Levél barátainkhoz

Az egyiptomiaknak még könnyű volt. Ők még hét szűk, és hét bő esztendőben számolhattak.

Mi most – akárhogy nézem: túl vagyunk a hét szűk esztendőn, és a nyolcadik is meglesz az ígéret előtt. Vagy ígéret után: de ezt megint csak mi értjük.

Hogy világos legyen: ki az a mi?

Mi, akik nemzetben, hitben, hazában, értékekben gondolkodunk az érdekek helyett.

Persze, ilyen is, olyan is van közöttünk. Mindjárt az első buktatója a dolognak, hogy most, kormányzat előtt ismét fontos lett mérlegelni, ki, mikor, hol, miként, mennyire… Holott egyetlen dolog lenne fontos: miért?

És ezt most tényleg nem lenne szabad szem elől téveszteni. Nem elegáns, és nem PC-dolog nevén nevezni az ilyen „barátok közti” dolgokat, de én most magamra veszem ennek ódiumát. Legyek én, aki kimondom, és pontosan tudom, hogy ezennel kizárom magam a kedvezményezettek köréből: pedig éppen ezért szólok.

Az elmúlt hét évben, a hét szűk esztendőben Kis- és Nagymagyarországon egyaránt emberek milliói szurkoltak a hitnek, hogy, lehet még jobb világ Magyarországon. Szurkolnak – és ami még fontosabb: szavaznak – ma is, ezért lehetséges, sőt bizonyos a „visszarendeződés”. Vissza egy olyan világba, amiben hiszünk.

És a szurkolás mellett százezrek tettek hitet életvitellel, kitartással, anyagi áldozattal. Ezrek tették kockázatra hétköznapi egzisztenciájuk, karrierük, mindenük.

Sokan tették e történelmi, világnézeti fogadásra tehetségük, képességük, szakmai hitelük: mert érdemes. Mi másért, ha nem a hitért?!

És most itt állunk: a remény kapuja előtt. Változik Magyarország. Reméljük és hisszük. Nemcsak a kormány: hanem a mi kis- és reményeink szerint nagy magyar világunk.

Ebben ne csalódjunk. Ebbe tényleg ne.

Ne az legyen, ami a legutóbbi „megváltásban”. Tudom, négy év kevés volt: más kérdés, miért volt képtelen e négyből tizenhatot csinálni a magyar jobboldalnak.

Elsősorban azért: mert nem volt igazán nemzeti. Megadhatta volna a kettős állampolgárságot, kiterjeszthette volna a Széchenyi-tervet, felvásárolhatta volna a határon túli magyar területeket, kiépíthette volna a maga feudumait, sőt: visszaszerezhetett volna megszállt területeket, például a Délvidéket: de nem. Fontosabb volt az üres megfelelés (kinek is?), az ezerszer eredménytelen korrektség egy olyan kedvező időben, amire ma csak nosztalgiával gondolhatunk.

Nos, ami volt, az volt.

Ezért veszített a jobboldal, illetve amit annak tartunk.

Ez még egyszer ne történjen meg.

Igenis: eleget kell tenni azoknak a vádaknak, amikkel alaptanul illették és illetik a jobboldalt. Mert így lehet csak hazát, nemzetet építeni: legjobban azok tudják ezt, akik tagadják.

Igenis: kedvezni kell saját embereinknek. Kedvezni kell azoknak az embereknek, akik kitartottak az elmúlt hét szűk esztendőben. Azoknak, akik pártállástól függetlenül, de közös cél érdekében működtek. Annak a néhányszáz vidéki polgármesternek, akik még tartják az életet Magyarországban. Azoknak a vállalkozóknak, akik önzetlenül adtak, mikor, amennyit lehetett, viszonzás nélkül. Azoknak az önkénteseknek, akik nem kérdezték: mennyiért? És legfőként: azoknak az alkotóknak, hangadóknak, véleményformálóknak: - nincsenek sokan – akik az elmúlt években kitartottak az elvek, a hitük mellett, akkor is, ha éppen legfőbb értékük: minőségük vonták kétségbe emiatt.

Nem azt tenni, amit legutóbb, hogy kormányra jutva megpróbáljuk lefizetni ellenségeinket, és barátaink majd éhesen is harcolnak mellettünk.

Mert ez volt a stratégia akkor, ismerjétek be.

Nem: a lojalitást megfizetni kell, a barátokat megbecsülni, az ellenséget lesújtani. A bocsánatnak is helye van: de nem most. Majd akkor, ha az ország helyreállt: és az nem holnap lesz.

