Könyvajánló: Vikingek

Virgonc  kölyökkoromban, annyi más fiúgyermekhez hasonlóan magam is faltam a kalandkönyveket, s őszinte meggyőződéssel vallottam, hogy a világon elképzelhető legjobb arcok az indiánok, a kalózok és a vikingek.

Hogy ezek közül a vikingek lehetnek a legerősebbek, abban egyetlen józan süldő gyerek sem kételkedett, pedig akkor még nem is nem sejtettük, hogy a Discovery nevű tévéadó majd lesz elég infantilis és szemtelen, hogy erről külön „tudományos” adást csináljon.

Ehelyett kénytelenek voltunk remek könyvekkel beérni, s ezek közül számomra meghatározó élmény volt Bengtsson Vikingek című alapműve, amelyből mai napig sem sikerült teljesen kigyógyulni.

Rőde Orm, azaz Vörös Kígyó kalandjai felnőtt fejjel olvasva is lenyűgőzőek, a könyvet ma is lényegesen többre tartom lektűrnél. „Egyszerűen” egy remekbe írt regény, változatos, fordulatos, kitűnően felépített karakterekkel, hiteles történelmi háttérrel, s az egészet körbelengi egy furcsa, fanyar és szikár humor, amiről időnként nehéz eldönteni, tényleg humornak szánták-e, vagy csak így gondolkodnak. Erről jut eszembe, régi mondás, hogy Isten is őrizzen a vidám és kegyetlen emberektől: nos, ennek szellemében a vikingeken sem nevethettek többet az ezredfordulón, mint nyilas-lovas kollégáikon, a kalandozó magyarokon.

Van ebben a kétkötetes regényben minden, ami egy skandináv történelmi tablót teljessé tehet: harc, szerelem, harc, intrika, harc, rablások, harc, hajózások, harc, királyi udvar, harc, rabszolgaság, harc, sötétség, köd, és esmen harc. A magyarok ugyan hiányoznak a mórok, zsidók, írek, arabok és sok másféle nép alkotta kavalkadból, de a második részbe azért vigaszágon belefér még egy besenyő kaland, s az már mégiscsak otthonosabban hangzik nekünk.

Rengeteg bölcsességet megtudhatunk Bengtsson könyvéből, ilyeneket például, hogy a juhtenyésztésnek igen jót tesznek a levágott fejek a sövényen, továbbá hogy a karácsonyi véreshurka fölött marcona férfiembernek sem szégyen sírva fakadni, valamint azt is, hogy a harcosoknál csak a költők érdemesülnek nagyobb elismerésre.

Ezekkel mind én is egyetértek, negyvenévesen éppúgy, mint tizenkét évesen: s éppen ezért valószínűleg még máskor, újra és újra elolvasom ezt a könyvet, tizenhatodikszorra is: mert öröm és kitűnő utazás minden alkalommal.

Amely örömet és utazást minden olvasónak kívánok: korosztálytól függetlenül.

(Megjelent a Székelyföld kulturális folyóirat 2012. októberi számában.)

Vér, medve.

Amióta az eszemet tudom, állatbarát vagyok. Egy kedves barátom valamikor úgy fogalmazott: „legszívesebben állatbarát lennék, vagy lovasrendőr”.

Ezzel a megfogalmazással teljes mértékben egyetértek. Az állatokat jobban szeretem, mint az embereket. Igen. Még egyszer mondom: az állatok jobbak, mint az emberek.

De ez nem jelenti azt, hogy elveszítem a józan eszemet, amikor a kardfogú tigris, az Archaeopteryx, a torkosborz, vagy az egyszerű medve rátámad az emberre. A gyilkos büntetése a halál: ilyen egyszerű.

Állat, vagy ember: ki nem sz.rja le? Éppen a liberálisoknak magyarázzam, akik mostanság a medvéket védik, és egyáltalán, bárkiket a melegektől a drogfüggőkig ívelő skálán, akikkel ők amúgy, kényelmes belvárosi lakásaikban nem találkoznak?

Legyen világos: a Székelyföldön a medve nem játék, akkor sem, ha ez már megunt vicc. Tényleg nem az. Az elmúlt pár évtizedben emberek tucatjait, és háziállatok ezreit ölték meg az ésszerűtlenül kitelepített medvék, hétköznapi életveszélyt jelentenek. 

Persze, ezért nem ők a hibások. A talibánok sem hibásak, az AlQuaida sem, a zsidók sem, a cigányok sem, az irredenták sem, és sorolhatnék még ezer más kategóráit.

