Nincs rá szó

Nem vagyok különösebben érzékeny a „gyerekcsínyekre”. Olyan helyen nőttem fel, a Gyímesekben, ahol szinte mindennapos volt az egymás közötti pofon, néha csonttörés is, és a bicska is könnyű helyen állt a csángó-székelyek között.

Most mégis, pár órája, újra libabőrös karral ülök, és nézem EZT a legújabb videót (hányadik már a sorban?!), ahol egy szimpatikus magyar gyereket (lányt!!!) vernek osztály- vagy kortársai. Ezúttal,is, egyszerűen azért, mert más, mint ők: Magyar. Fehér. Szemlátomást középosztálybeli. Ezen a lányon ráadásul Nagymagyarországos felső, ami nyilván sérti a szegény, segélyezett, osztályon alulra evoluált ivadékoknak az érzékenységét.

Most nemcsak arról van szó, hogy egy Nagymagyarországos felsőbe öltözött lányt a szó szoros értelmében végigpofoz néhány cigány, és magyar(!!!) kiskorú véglény –itt a kor független, és senki ne hivatkozzon hátrányos helyzetre, kisebbségre, hasonló liberális faszságokra, mert azonmód kedvem lenne revansot venni a 92 kilómmal – nem, itt arról van szó, hogy ma, Magyarországon, e végsőkig „liberális” társadalomban bántani, megalázni, verni lehet valakit büntetlenül, csak azért, mert magyar.

A kurva jó istenit az anyjuknak, ahogy azt katolikusként mondom.

A párhuzam, ha valaki megnézi ezt a vidót, félelmetes. Ott áll, sarokba szorítva egy magyar lány, Nagymagyarországba öltözve, és néhány nyomorult idióta sorra pofozza, veri, alázza. Szegény, tudja, egyedül van, ijedt, védekezni sem mer. Leeresztett kezekkel tűri, hogy pofozzák, verjék, röhögjenek rajta. Mert tudja, egyedül van. Hiába ártatlan, hiába Ő van otthon.

És egy rakás seggfej, szarházi szőke(!!!) kölyök röhög, filmezi az esetet. Na ezeket kéne elsősorban végigpofoztatni egy vagon aprómajommal.

Most nincs kedvem korrektkedni. A pofozók, verő kölykök többsége cigány. Ez tény. Ugyanolyan tény, hogy fehér, magyar kölykök is ezt teszik. És ugyanolyan tény, szerintem a legdöbbenetesebb a videón, hogy a végén egy cigánykislány visz papírzsebkendőt szegény megalázott lánynak. Benne van ennyi becsület.

Igaz, azelőtt tessék-lássék ő is pofon üti a lányt. Ugye, a falkaösztön. De győzött benne az emberség. Ebben az egész vérlázító jelenetben ez az egyetlen emberi gesztus, az egyetlen felmenthető személy.

Én, most, fehér, európai, magyar emberként rendkívűl szégyenlem magam. Mert nem tudom, mit tenni. Mert nem mehetek „ki”, e seggfejek fejét a falba b.szni, bosszút állni, megvigasztalni e kislányt.

Csak a mélységes szégyenkezés van bennem.

Hagyjuk. Hagyjuk. Hagyjuk. Hagyjuk.

Az istenit neki.

Sajtcédula (Kis román gasztronómia)

Nemrégiben került kezembe egy igen eredeti sajtcédula. A noszolyi sajtnak, azazhogy immár politikailag (in)korrekten: "brânza Năsal"-nak reklámanyaga, afféle termékleírás, marketing-bla-bla.
Minden további bevezető nélkül álljon itt maga a szöveg, nem vagyok rest lefordítani románból:

"A noszolyi sajt története akkortól kezdődik, amikor a Cege vidéke még egy hatalmas és gazdag gróf uralma alatt állott. Egy napon, néhány bátrabb paraszt megszegte a gróf parancsát, és elvettek annak sajtjából, hadd tehessenek valamit gyermekik asztalára a puliszka mellé. Hogy el ne kapják őket, a sajtót elrejtették egy közeli barlangba. Megrettenve saját tettüktől, és tartva a gróf haragjától, nem siettek elővenni a sajtot a barlangból. A napok és a hetek teltek, amíg végül egyikük bátorságot gyűjtött, és bement a barlangba, hadd lássa, mi történt az elrejtett sajttal. Nem kis meglepetéssel észlelte, hogy bár romlottnak hitték már, a sajtot jó állapotban találta. A sajt színe vörössesárgára változott, de a szag ellenére is igen jó íze volt. Végül a gróf csak tudomást szerzett a parasztok csínjéről, és megbüntette a törvényszegőket. Aztán ő maga is a barlangban kezdte tartani a sajtot. Emígy született meg a "noszolyi sajt", amellyel a gróf vendégeit traktálta, büszkén annak összehasonlíthatatlan ízére. 1948-ban a barlangot államosították. (...-itt némi rövid gyártástechnológiai bla-bla, és végül:) Cegén egyszerűen csak a barlangban kell tartani a sajtot!"