Egyszerűen: mert ez így működik. És ideje van az aratásnak, és a vetésnek, és a jutalmazásnak és a büntetésnek, és még ezer szakállas bölcsesség: de tény. „Nemcsak igéből él az ember”.

Hát ezért, már most, jó lesz ezen elgondolkodni. Aki teheti. Persze, a hatalom birtokában hirtelen átértékelődnek majd a dolgok, egy multi adókedvezménye és egy isztriai nyaraló sokszor fontosabb, mint a barátok évtizedes kitartása: igen, emberi dolog ez is. De éppen ebben hiszek még mindig: hogy talán mégse. Legalábbis nálunk nem.

Más tőkénk, nekünk, magyaroknak már aligha van, mint a szellemünk, kreativitásunk, kitartásunk, munkavállalásunk. Ez éppen elég. Ezt viszont táplálni kell és fenntartani: kellő megbecsüléssel. Bátorítással, jutalmazással. Ez a következő kormány, a mi kormányunk feladata. Ha nem: nem a miénk.

Mindenek atyja a moralitás, mondták a sztoikusok.

Igen. És a moralitás éhen hal, ha nem etetik. Ezt is ki kell mondani. Másként nem lesz folytatás.

Pedig azt szeretnénk mindannyian, nem?

"Nem az én nevemben"

Néhány, talán jobb sorsra (bár erősen kétlem), érdemes ember nemrég fontosnak tartotta internetes aláírásbagyűjtést kezdeni arról, kiket nem képvisel a Jobbik majd az Európai Parlamentben.

És aláírtak. Mondanám, sokan, bár ez erősen kétséges, mert noha jómagam úgy írtam alá: "De, engem képviselnek", szemrebbenés nélkül elfogadott a program, igaz, a név, nyilván, nem jelent meg a listán. De azért én voltam a 10074-ik aláíró :-D

De kiket is nem képvisel a Jobbik?

Minden kommentár nélkül, az első néhány tucat név név közül tallózok:

"Kalányos, Orsós, Fleck, Glonczi, Chalupa, Feischmidt, Reich, Klein, Fisch, Ginsztler-Bertrand, Dellamaistra, Baumann, Roósz, Lambing, Hoffmann, Grósz, Gőbl, Penz, Reiber, Pfitzner, Heindl, Altmann, Buzetzky, Wittinghoff, Klopfstein, Krausz, Feig"...

Hát, aligha véreim. Pedig...

A többit copy+pastelje, akinek türelme van hozzá. A "notabilitásokat" már nem is nézem. És elnézést kérek mindenkitől, ha családneve ezek közé tartozik, bár amúgy nem... Tudják, a székely mondás szerint: "az ember a barátait megválogatja. A rokonokat odab.sszák mellé."

Cigányok, székelyek, zsoldosok

Múlt héten Csíkszentkirályon egy cigány összeszurkált egy magyart.

Ez a tény. Öt szúrás esett, legjobb tudomásom szerint. Aztán a cigányt elvitte a rendőrség, ahogy ez szokás, a magyart a mentő. Másnap a magyar még mindig kórházban, súlyos állapotban, a cigány meg végigsétált a főutcán.

Azért ez mégiscsak a Székelyföld, hál'Istennek. Történt, ami történt: a falu jobbik része összeállt, és igazságot szolgáltattak maguknak. Közben leégett egy csűr, járulékos kárak, elégett egy ló. (Lovasemberként mondom: kár volt érte. A ló egy nemes állat.)

Az szinte mellékes, hogy évek óta említett sajnálatos, cigány tulajdonban lévő ló a becsületes székely gazdák területein legelt sok hasonmás társaival együtt, hogy évek óta érett a visszaélések sorozata e késeléseig: nem, Tibori Szabó Zoltánnak, a Népszabadság munkatársának és többszörösen kitüntetett erdélyi üdvöskéjének egyeten dolog jut eszébe erről: hogy: "Odaveszett a székelyföldi magyar-roma béke."

Meg az is, - ami igaz -, hogy: "Amikor azonban 1990 márciusában Görgény-völgyi román parasztok támadták meg az iskoláik visszaszerzéséért tüntető marosvásárhelyi magyarokat, a romák a magyarok pártjára álltak. "Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!" - ezzel a kiáltással érkeztek a romák a véres konfliktus helyszínére, a Rózsák terére."

Igen, ez igaz. És az is igaz, hogy ezeknek az általa említett Gábor-cigányoknak annyira nincs közük a részükről is megvetett "sátoros-cigányokhoz", mint nekünk, mai magyaroknak az SA-hoz, vagy Tiborinak a prágai csodarabbihoz, bármennyire is szeretné ezt ő.

