy a budai vár oldalán, én is elmorzsolok egy átkot magamban, és minimum száradjon le a keze annak a baromnak, aki odarondított. De ha ugyanazt a graffitit látom, üzenettől függetlenül, valahol, egy semleges helyen (teszem azt, a soroksári út óriásreklámain, vagy egy kőbányai bérház oldalán), lehet, még rá is mosolygok.

Valóban az okozott kárhoz kellene kötni a büntetést, nem csak úgy átalányban kiosztani egy év börtönbüntetést a rajtakapott delikvensnek. Ezen delikvensek többsége általánosíthatóan tizenéves, max. későn érő huszonéves lázadó, - jómagam nem tudok elképzelni korombeli, negyven körüli, rendszerre veszélyes filozoptert festéksprayvel bújócskázni, akit megérné lecsukni.

A graffiti szubkultúra. Igen, kultúra-alatti kultúra, amely lehet idegesítő, kártékony, de attól még mindig az önkifejezés része. Ezért fenéken lehet billenteni az elkövetőt, de lecsukni érte, enyhén szólva is túlkapás. Fizesse ki, ha túl nagy kárt okozott. Zárják kalodába, verjenek rá huszonötöt. De könyörgöm, ne csukják le egy évre...

Másrészt meg, ha egyszer megbolondulok, egyetlen mondatot fogok felfújni valahová, egy rém ronda tűzfalra. Azt, amit Eduardó Rózsa-Flores mondott valamikor:
"Néma falak, gyáva nép."

Magyarország, 2010

Annyit fanyalogtak róla radikális portálokon, megnéztem. És gyönyörű. És helyes. És igaz.
Ez, például, az én Magyarországom (is).