Tömör gyönyör. Ha valaki eddig nem jöttvolna rá, a Cege-vidéke éppen a Wass-család birtoka volt, kis szeretetteljes gonoszsággal azt is mondhatnánk, a noszolyi sajt tulajdonképpen a Wass-életmű része.

Minden sértő szándék nélkül viszont, csak azt állapítom meg, hogy azért sok mindent elárul a belső tájakról, amikor egy nép gasztronómiai csodájának receptje röviden úgy hangzik: "Lopj egy sajtot. Dugd el. Aztán minden jó lesz".

Könyvajánló: Mirtse Zsuzsa

Írom ma Zsuzsának: éppen elég baj ez egy kortárs írónak - aki én lennék- , azt mondani egy másiknak: hódolatom és le a kalappal.

Márpedig ez a szomorú és tényleges helyzet: olvasom Mirtse Zsuzsa, e (jelenleg még) nemcsak számomra ismeretlen szerző könyvét, és mélységes szégyenkezéssel látom: bizony, így kellene írni. Így, ennyire mívesen, ennyire kegyetlenül, ennyire pőrén... Persze, ehhez nő kellene lenni. Vagy embernek. Vagy fene tudja, minek.

"Lovag-kór" e könyv címe. Ha jól számoltam, 153 kis természetrajz, esszé, eszmefuttatás, gondolatmenet, vagy egyszerűen csak post-, vagy pre-coitum (elnézést!) gondolkodás az alkalmi (vagy nem alkalmi) partnerekről.

Könnyű lenne most, és hálás is kéjelegni ezen. Hogy "férfiak" vagy "nők". Hogy kivel, mikor, hogyan. Miért.
Könnyű lenne.
Ennyire mégsem vagyok férfi.

És mert mégis az vagyok, semmi mást nem mondok e könyvről. Keresse meg mindenki, olvassa el. Én, kortársként, íróemberként többet nem mondhatok: irigylem ezt a könyvet, ezt az írókészséget, ezt a kegyetlen tisztaságot.

A fene egye meg, Zsuzsa, nem szeretek irigy lenni.

Üdvözlet magunk(fajtá)nak.

Egyszerűen csak: gratulálok!

Genézis

Sokszor és sokan kérdezték meg tőlem: mit jelent a "székelycsángó", mint ön-, és mások általi meghatározás?

Erre azt szoktam mondani: Tamási Áron szerint a székely is magyar, csak jobb.

Én azt mondom: a csángó is székely, csak még jobb.

Ez persze játék. A valós genézis a mellékelt fotón. :-)

Erdélyi? Magyar? Demokrata?

Pedig azt hittem, hogy igen. És mégse.

Mégse tudok szó nélkül elmenni a legutóbbi erdélyi magyar demokrata(?) blöff előtt – vagy pláne után – amelyet ismét oly sikeresen lenyomtunk a magunk torkán.

Holott milyen szépen hangzott, és hangzik mindenhol, hogy azt mondja, „tízezrek tüntettek az autonómiáért”, „az anyanyelvért”, a „magyarságért”, és még Isten tudja milyen fennkölt eszmékért Csíkszereda főterén a múlt hétvégén.

Ugyanolyan szépen és fennkölten, mint a „magyar összefogás” – de erről később.

Hát, csak úgy nyersen: egy fenét.

Egy fenét szólott ez a tüntetés az autonómiáról, a magyar anyanyelvről, a magyarságról. Pont annyira volt hiteles ez, amennyire „tízezrek” vettek részt rajta. Ha a csíkszeredai „Taps-téren” elfér tízezer ember, úgy én tizenötkilós vagyok, és húsz centi vastag. Pedig nem, higgyék el nekem.

