Köz, ízlés

Néhány évvel ezelőtt még többek között azzal dicsekedtem, anyaországi barátaimnak: legalább a közízlést illetően, mégiscsak jobban állunk, mint az ottaniak, és az erdélyi magyar emberek zöme azért nem vevő annyira a konzumidiotizmusra, mint „nagyobb” testvérei.

Hát, így jár az ember a meggondolatlan dicsekvésekkel. Mára bizony éppen annyira vevők lettünk, hála a bőséges televíziós csatornakínálatnak. Ebből – és csak ebből - a szempontból maradéktalanul megvalósult a nemzet egysége: ugyanazoknak a gagyi, ízlésromboló, alpári adásoknak lehet állandó nézője és rajongója a dánfalvi és dunakeszi ember egyaránt.

Mi több: immár akár testközelből is megismerkedhetünk az ünnepelt és reflektorfényben villogó „sztárokkal”. Itt van példának okáért Győzike, mindenki Győzikéje, aki már kétszer is kitüntette személyes látogatásával a Székelyföldet, elhozva magával minden sukár szeretetit, amire csak képes.

Bizonyára sok minden hiányzik a Székelyföldről, például a bubópestis is egyelőre, na de Győzike aztán tényleg úgy hiányzott innen, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Nehogy már csak a tévében lehetnénk szemtanúi annak, ahogyan egy enyhén szólva is műveltség alatti lény éli vidám házas- és társasági életét: nem, muszáj nekünk egészen közelről látni az új idők sztárját.

Ráadásul akadt ember, akadtak olyan tehetséges, közszeretetben álló művészek is itt helyben, akik képesek voltak Győzikével együtt szerepelni. Lelkük rajta. Ettől még változatlan kedvelem például a Székelylend produkcióit, de azt azért fenntartom, hogy ezzel elsősorban önmaguk emberi és művészi értékének adtak nagy pofont. Értem én, hogy ilyen ez a „showbiznisz”, és meglepően kevés pénzért meglepően sok mindennel megalkuszik az ember, ez alól magam sem vagyok kivétel: na de ez azért mégiscsak túlzás. Valahogy olyan, mintha teszem azt, Kányádi Sándor együtt tartana szerzői estet a bivalytosznádi lakodalmas gazdával, merthogy „valahol költő” mind a kettő…

Persze, Győzike csak a jéghegy csúcsa. És ez a jéghegy lassan teljesen megtölti a közízlést formáló kereskedelmi televíziók műsorát, feketepákók és válogatott roma”zenészek”, botrányhősök és a legelemibb kulturális értékeknek sem megfelelő „személyiségek” alakítják hétköznapi világképünket, állnak példaként a felnövekvő és felnőtt generációk elé.

Mennyire lélekemelő például, amikor az egyik „celeb” (istenem, már maga a szó: celeb… megérdemelne huszonöt botot, aki kitalálta), szóval bizonyos „úr” kora esti adásban maszturbál valóságshow ürügyén, vagy éppenséggel gasztronómiai adásnak álcázott műsorban szellent vacsora közben, és ezen aztán vidáman lehet élcelődni…

Azért ilyenkor – és nemcsak ilyenkor – a magamfajta ember visszasírja a hajdani úri világot.

Tévedés ne essék: nem vagyok sem álszent, sem prűd ember. Isten is őrizzen, hogy minden nap főműsoridőben csak a Mindentudás egyetemét lehessen nézni… De ez az egész vacsoracsatás-celebes-valóságshow-s hisztéria valami olyannyira kártékony, ocsmány, közösség- és értékromboló jelenség, amiről egyszerűen nem lehet nem feltételezni, hogy valahol valami szándékosság is van benne.

Persze: az igazán jó fogyasztó, és a legkönnyebben kezelhető ember az, aki csak zsigereinek él. Nincsenek elvei, nincsenek értékei, nincs hazája, nemzete, hite: mindössze pillanatnyi ösztönei vannak, és példaképek helyett sztárokban és celebekben gondolkodik. És fogyaszt, persze, vásárol, hitelt vesz fel, érzéketlenné válik, törtet, és meg van győződve róla: ez a helyes, sikeres, trendi és menő: hiszen lám, így csinálják ezt a tévében a „nagyok” is.

Egy közösség lelki és erkölcsi immunrendszerét, védekezőképességét így kell felszámolni.

Percig se csodálkozzunk hát tizen- és huszonéves gyerekeinken, az alpáriságon, hányavetiségen, felelőtlenségen: ezt kapják, ezt a „példaképet” követik. Olyanok is lesznek.

A legtöbbet hangoztatott érv persze az: „hogy hát, istenem, ez kell a népnek”. Egy fenét, már bocsánat a celebes szóhasználatért. Ez egyszerűen nem igaz. Az átlagemberrel nem csak a szemetet, hanem a minőséget is meg lehet etetni. Ugyanaz az átlagember Sebestyén Mártát is meghallgatná, nemcsak a károgást.

Ugyanannak az átlagembernek a szépre, minőségire, méltóságosra is van igénye.

Csakhogy ezt az igényt persze sokkal nehezebb kiszolgálni: na meg nem is áll az illető médiumok érdekében. A jó polgár a buta polgár ebben az értékrendben.

Könnyű lenne azt mondanom végül, hogy hát ez mégiscsak rajtunk múlik. Hogy bojkottálni kellene ezeket az adásokat, átkapcsolni a televíziót, nem venni róla tudomást.

Csakhogy ennyire naiv már én sem vagyok. Pontosan tudom, az olvasók kilencven százaléka helyeslően bólogat majd e sorokra, aztán este bekapcsolja a tévét, és megnézi az éppen soros „vacsoracsatát.”

Leszokni nehéz: és a lelkünket már megmérgezték.