Tibori Szabó Zoltán, a Népszabadság ezen ártatlan erdélyi zsoldosa azonban mindjárt messzebb lát. Őt nem érdekli a csíkszentkirályiak valósága. Ő Kolozsvár és Budapest internacionalista vonalán és pénzügyi tengelyén közlekedik, neki illik ilyeneket leírni ezek után... Csak két mondat, magyarázat nélkül:

"A romák fejszékkel és kaszákkal lendültek támadásba, a magyarok kövekkel védekeztek."
(...)
"A gyújtogatásra a székelyföldi magyar közösségeknek minden bizonnyal a televízióadók által részletesen ismertetett hasonló magyarországi agressziók szolgálhattak példával."

...És ez az ember tanítja újságírásra Kolozsvárott a legújabb magyar nemzedéket. Figyeljünk már oda egy kicsit.

Ki Kicsoda és hogyan?

Igazából ezt a bejegyzést meg se kéne írni. Nemcsak azért, mert e témában (és csak ebben!) alapvetően egyetértek azokkal, akiket most szidni fogok: de azért sem, mert a téma is alig érdemli meg a szót. De mégis.

Röviden: egy ideje mindenhol és mindenhonnan ömlik a sajátom, és általában véve a gyanútlan erdélyi magyar emberek nyakába a felhívás: töltse már ki az újonnan készülő "'Erdélyi Magyar Ki Kicsoda" online(!!!) adatlapját. Pontosabban: aki magát fontosnak gondolja, töltsön ki egy online adatlapot, garantált a hely a halhatatlansághoz. A felhívás, stupiditásához méltón, valóban iszonyatos bikkfanyelven megírott valamicsoda, szinte terített asztal az önjelölt, frusztrált, ön- és világmegváltó muszájherkuleseknek.

Ezen nem csodálkozom: az erdélyi "Ki Kicsoda"-biznisz azé a Stanik Istváné, akiről most inkább nem írok semmit. Illetve mégis. Annak idején, rövid ideig egészen profi főszerkesztőm volt egy hajdani Erdélyi Naplónál (nem a mainál), a "hősidőkben" - és mást, jót, nem tudok mondani róla. Azóta (ő is) bejárta az összes hátsóudvart, kommunistáktól nemzetiekig, liberálisoktól "demokratákig", jogvédőktől jogtiprókig remek érzékkel adta el magát. Szőcs Gézától Verestóy Attiláig valóban hosszú az út, ilyen a rendes bánáti zsoldos, szót se rá. Az online felhívás, ingyen összeüttetni egy társadalmi lexikont önjelöltekből, és bezsebelni rá a pénzt, tipikus stanikos ötlet, bravó neki, ügyes, ahogy a művelt Grün mondaná.

Szóval: magam is kínosan nevettem rajta. Aztán olvasom a napokban, hogy hirtelen két olyan ember is szót emel e jelenség ellen, akikkel azért már régóta, véletlenül sem vagyunk egy véleményen, még a sör ízét illetően sem. (Azért a különböző ízű sört is meg lehet inni együtt, ez már egy másfajta erdélyi etikett.)

Na de persze, itt is kibújt a szeg a zsákból. Bizony, vannak magunkfajták, és vannak magukfajták. Mert például bizonyos Demény Péter, (akiről több szót nem vesztegetünk) illetve Kelemen „Ármin” Attila erős vehemenciával kifogásolják az amúgy valóban kárhozatos szövegben a "helytállás" szót. Hogy aszongya, miféle dolog "helytállásról" faggatni az embert egy kérdőívben, ők ilyent nem csinálnak, amúgy is avítt, divatjamúlt, majdhogynem fasisztoid kifejezés ez, ízléstelen, nem vitás, ésatöbbi, ésatöbbi...

Hát, márpedig énszerintem a "helytállás", szövegkörnyezettől függetlenül, az ami. Ha nekem Demény vagy „Ármin” (- tényleg, gondolni sem merek arra, hogy az éveken keresztül becsületes Kelemen Attila néven futott emberből miért lett egy ideje teljesen semleges és politikailag korrekt „Ármin”- ) azt mondja, ő nem áll helyt senki helyett, ezt készséggel elhiszem róla. Én is ezt gondolom róluk. De ez az ő lelki szegénységüket bizonyítja. Ahogyan az is, hogyha nekük a helytállásról azonnal közösségi szerepvállalás, kollektív kötelesség (brrr, fasisztoid eszmék), jut eszükbe, ami ugyan belefér ebbe a fogalomba, de nem kötelező. Helyt állni önmagad helyett kell elsősorban: ugye, saját meggyőződésedért. Ha van olyan…

Amúgy az RMDSZ-képviselők, közöttük az ezen írásoknak helyt adó portál (egyik?) kenyéradója, minden kampányban ezerszer "álltak helyt". Éppen azon az internetes fórumon, fizetett hirdetésekben, ahol most hirtelen, - amúgy érthető - felindulásból olyan könnyű lett ezt magasról letojni?