Nem, ez a tüntetés abba a hosszú sorba illeszkedik, amelyet sosem lehet eléggé megunni ahhoz, hogy még egyszer ne verjenek át vele: az RMDSZ önfenntartó, öncélú „faszadizmusába” azaz kirakatpolitikájába, amellyel oly dicséretes, jobb ügyhöz méltó találékonysággal verik át az erdélyi magyarokat húsz éve, a valós cselekvések helyett.

Ez a tüntetés a „magyar vezetők” leváltása ellen szólt, és ez bármilyen jól hangzik, mindössze annyit jelent, hogy az RMDSZ, (e romániai, történetesen magyarul beszélő párt) emberei évtizedes regnálás után végre kiestek a bukaresti politika kormányleosztásából, és az ezzel járó igen jól fizető kormánytisztségekből.

Márpedig ez a világ legtermészetesebb dolga a demokráciákban – ők akarták így, ők szeretik így – Tanganyikától Németországig, és Romániától Kanadáig - aki kormányoz, azé a kormányhivatalok és punktum.

Tetszettek volna kormányon maradni, ugyebár. Tetszett is volna, ez nem kétséges, végül is hosszú évtizeden keresztül mindent megtett Markó Béla és csapata, minden elvtelen alkut és politikai prostítúciót, mindössze csak: hogy megőrizzék a zsíros kormányhivatalokat, az állami ellenőrzésű cégek igazgatói hivatalait, a befolyást, az állami pénzek magánleosztása feletti ellenőrzés egy részét.

Merthogy ez a szép politikai siker minket, az erdélyi magyarságot egy tapodtal nem vitt közelebb az autonómiához, de mégcsak a gyarapodáshoz – miről beszélek? Még a megmaradáshoz sem! – az fix.

Elhiszem persze, fájdalmas dolog kiesni a kormányzati szerepből. Hát, Istenem, c’est la vie, ahogyan a művelt frankofón mondaná. Bezzeg, annak idején, amikor sültromán, magyart még lombikban sem látott megyékben kapott főispáni tisztségeket a román kormány hűséges UDMR-je, akkor bizony nem vonultak a románok az utcára, hogy aszongya „román megyékbe román vezetőket!”

De nem bizony. Holott, bármennyire is elfogultak vagyunk magunk iránt, lássuk be: ez bizony ugyanaz a történet. „Cuius regio, eius religio” – tanította nekem annak idején az egyik, éppen manapság kicsöppent erdélyi magyar exkormányhivatalnok. Ők akarták így: és most csodálkoznak, kezeiket tördelik, sőt: utcára hívnak bennünket az égbekiáltó „igazságtalanság” miatt.

Azt magam is elismerem: magyar – vagy hottentotta, eszkimó, indián – vidékre magyar – vagy hottentotta, eszkimó, indián – vezetők kellenek. Ez kétségtelen. De akkor ezt kell képviselni tisztességgel, következetesen. Nem bort inni és vizet prédikálni. Ezt kellett volna mondani kezdettől fogva, és csak ezt, RMDSZ-es uraim, annak minden következményével együtt, a hajdani kényelmes kormányhivatalokból is: autonómiát Székelyföldnek! Akkor is ezt kellett volna, amikor Markó Béla miniszterelnök-helyettes volt Romániában, és nemcsak a választási kampányok finisében, amit mindjárt másnap letagadtak.

Nehéz megállni most, fel nem sorolni az elárult ígéreteket, a hangzatos kampányjelszavakat. Hogy a „Székelyföld nem készült fel az autonómiára”… Hogy „nem kell Sapientia-egyetem, nincs rá szürkeállomány”... Hogy „nem kell magyar igazolvány”… Hogy a Fidesz, a Magyar Polgári Párt, a Székely Nemzeti Tanács, Szőcs Géza, Király Károly, Katona Ádám és Tőkés László megosztják a magyarságot és végveszélybe sodorják „radikalizmusukkal”…

Igen, igen, ez mind az RMDSZ-szövege, még mielőtt kicsöppent volna az oly édes román kormányzatból. És utána, lám: mindjárt: segítsetek, megölnek a románok!

Hányinger.

Mondjuk ki végre: az RMDSZ az erdélyi magyarság MSZP-je, gátlástalanságban és elvtelenségben egyaránt.