Mindenki a maga helyén, és egyensúlyban. És senki ne mondja, hogy természetes dolog X+200 medvét eltartani X medve élőhelyén. Mert nem az. Ahogyan ugyanennyi más sem: csak azért nem sorolom újra, mert minden oldalról össztüzet kapnék.

Tehát: igenis, amikor emberéletről van szó, dúvadról: lőjék ki. Legyen az ember, vagy medve. Mert a közösség csak így maradhat fel. Másként felborul a természetes közeg, és bármennyire szeretjük Micimackót, az estimesemedvét, a kedves kis brummogót: azért ez az, ami nagy lesz, ellenőrizetlen, elviszi az udvarról a tehenet, a juhot, és megöli a mezőn dolgozó nagypapát. Ilyen egyszerű.

Tehetünk arról, mi vagyunk, akik kilőhetjük a medvét, ha muszáj?
Kegyetlen kérdés, de higgyük el: ha az Evolúció,  vagy a Jóisten azt akarta volna, akkor most barlangokban brummognának liberális medvék arról, hány embert szabad megenni.

Tehát: mértékkel mindent. Vadgazdálkodásban, kilövésben, politikában egyaránt. Nekem a medve igen kedves állat.

Amíg nem akar megenni.

Ugyanezt elmondhatnám politikai értelemben is, de itt most csak a medvékről beszéltem. Kellő számban, és amíg nem támadnak: hasznosak, jók, kedvesek.
Ha nem... Hát akkor jöjjön az irgalmas vadász.

Lenni vagy nem lenni – Ham Let módra

Az teljesen nyilvánvaló volt már e könyv olvasása előtt is, hogy a keleti és a nyugati ember, kultúra és világnézet között semmi különbség nincsen: csak mint ég és föld, tűz és víz. De hiszen mindkettő ugyanannak az egésznek része, a fény az árnyéké, ésatöbbi.

Mi ezt teljességnek nevezzük, ők Tao-nak, mások dialektikának, kinek-kinek lelke rajta.

De az is igaz, hogy például annál jobban szeretem Shakespeart, minél több kínai szerzőt olvasok. Hiszen ugyanazt mondja el nekünk, európai, nyugati embernek néhány veretes strófában, amit keleten lehet, csak a beavatottak tanítanak. Szinte mellékes a megfogalmazás ilyenkor, hogy azt mondom, hogy „nincs új a nap alatt”, vagy mint Csuang Csou, hogy ugyanazt a pillangót álmodjuk.

Valami ilyesmire tanít, nyilván, sokkal elegánsabban Kuan Szajhung is, a Taoista történet főszereplője. És sokal hitelesebben is. A főhős történet valamikor az ezerkilencszázhúszas években kezdődik – és tulajdonképpen ma sincs vége, de erről később.

Kuan Szajhung minden bizonnyal egyike a huszadik század legszínesebb életű személyiségeinek. Holott semmi mást nem tett, mint követte az utat, pontosabban szólva: az Utat, amelyet tízéves korában kijelöltek számára egy kínai taoista kolostorban. Olyan lojalitással, hittel és önfeláldozással, milyen csak a középkori legendákban létezik.

Pedig Kuan Szajhung hús-vér ember, ez az egészben a legmeglepőbb. Dúsgazdag kínai hadvezéri klán sarja, aztán szerzetestanonc, majd vándorló taoista, közben harcol a japán-kínai háborúban, átvészeli a kínai forradalmat, egyetemre jár, politizál a kommunisták oldalán(!), színészkedik, nem utolsósorban kiváló harcművész, majd Amerikában pincér, szakács, ahogyan a sors, illetve a nagybetűs Út hozza. (Nem véletlen a könyv alcíme „Egy taoista mester titokzatos élete és vándorlásai”.)

„Casanova tökéletes taoista volt” – jelenti ki egy helyen Kwan mester, és számunkra, nyugati fülnek ez példázza a legjobban a kettősség és különbözőség egységét. Nem a befogadásét és az egyenlőségét ám, ahogyan mások mondanák: hanem egyszerűen az egységét.

Hab a tortán, hogy legjobb tudomásom szerint Kwan mester, a könyv főszereplője az időnként teljesen valószerűtlen, varázslatszerű világ és kalandok ellenére – vagy éppen azért – ma is él. Sőt, ha hinni lehet – és miért ne lehetne – még az ő Nagymestere is, pedig ott legalább száznegyven esztendősnek kell lenni.

A könyv szerzőjéről is illene szólni itt – de róla nem lehet. Olyan szerénységgel van megírva ugyanis a könyv, hogy a szerző gyakorlatilag mintha nem is létezne. Csak éppen egy rövid zárszó, és egy röpke beköszöntő árulja el, hogy ez mégsem önéletrajz. Több mint dicséretes.