Kíváncsi vagyok rá: romániai magyar államelnökjelöltként majd lakossági fórumokon is így leszarják ezen emberek a "helytállást"? Elmagyarázzák, közpénzen (is), hogy nem állunk helyet senki helyett, és hogy a "magyar összefogás" tulajdonképpen "magyar összefosás", ahogyan ezt a derék Ármin írja?...

Szerintem is összefosás volt, félre ne értsenek: csakhogy én ezt nemcsak utólag mondom, és nem rajtam múlott.

Szóval: alapjaiban egyetértünk, ahogyan ez ilyen "összefogásos-összefosásos" időkben lenni szokott. De olyannyira mégsem, hogy megbocsáthatnám az arrogáns kivagyiságot. Ha ezek nem állnak helyt: hát ne álljanak. Régóta nincs senkinek illúziója ezzel kapcsolatban. De akkor ezt nem egy semmire sem kötelező bejegyzéssel kell megtenni, hanem például nem adni pénzt erre a célra - igen, ugyanennek a társaságnak, holdudvarnak! - annak a Stanik Istvánnak, aki így "állatja a helyet" másokkal. Mert ő bizony az ő kutyájuk kölyke. Ugat, amikor nekük kínos is.

Én, a magamfajtákkal maradok helyt állni. Nem mások helyett, helyettük aztán pláne nem: csak úgy, l'art pour l'art. Mert hiszek az ilyen fogalmakban. Mint például ezekben is, hogy: haza, barátság, becsület, nemzet, hit, hűség.

Gondolom, e puszta fogalmak hallattán kirázza a hideg ezeket. Helyes. Ebben a hidegben azért még bízom.

Nincs rá szó

Nem vagyok különösebben érzékeny a „gyerekcsínyekre”. Olyan helyen nőttem fel, a Gyímesekben, ahol szinte mindennapos volt az egymás közötti pofon, néha csonttörés is, és a bicska is könnyű helyen állt a csángó-székelyek között.

Most mégis, pár órája, újra libabőrös karral ülök, és nézem EZT a legújabb videót (hányadik már a sorban?!), ahol egy szimpatikus magyar gyereket (lányt!!!) vernek osztály- vagy kortársai. Ezúttal,is, egyszerűen azért, mert más, mint ők: Magyar. Fehér. Szemlátomást középosztálybeli. Ezen a lányon ráadásul Nagymagyarországos felső, ami nyilván sérti a szegény, segélyezett, osztályon alulra evoluált ivadékoknak az érzékenységét.

Most nemcsak arról van szó, hogy egy Nagymagyarországos felsőbe öltözött lányt a szó szoros értelmében végigpofoz néhány cigány, és magyar(!!!) kiskorú véglény –itt a kor független, és senki ne hivatkozzon hátrányos helyzetre, kisebbségre, hasonló liberális faszságokra, mert azonmód kedvem lenne revansot venni a 92 kilómmal – nem, itt arról van szó, hogy ma, Magyarországon, e végsőkig „liberális” társadalomban bántani, megalázni, verni lehet valakit büntetlenül, csak azért, mert magyar.

A kurva jó istenit az anyjuknak, ahogy azt katolikusként mondom.

A párhuzam, ha valaki megnézi ezt a vidót, félelmetes. Ott áll, sarokba szorítva egy magyar lány, Nagymagyarországba öltözve, és néhány nyomorult idióta sorra pofozza, veri, alázza. Szegény, tudja, egyedül van, ijedt, védekezni sem mer. Leeresztett kezekkel tűri, hogy pofozzák, verjék, röhögjenek rajta. Mert tudja, egyedül van. Hiába ártatlan, hiába Ő van otthon.

És egy rakás seggfej, szarházi szőke(!!!) kölyök röhög, filmezi az esetet. Na ezeket kéne elsősorban végigpofoztatni egy vagon aprómajommal.

Most nincs kedvem korrektkedni. A pofozók, verő kölykök többsége cigány. Ez tény. Ugyanolyan tény, hogy fehér, magyar kölykök is ezt teszik. És ugyanolyan tény, szerintem a legdöbbenetesebb a videón, hogy a végén egy cigánykislány visz papírzsebkendőt szegény megalázott lánynak. Benne van ennyi becsület.

