Főhajtás

Könyvajánló: Mika Waltari

„Én, Lars Turms, a halhatatlan, arra ébredtem, hogy tavasz van, és láttam, és hogy a fű zöldellni kezd.”

Hát így kezdődik egy Nagy Regény. Ilyen egyszerűen, keresetlenül, mellbevágóan.

És így végződik:

„Egyszer majd visszatérek, én, Turms, a halhatatlan”.

Ami a kettő között van, remekmű. Már ez a két mondat lelki sebeket gyógyít, bájital: és van még ilyen mondat legalább tizenkettőezer ebben a könyvben.

Mika Waltari: Turms a halhatatlan című könyvéről van szó. Nem hiszem, létezne a világon ismeretlenebb híres könyv.

Híres, mert gyakorlatilag minden ismert nyelvre lefordították, és olvasóinak száma alighanem vetekszik a Harry Potterével (bocsássa meg nekem Waltari a méltatlan hasonlatot) – és ismeretlen, mert a „szakma” (különösen a hivatásos magyar irodalomrecepció) egyáltalán nem ismeri, nem foglalkozik vele. Ónagy Zoltán írja valahol, ennek egyedüli észszerű oka az irodalmi sznobság, hogy eleve „nem olvasunk” míves, szépen megírt, klasszikus történelmi regényeket.

Ezen Waltari egyáltalán nem lepődne meg. Hiszen ez a könyve is arról szól, hogy a nagyokat, a „visszatérőket” szinte soha nem ismerik fel a kortársak, ha igen, akkor elhatárolódnak tőlük.

A „Turms...” egy isten története. Egy etruszk istené, és ez már eleve vérlázító: micsoda pimaszság kell ahhoz, hogy valaki egy isten nevében írjon könyvet, egyes szám első személyben?!

Egyetlen mentsége lehet: hogy ez maradaktélan remekmű. Olyannyira, hogy az első oldal után elhiszem Neki, hogy ez valóban Turms, az etruszk lukumó (papfejedelem) emlékirata, legyen az ő baja, hogyan jutott ez az örökség egy finn író birtokába.

Persze, ezt még meg is magyarázza, szép, gyógyító mondatokkal. Nem mesélem el a könyvet, legyen ennyivel is szegényebb az, aki nem olvassa el. Arról szól, amit mindannyian átélünk, és arról, amit nagyon kevesen: hogy vagyunk, akik vagyunk, ott él a bennünk rejlő istenség, amit vagy felismerünk, vagy elnyom a kéj-, pénz-, és hatalomvágy. Persze ezek mind együtt is megélhetők: ehhez azonban bölcs kell lenni.

Olyan bölcs, mint Waltari.

Aki emellett megírta a Szinuhet, az Emberiség ellenségeit, az Ország titkát, a Joánnész Angéloszt, a Mikháél-trilógiát, és sok mást, amiről ismét mondom: vagy lelkiszegénységből, vagy frusztrációból nem veszünk tudomást.

Ami egyébiránt érthető, mert egy Waltari könyv után az íróemberben erős a késztetés végképp letenni a tollat: mi a búbánatos nyavalyát írhatnánk még ezek után?!

Nem véletlen, hogy ennek a csodálatos embernek szinte minden könyve mentegetőzéssel kezdődik: hogy amit elír, felesleges, és csupán önmagának szól. Ez egészséges önzés. Márai, hazaibb tájakon valami hasonlót írt, ő úgy fogalmazott: a mű egy időzített bomba, ami egyszer majd csak felrobban valaki lelkében.

Ilyen tekintetben Mika Waltari tömegpusztító fegyver. Ha rajtam múlna, kötelező olvasmányá tenném 16 és 18 év között. Ha nagy filmrendező lennék, megpróbálnám filmmé ültetni ezeket a műveket: de majd egyszer ez az idő, és ez az ember is eljön.

A Turms a halhatatatlan, akárcsak a többi történelmi eposz: nemcsak remekívű regény. Nem csak hihetetlen mesterségbeli tudással felvázolt emberi sorstörténet, de iszonyatos történelmi lecke is, olyan háttérinformációkkal, amelyektől történelemszakos egyetemi előadók elszégyelhetnék magukat. A „Turms…” kézzelfogható, szinte szagolható közelségbe hozza Milétoszt, Spártát, az ókori Szicíliát, az akkoriban még farkasivadékok által lakott Rómát és az etruszkokat. Átad valami olyan bölcsességet, amire a mi, racionálisnak tartott korunkban nincs magyarázat. Beavatás.

„Én, Lars Turms, a halhatatlan, arra ébredtem, hogy tavasz van, és láttam, hogy a fű zöldellni kezd.”

Ha ezt a sort valaki megérzi, átérzi, olvassa el a könyvet.

Más színben fog tűnni a világ, és más színben az irodalom.