Ahogyan dicséretes a fordító, Lokodi András hihetetlen munkája is, aki ezt az apróbetűs, nem hétköznapi szaktudást igénylő, több mint négyszázoldalas könyvet lefordította, középkori szerzetesekhez illő alázattal.

Semmi egyebet nem lehet hozzáfűzni Szajhung mesterhez, a szerzőhöz, fordítóhoz és a könyvhöz, mint a végső felismerést, hogy: a Tao meghalt, éppen ezért létezik. Biztos vagyok benne, megértik, mire gondolok.

Teng Ming-Tao: Taoista történet.(Egy taoista mester titokzatos élete és vándorlásai). Lunarimpex Kiadó, 1998, Magyarország.

(megjelent a Székelyföld folyóirat 2012 szeptemberi számában)

Taurus arundifer (Transzilvállatok 16.0)

Ne tudd meg, mi az.

Magyarul nádi bika.

A nádi bika meglehetősen megtévesztő megnevezés, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy eredete a honfoglalás előtti ősködökbe vész.

Tudvalévő, hogy általános csíki vélemény szerint például Tusnád neve onnan ered, hogy Attila nagykirályunk leküldött oda néhány szemfüles fürkészt, akik visszatérve jelentették: nincs ott más, mint tó, s nád. Innen hát a Tusnád, s minden bizonnyal ezek között lakozott a nádi és tavi bika.

E nyelvészeti okfejtés igazságán aligha változtat a tény, hogy ugyanezen forrás a madagaszkári lemúrokat is őshonos állatoknak tekinti, akik köztudomásúan lemurrogtak az ágakról Benyovszkyra.

Szóval, a nádi bika ismét eredeti hungaro-szeklerikum, ez onnan is látszik, hogy kevesen látták – aki látta, meg mert volna esküdni, hogy bivaly vót -, de annál többen hallották, amint rekeg, ordít, üvölt, ésatöbbi.

Leggyakrabban a Székelyföldön kocsmai záróra után, azaz hajnaltájban hallható, olyankor rendszerint csordában vonul hazafelé, bár a magányos nádi bika sem ritka, és leginkább az „áááááááágyúúúúgolyó!” refrénű nótát üvölti torkaszakadtából, de nem ritka a Kriza-gyűjtemény, Lagzi lajcsi, vagy a Székely Himnusz sem a repertoárból.

Ezért van hát az, hogy „ordít, mint a nádi bika”, s amennyiben a megfigyelés oda-vissza műkődik, úgy megállapíthatjuk, a nádi bika igencsak otthonos a népszónoki és politikai gyűlések emelvényein, utóbbi esetekben a fizikai hasonlóság is meglepő asszociációkra ad alkalmat, második mandátumnál rendszerint minden politikusnak bikaszerű nyaka, hangorgánuma és pocakja fejlődik, ezért egyáltalán nem kizárt a feltétetelezés, miszerint a nádi bika a politikusok egy újabb evolúciós lépcsőfoka.

Szaporodása, mint annyi más transzilvállanatnak, ennek is rejtélyes, hiszen a nádi bikák többsége egyszerűen ökör. Arról már szólni sem érdemes, hogy nádi tehénről nincsen tudomásunk, illetve, ha létezik, akkor a picipanka név alatt tárgyaltuk már ezt az állatfajtát. Ha így van, ha úgy, ebből utód semmiképpen nem származhat, ezért kénytelen vagyunk a nádi bikát is a transzformens lények osztályába sorolni.

Szemébe azért ne mondjuk ezt, mert felöklelhet, vagy legalábbis a fülünkbe bődül.

Vagyunk.

- Hogyan jutottunk idáig?

Fel lehet tenni ezt a kérdést rosszallóan, de büszkeséggel is.

Elgondolkodhatunk, hogyan jutottunk idáig, hogy idegen zászlók alatt ünnepeljük államiságunk ezersokadik évfordulóját, Csíkszeredától Ungvárig, és Szabadkától Pozsonyig. Hogy miként, micsoda történelmi katasztrófa árán veszett el az ezeréves ország, és hogyan lett egy birodalomból legénylakásnyi ország...

De ez a nap nem ezeké a gondolatoké. Inkább arra gondoljunk, hogy történt, ami történt, mégiscsak van egy ország, ahol az adjonistent magyarul viszonzzák. És ez az ország több mint ezer éves, és van a világon úgy tizenötmillió ember, aki Európában kétségbevonhatatlanul magyar, és Magyarországon európai.