Igaz, azelőtt tessék-lássék ő is pofon üti a lányt. Ugye, a falkaösztön. De győzött benne az emberség. Ebben az egész vérlázító jelenetben ez az egyetlen emberi gesztus, az egyetlen felmenthető személy.

Én, most, fehér, európai, magyar emberként rendkívűl szégyenlem magam. Mert nem tudom, mit tenni. Mert nem mehetek „ki”, e seggfejek fejét a falba b.szni, bosszút állni, megvigasztalni e kislányt.

Csak a mélységes szégyenkezés van bennem.

Hagyjuk. Hagyjuk. Hagyjuk. Hagyjuk.

Az istenit neki.

Sajtcédula (Kis román gasztronómia)

Nemrégiben került kezembe egy igen eredeti sajtcédula. A noszolyi sajtnak, azazhogy immár politikailag (in)korrekten: "brânza Năsal"-nak reklámanyaga, afféle termékleírás, marketing-bla-bla.
Minden további bevezető nélkül álljon itt maga a szöveg, nem vagyok rest lefordítani románból:

"A noszolyi sajt története akkortól kezdődik, amikor a Cege vidéke még egy hatalmas és gazdag gróf uralma alatt állott. Egy napon, néhány bátrabb paraszt megszegte a gróf parancsát, és elvettek annak sajtjából, hadd tehessenek valamit gyermekik asztalára a puliszka mellé. Hogy el ne kapják őket, a sajtót elrejtették egy közeli barlangba. Megrettenve saját tettüktől, és tartva a gróf haragjától, nem siettek elővenni a sajtot a barlangból. A napok és a hetek teltek, amíg végül egyikük bátorságot gyűjtött, és bement a barlangba, hadd lássa, mi történt az elrejtett sajttal. Nem kis meglepetéssel észlelte, hogy bár romlottnak hitték már, a sajtot jó állapotban találta. A sajt színe vörössesárgára változott, de a szag ellenére is igen jó íze volt. Végül a gróf csak tudomást szerzett a parasztok csínjéről, és megbüntette a törvényszegőket. Aztán ő maga is a barlangban kezdte tartani a sajtot. Emígy született meg a "noszolyi sajt", amellyel a gróf vendégeit traktálta, büszkén annak összehasonlíthatatlan ízére. 1948-ban a barlangot államosították. (...-itt némi rövid gyártástechnológiai bla-bla, és végül:) Cegén egyszerűen csak a barlangban kell tartani a sajtot!"

Tömör gyönyör. Ha valaki eddig nem jöttvolna rá, a Cege-vidéke éppen a Wass-család birtoka volt, kis szeretetteljes gonoszsággal azt is mondhatnánk, a noszolyi sajt tulajdonképpen a Wass-életmű része.

Minden sértő szándék nélkül viszont, csak azt állapítom meg, hogy azért sok mindent elárul a belső tájakról, amikor egy nép gasztronómiai csodájának receptje röviden úgy hangzik: "Lopj egy sajtot. Dugd el. Aztán minden jó lesz".

Könyvajánló: Mirtse Zsuzsa

Írom ma Zsuzsának: éppen elég baj ez egy kortárs írónak - aki én lennék- , azt mondani egy másiknak: hódolatom és le a kalappal.

Márpedig ez a szomorú és tényleges helyzet: olvasom Mirtse Zsuzsa, e (jelenleg még) nemcsak számomra ismeretlen szerző könyvét, és mélységes szégyenkezéssel látom: bizony, így kellene írni. Így, ennyire mívesen, ennyire kegyetlenül, ennyire pőrén... Persze, ehhez nő kellene lenni. Vagy embernek. Vagy fene tudja, minek.

"Lovag-kór" e könyv címe. Ha jól számoltam, 153 kis természetrajz, esszé, eszmefuttatás, gondolatmenet, vagy egyszerűen csak post-, vagy pre-coitum (elnézést!) gondolkodás az alkalmi (vagy nem alkalmi) partnerekről.

Könnyű lenne most, és hálás is kéjelegni ezen. Hogy "férfiak" vagy "nők". Hogy kivel, mikor, hogyan. Miért.
Könnyű lenne.
Ennyire mégsem vagyok férfi.

És mert mégis az vagyok, semmi mást nem mondok e könyvről. Keresse meg mindenki, olvassa el. Én, kortársként, íróemberként többet nem mondhatok: irigylem ezt a könyvet, ezt az írókészséget, ezt a kegyetlen tisztaságot.

A fene egye meg, Zsuzsa, nem szeretek irigy lenni.