(...és Szentesinek igaza van.)Természetesen nemcsak a másik oldalon vannak idióták, félműveltek, hazaárulók, megalkuvók, a jelzőket tessék tetszés szerint bővíteni.
Ha így lenne, túl egyszerű lenne, és túl könnyű. A mi oldalunkon, azaz jobboldali, nemzeti-radikális, adott esetben szélsőjobbos-fasiszta-náci, (jelzőket tessék tetszés szerint bővíteni) körökben sem. Igen, van közöttünk is hülye. Van önfeláldozó hazafi. Van milligrammnyi agyú szorgalmas buta, és van zseniális gazember. Így vagyunk teljesek: mi is.
Ráadásul a belénk ellenreflexként nevelődött, igen helyes intoleranciának van egy vadhajtása: hogy önmagunkkal szemben is kérlelhetetlenek vagyunk. Hiába tudjuk, hogy ott az a gödör, amibe hatszor beleléptünk: belelépünk hetedikszer is, csak mert hagyomány. Hiába tudjuk, ott lapul a kő alatt a mérgeskígyó, harmadjára is belesünk alá, mert nem hisszük el, hogy kétszer már megharapott.
Igen helyesen: kialakultak saját jelképeink, totemjeink, kikezdhetetlen jelképeink. Ezek közösségformáló, összetartó dolgok. A zászló mindenkor a legfontosabb szimbólum volt, hiszen akinek jelképei sincsenek, az erkölcsi, szellemi értelemben véve halott, forma nélkül nincsen tartalom, bármit is mondjanak erre a racionalisták.
De egyáltalán nem helyesen, kialakult a vakhit, a kritika és feltétel nélküli behódolás a megfogalmazhatatlan ideának. Mindez igen jól artikulált üldözési mániával súlyosbítva. Ha valaki azt merészeli mondani, hogy a turul feje nem jobbra néz, hanem balra, az minimum MSZP-s görény, és hazaáruló. Ha valaki szerint az árpádsávos nem vörös-fehér, hanem vörös-ezüst, az osztrák bérenc. Ha valaki szerint a Metallica jobb együttes, mint a Magozott Cseresznye, az kozmopolita baromállat, ráadásul cionista patkány is.
Ha most történetesen én nem lennék az, aki, igen jól mulatnék ezen. Így azonban enyhén tragikusnak látom a folyamatot, hiszen ez a trend önmagunk kontraszelekcióját erősíti. Ugyanazt tesszük – egyelőre kicsiben – mint azok, akiket joggal gyűlölünk. Honnan vesszük a bátorságot, hogy nem lehet jó magyar, elkötelezett hazafi, aki esetleg nem ért egyet velünk a hatnapos háború, Ady és Radnóti, vagy éppen a kopogtatócédulák gyűjtési módozatai kapcsán?!
Őszintén hiszem, jobb magyar az, aki elolvasta Wass Albertet és Tamásit, de Galsworthyt, Kertészt és James Joyce-t is, és azután mond véleményt, bármi is legyen az, mint az, aki csupán megfelelésből vágja kapásból a helyes választ. Hasznosabb magyar, aki beszél legalább két idegen nyelvet, mint aki zsigerből büdösoláhozza le a románt. Jobban bízok abban, aki csendesen elgondolkodik egy kérdésen, mint aki harsányan kiált vivátot a tömeg között.
Folyamatosan ellenségeket látni, ellenséget kreálni ott, ahol nincsen, legfőképpen „ennen kebelünkben”: nem, és nemcsak magyar sajátosság – de jó lenne, ha egyáltalán nem lenne az. A józan gondolkodásról lemondani túl nagy luxus. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy már most kinyírjuk, elmarjuk, félreutáljuk legjobbjainkat, amikor a győzelem még viszonylag távoli eszme.
Ráérünk egymás gyilkolászására majd akkor is, amikor ez nem lesz luxus.
Sok mindenre lehet gondolni e sorok kapcsán, és igen, mindenkinek igaza van. Az össznépi adok-kapokban lassan mindenki hazaáruló, besúgó, zsidó, paranoiás, de legalábbis ügynök. Mindenki megváltani szeretné saját nemzetét, de nem tűrheti, hogy más váltsa meg, és ne ő.
Ha egyszer ezt is kinőjük, jó lesz magyarnak lenni. Addig meg „csak” azok vagyunk, mert másként nem tehetünk.