És amikor Magyarországról szólok, akkor az itthonról beszélek, mert a szívünkben még mindig, és mindenkor Magyarország alakú űr maradt, ahol Csíkszereda is Magyarország, Ungvár is Magyarország, Kassa is Magyarország, és Szabadka is Magyarország.

És ezer év után újra magyar állampolgárok is vagyunk, ezt azért nem szabad említés nélkül hagyni. Gondolom, ha erre gondol, akkor valahol ott a szentek társaságában István királyunk is elmosolyodik, és biccent kicsit.

Mert íme, eljutottunk idáig.

És ha idáig eljutottunk, lesz ez még tovább is. Hiszen ez a Máriának, a Szűzanyának, Boldogasszony anyánknak felajánlott ország valóban Mária kötényében van, ahogyan mi, székelyek mondjuk. Gondot visel ránk, és gondját viseljük magunknak.

Bő ezer évvel ezelőtt, az Európában ma létező államok közül csupán kettő létezett. Magyarország és Anglia. Ebben a sorrendben. És ha erre gondolunk, akkor nyugodtan veregessük vállon magunkat, és mindenféle álszerénység nélkül kimondhatjuk: a történelem, Európa mi magunk vagyunk. Legalábbis nélkülünk nem az lenne, ami.

És akinek a Jóisten kimért ezer évet, annak további ezret is kimér. Az elbukott szabadságharcok, Trianon, a vissza-visszatérő gazdasági és politikai csapások: olyanok számunkra mint a légy zümmögése. Minden elmúlik, csak a nemzet marad, és az ország, amely akkora, amekkora, de amíg létezik, benne van a lehetőség az újabb dicsőségre. A nagyhatalmi státus ugyanis a szívekben lakik, és nem négyzetkilométerekben mérik. Példa erre a nyolc aranyérem, amelyekkel a nagyhatalmak sorába tértünk vissza Londonban.

Legyünk hát olyan büszkék magunkra ezen a napon, amilyenek napfényesebb napokon voltak őseink. És legyen olyan hitünk továbbra is, amilyen a borús időkben volt őseinknek.

Mert élni kell, és éltetni – nem csak túlélni. És ha ez mi jól tesszük, akkor meglehet, további ezer év múlva is hálát adnak majd unokáink. Talán éppen ezen a helyen is.

Úgy legyen.

Animalus oblactementumis (Transzilvállatok 15.0)

Ne tudd meg, mi az.

Romlott magyar nyelven: partiánimál.

Parti, ánimál: ki nem látta?A parti-ánimál, meglepő módon partikon fordul elő: ehhez le kellene fordítani a parti szót, ami valahogy így hangzana:

- Ifjúkorúak(?) közönséges együttléte, amely tetemes mennyiségű alkoholfogyasztást és egyéb tudatmódosító szerek élvezetét jelenti, mely esetben hajnaltájt a parti-ánimálusz füllel bécsiszeletet hallgatva, bécsiszelet nélkül, asztalra borulván nyugszik, és az éjszaka rekonstruálásaként jelentős mennyiségű törvénysértést és szemérem elleni vétséget jegyez.

Mindez, nyilván, classicus nyelvezettel, és mély empátiával fogalmazódik meg, de a szerző partianimalus mivolta mindezt nem engedi meg.

A partiánimál rendszerint időtlen lény: lehet húszas évjáratú (ebben az esetben tudatmódosító szerekkel él), lehet harmincas (ebben az esetben elvált, aki tudatmódosító szerekkel él), lehet negyvenes (ebben az esetben egyszerűen csak él, majd megtudják, milyen is ez, a fiatalabbak is.). Lehet idősebb példány, de az már politichus, ami ismét másik állatfajta.

A partiánimál rövid távon veszélyes, a bulikban azonban hosszas tapasztalatánál fogva azonnal elragadja a legnagyobb kaliberű nőszemélyt (kaliber mellbőségben mérve), aztán rövid, de heves udvarlás után, mely egyszersmint előjáték is, martalékul hagyja a fehérnépet éhes, fiatal farkasoknak, akik a partánimál gyűjtögetőiként szereznek életre szóló tapasztalatot. És ezért a partyanimál fogalom, ahogyan a párduc a sakálnak, vagy az előember a neanderthalinak, majd a homo ludens a homo sapiensnak, vagy a székely a magyarnak, vagy izé.