(megjelent a Székelyföld kulturális folyóirat októberi számában)

Hódolat Zerkula bátyánknak

Egyik legszebb nótája Zerkulának. Amúgy meg tökéletes hangulatleírás(om). Dedikálhatnám sokfelé, így hamarjában.

Skandináv haza

Svédországi rokonaimnak és barátaimnak

Nem tudom, hányan tudják, hogy Báthory Istvánnak skandináv testőrsége volt… Akkoriban még így műkődött a korabeli NATO.

És hogy Árpád apánk második felesége varég (viking) hercegnő volt…

És hogy St. Gallent nem csak mi magyarok fosztogattuk előszeretettel, de a vikingek is, és egy alkalommal hosszasan és jót ittak együtt őseink ott, ahogyan azt a frank krónikás megörökítette…

És hogy Vinland felfedezője, Veres Erik mellett egy Türker nevű hazánkfia, Veres Erik nevelőapja csinált először bort, innen kapta varég nevét Grönland…

És hogy Árpádházi királyaink csak olyankor házasodtak másfelé, ha éppen nem volt egy kéznél fekvő északi, dán, svéd, vagy hasonló hercegnő…

Régóta otthon vagyunk Svédországban, Dániában, Norvégiában. Őseik az Eddák szerint is Attilával harcolták fel magukat mai lakóhelyükig. Aztán feledésbe merült ez is… azazhogy dehogy merült feledésbe.

Vannak helyek most is Svédországban, ahol otthonabban voltam, mint Csíkszeredában.

Ilyen volt például a Göteborgi autóbuszállomás, ahonnan Ljungby-be utaztam, csak hogy egészen prózai dolgokról essen szó. Kedves emberek voltak ott, a közelben kolbászt vettem, megettem, és a székely angolságomat is megértve vettek szárnyaik alá, amíg le nem tettek Ljungbyben.

Ljungby, ahol a fél családom él. Nagybátyám, unokatestvéreim, olyan csángó-székely génbank, ami a svédekkel keveredve időtálló nemzetséget eredményez.

És Göteborg, ahol Attilával félóra ismeretség után sikerült úgy összeveszni, ahogy csak magunkfajta tud a hazától kétezer kilométerre, s amelyből mégis barátság maradt. Tünde, a hajdani osztálytárs, aki úgy bukkant fel Göteborgban, mintha a gyimesközéploki utcán találkoztunk volna…

Malmö. Jobban fújt a szél, és hidegebb volt, mint Csíkban februárban. Szerencsére ott volt Rex barátom, aki melegítette a lelkem.

És Stockholm, ahol nem jártam, mert lusta voltam elmenni odáig. Uppsala, a régi királyok fészke, ahol megint rokonaim élnek.

És a csend, a nyugalom, az ismeretlenként, „turistaként” megélt csend, a gondosan nyírott élősövények, a függöny nélküli házak, az előzékeny közlekedés… Hogy van egy másik, nem annyira idegbetegen délamerikai vagy keleteurópai világ, mint amit megszoktunk itthon.

Ami néha hiányzik. Hiányzik az Északi-tenger. Hiányzanak a kerek szemek az erős arcokon. Hiányzik a skandináv nyugalom. A hosszú esték. Hogy nincs pálinka a kocsmában. Hiányzik a rokonság. A történelmi, és a valóságos.

A barátok.

Svédország. Mert nekünk, székelyeknek, aki örökbe fogad, van annyira haza, mint amelyik elrabolt.

Zakuszka!

szeretettel, Chef Tibinek, és a Spritz Cafénak...

Azt ugye, mindig es tudtam, hogy keménytarkójú, nagyhátú bolgár barátaink a ződségek mesterei, s bár jó székely emberként magam es azt vallom, az ember legfinomabb barátja a disznó, azért ha ződség, akkor zakuszka, esetleg muretura.

Pár évvel ezelőtt Bulgáriába járva-kelvén, örömmel láttam mindenhol, de tényleg minden vendéglátó helyen ékesen, vagy krétával kiírva: zakuszka. Mondok magamnak, ez mán’ döfi, jó helyen járok. Aztán egyszer csak mondtam egy helyen: na, én most zakuszkát kérek. Elég furcsán nézett rám a pincér, sűrűn bólogatott (ez a bolgároknál a tagadás jele), és mondta kedvesen, hogy az már nincs. Mondtam, hogy de van. Mondta, már nincs. Mondtam, de van. Ezt még mondtuk egy ideig, aztán feladta, és hozott nekem valami sonkás tojásrántottát, aminek láttán azonnal elátkoztam a közös székely-bolgár rokonságot.

Pedig kiderült, ő azt hitte, neki van igaza, mert bolgárul a zakuszka, az reggelit jelent.