Partiánimálnak lenni könnyű műfajnak tűnik: a látszat ellenére ez hosszas genetikai tenyészet eredménye. Nyolc unicum, vagy becherovka vagy jagermaister, a megfelelő sörökkel együtt a könnyed bevezető ehhez a tudatállapothoz: és ehhez nem elég az elhatározás, ehhez születni kell. Ezért különálló állatfaj a partiánimál.

Fontos tudnivaló: a partiánimál időszakos állat, másnaposan rendszerint felébred a díszpéldány, és fogalma sincs róla, ő volt ama állat, aztán előjönnek a barátok által felidézett emlékek, amiket alkoholba kell fojtani, (fojtatása következik), és ismét party, és animál..., ahogyan ez a rendes vámpíroknál vagy vérfarkasoknál történik, de ez már angolszász mitológia lenne.

A partiánimál, bonyolult életvitele dacára, két alapvető szabálynak alárendelt:

1. Ha rosszul érzi magát, jönnek a mentők.

2. Ha jól érzi magát, jönnek a rendőrök.

És mindkettőt túléli, sőt átadja génjeit. Igazi, transzilván liberális fajta. Az egyetlen, amit érdemes meghagyni.

Caballus flumen siculis (Transzilvállatok 14.0)

Ne tudd meg, mi az.

Magyarul, vagy izé, román-székelyül: IFET-ló. Ez még a belterjes szikulusz közönségen belül is csak viszonylag kevesek által ismert. Lévén, hogy fizikai valóságában gyakorlatilag kihalt.

Az IFET-ló elvileg a lófélék családjába tartozik, de most ha az IFET-lóról a musztángra gondolunk, az pont annyira helytálló, mint ha a székely napszámosról Ülő Bikára, vagy Őrült Lóra gondolnánk az amerikai sztyeppéken, vagy pampákon, vagy izé, nevezzék azokat bárminek.

Az IFET-ló élete egy részét csikóként éli meg, féléves korában már fut a szekér mellett, kétéves korában ő húzza a szekeret, közben szoros ismeretséget köt a vasvilla nyelével és a pirosbojtos ostorral, s reflexből érzi, mikor jön haza a gazda részegen a kocsmából. Ráadásul a feleségivel is összeveszett, s ennek megint a ló issza meg a levét, mert valakit csak meg kell verni.

Élete vége felé jelen állatot megvásárolja a Fakitermelő és Szállító Vállalat, ettől fogva IFET-ló a neve, s erről ugyanúgy nem kérdezik meg, ahogyan Trianon után sem kérdezték meg a pápuákat, a magyarokról nem is beszélve.

Az IFET-ló ettől fogva mitikus lénnyé válik, ha lenne székely pantheon, akkor valamiféle rendkívűl sovány és elkínzott Pegazus lenne belőle, ha a római korban élne, akkor sóbányákban dolgoztatnák, ha a középkorban, akkor protestáns gályarab, lényeg az, hogy életvitelét tekintve az Amnesty International heveny sírógörcsököt kapna, a Négy Mancs nevű társaság pedig harakiri-flashmobot követne el.

Nyilván, az IFET-ló erről mit sem tud, ő rönköket vonszol a vadregényes tájakon, s ahelyett, hogy elmerengene a Gyímesek, vagy a Bálványos-vár vadregényes tájain, inkább a fahúzó csákány jelentős nyomait érzékeli az oldalán.

Innen is látszik, az IFET-ló nem egy romantikus figura, hozzátartozik ugyan a tájhoz, s ha egyáltalán túlélne még pár száz évet, olyan könnycsatornák lennének a pofáján, amilyen a gepárdnak is van: de hát az IFET-ló ennyit sem él.

Élete legnagyobb megvalósítása, hogy a székely ember, ha valami vicceset akar mondani, akkor azt mondja: „nem adnám egy IFET-lóért”, s ez körülbelül azonos értéket képvisel a Moody’s szerint a lyukas garassal.

Summa summárum: az IFET-ló önmagában példája annak, hogy rá lehet baszni, amikor szerződést kötünk valakivel, ami arról szól: én segítek neked, Te gondot viselsz rám.

Az IFET-ló természetes végállomása a vágóhíd, s jelen sorok írója is többszörösen evett már igen finom lószalámit. De az egyéb használható végtermékek között van az enyv is, ami nélkül köztudottan nincs civilizált élet.

Az IFET-ló ugyan ebben a megnevezésben kihalt: de jellegében létezik, és létezni is fog. Mert nélküle nincs büszke lovasnép, és nincs civilizáció: a rönköket valakinek vontatni kell, bárhogyan is döntik a tőkét. Sőt, annál inkább.

Requiscat in pacem. In aeterneum, amen.