Aztán egy másik este egy másik helyen mindenféle kimondhatatlan nevű bolgár étellel próbáltak etetni, az egyikről ma is esküszöm, hogy a ló (ménló!!!) kimondhatatlan része volt uborkalevesben megfőzve, végül hoztak valami cserépedényt, és azt felbontva: lássál csudát, a legeslegjobb zakuszka volt, amivel valaha találkoztam. Még paszuly is volt benne, egészben, ahogy kell.
Meg is ettem.
Közben a mellettem ülő török sofőr erősen méltatlankodva falta béfelé a zakuszkát (villával!), s valami olyasmit mondott, hogy ezt is tőlük lopták, de legalábbis a görögöktől.

Én ezen persze csak mosolyogva nevettem (á la Sántha Attila), mert én jól tudom, hogy a zakuszka székely találmány, kit érdekel, hogy annak idején a nyereg alatt sem árdé, sem paradicsom, sem vinete, sem egyéb ilyen hülyeség nem volt. A zakuszka a mienk és punktum, münk aztat nem csak reggelire esszük, hanem délben és este es, attól vagyunk ilyen szépek és erősek.

Azóta is alig várom, hogy egyszer egy bolgárnak, itthon, reggeli helyett, amikor zakuszkát kér, zakuszkát adhassak.

Freud és a közigazgatás

Visszatérő rémvalóság számomra (ha rémálom lenne, örülnék neki!), hogy ahányszor közintézményekbe, adóhivatalhoz, önkormányzathoz, ne'adj Isten minisztériumokba járok, rendszerint lilahajú/őszes, megsavanyodott, rossz öltönybe/ruhába öltözött hivatalnokok fogadnak, innen fogva pedig, halandó, hagyj fel minden reménnyel.

Persze, ez akkor is úgy lenne, ha női bombázók, vagy éppen sármos pasik fogadnák a derék adófizetőt: de mégis, ha már így is, úgy is elveszik a pénzed, legalább legyen benne valami esztétikai élmény.
(Szép román közmondás: "Şi futut în cur, şi cu banii luaţi". Magyarra nem fordítom, azért se', maradjon ez a balkán varázsa.)

De közben olvasom, hogy most éppen a Nemzeti Erőforrás Minisztériumában többé nuku miniszoknya, szandál, kivágott cipő: nem, "a munkatársak megjelenésükben- öltözet, hajviselet, ékszerezés, ápoltság- kötelesek megfelelni az állampolgárok minisztériummal szembeni elvárásainak".

Hm. Most kihagyom az olcsó poénokat, de azért kíváncsi lennék, mire alapozza illetékesünk az állampolgárok esztétikai-viseleti elvárásait?! Közvéleménykutatást rendelnek meg a Szondától vagy a Századvégtől, hogyan kell kinézzen egy köztisztviselő?! Előveszik a spanyol etikettet?! A viktoriánus korszak decens megjelenését, fűzővel és parókával?

A háttérben - mindannyian emberek vagyunk - van valami bájos freudi elszólás. Nincs miniszoknya. Nem látszódhatnak a lábujjak (komolyan, ez tényleg pszichoanalitikus dolga, miért akadályozhat ez munkájában bárkit is), vastag harisnya kötelező, és csak a mondóasszony meg a minisztérium stylist-ja a megmondhatója, milyen frizura lehetséges majd.

Részemről, mint januártól reményteljes magyar állampolgár, és eddig is gyakori szenvedő alanya a magyarországi bürokráciának, miniszoknyás, kívánatos, mosolygós hölgyeket szeretnék látni, női honfitársaim számára pedig jóképű, szűk nadrágos fickókat, ott egye meg a fene a protokollt.

Viszont nem szeretnék packázó hivatalnokként látni egy csomó más, magyar állampolgárként visszatetsző egyedet, de ha most erre kitérek, azonnal fasisztoid, szalonképtelen állat vagyok, pedig kisebb lenne az ízlésbeli különbség, mint a hosszú- és rövid szoknya között.

Hajrá prüdéria, hajrá freudi komplexus, hajrá decens közigazgatás. Ha ezen múlik...

Személyi kultusz (sokadik)

Jó, tudom, tudom, vannak lapok, elmebomlások, amiket még így sem volna szabad reklámozni... de ez megint szívemnek kedves őrület. A mellékelt linken már sokadikszor vagyok ismét leleplezve, jó étvágyat hozzá, számomra is vidám meglepetés, hogy már nem csak zsidó terrorista, mosszados, székely hazaáruló, de már Csurka házi szerzője is vagyok....

Unom bemásolni, inkább mellékelem a linket, ha úriemberek lennének, amik nem, jönnének nekem egy sörrel a látogatottságért:

http://zionistterror-inhungary.blogspot.com/2010/09/szeptember-zsidok-lobbiznak-zsido.html