És hogy ne menjünk el e mellett sem szótlanul: most hirtelen egymás nyakába borult a Magyar Polgári Párttal, amely, a hasonlatok hűségénél maradva, az erdélyi magyarság Fidesze, mindazzal együtt, amit ez jelent: és össszefogva cibáljuk el az embereket Csíkszeredában egy olyan mozgosító kampánygyűlésre, amelyet nem átallnak az „autonómiáért, a magyarságért” címkézni.

Közben az autonóm magyarok nagyrésze ilyenkor keserű szájízzel nézi az egészet, otthonról, a közel két évtized átveréseire gondol, és ha még literátus ember is, akkor Ady Endre soraira:

Hát „én nem vagyok magyar?”

Könyvajánló: Nádasdy Borbála

Amióta az eszem tudom, tradicionalista és királypárti vagyok. Azon belül feltétlen és elkötelezett híve a magyar arisztokráciának. Már persze azoknak, akik megérdemlik ezt a nevet, rangot és címet: többségük pedig megérdemli.

Első nagy személyes élményem megboldogult gróf Mikó Istvánnal való találkozásom volt. „Vadászkalandok a csodák országában” c. könyvének bemutatóját volt szerencsém tartani Csíkszeredában; aztán még sokszor és sokat találkoztunk, beszélgettünk. Nem győztem tisztelni benne azt az emberi nagyságot és kitartást, hitet és erőt, amit egyetlen szóval lehet csak jellemezni: nemesség. Örökölt és szerzett, külső és belső nemesség, amely ehhez a történelmi névhez illett.

Ezt a kezdeti élményt volt szerencsém a maga intenzitásában újraélni pár hónappal ezelőtt Budapesten, amikor szinte „véletlenszerűen” bemutattak gróf Nádasdy Borbálának. Magyar és európai történelemmel testközelben élő embereknek semmit nem kell mondani a Nádasdy-névről, - majdnem elég (de csak majdnem), - ha a „fekete bégre” vagy Báthory Erzsébetre gondolunk az illusztris családból.

Magyar „Nagyasszonyokról” mindannyian hallottunk, olvastunk, ismerős a fogalom. Zrínyi Ilonától Rozgonyi Cecíliáig, és Árva Bethlen Katától Bornemissza Annáig hosszú a soruk. A nemzet történelmének meghatározó személyiségei, Hungária megtestesítői.

Nádasdy Borbála grófnő, remélem, megbocsátja nekem a majdnem tiszteletlen bókot: e nagyasszonyok egyike. Más korban, és más körülmények között az, mint nagy elődei: és nem mondhatni, könyebb korban és könyebb időkben. Az Ő sorsa a kisemmizettség, a jog- és birtokfosztás, az emigráció volt: az örök női sorssal megtetézve.

És mégis, vagy éppen ezért: azon időtlen és kortalan emberek közé tartozik, akik személyes megjelenésükkel saját teret, birodalmat teremtenek, és aki láttán azonnal kézcsókra hajol az ember, mert ez a legkevesebb hódolat, amely megilleti.

Találkozásunk után nem sokkal jelent meg a grófnő újabb könyve: A szabadság zaga. Önéletírás, memoár, válogatni lehetne a meghatározásokban: de minek? Egyszerűen csak egy küzdelmes életű, felemelt fejű ember (Nő!) sorsának erőt adó tartással és derűvel megírt lenyomata, amely után nem marad sem keserűség, sem szomorúság az olvasóban: pedig volt abban a sorsban keserűség és szomorúság is, több, mint elég.

És mégis: szép emberi sors. Szép, mert emberi, szép, mert áthatja a kitartás, a hűség, az önmagunkba és képességeinkbe vetett hit, a belső hűség önmagunkhoz, hitünkhöz, családunkhoz, nemzetünkhöz, és egyáltalán: saját kiválasztottságunkhoz.

Hazudtam: némi szomorúság azért maradt bennem. Csak azért, mert az igazságtalanság, a jogfosztottság, és a világ általános elkurvulása akkor is tény marad, ha ennek nem sikerült megtörnie a szerzőt, a Nagyasszonyt. Éppen ellenkezőleg: megedzette és felvértezte, ahogyan ez a nemes anyagokkal történik.

Ha két szóban kellene meghatároznom a könyv üzenetét, azt mondanám: „élni érdemes.” Ha háromban, akkor azt: „elvekkel élni érdemes.” És ki lehetne bővíteni azzal is, hogy mindezt örömmel, életörömmel, jól megválogatott alázattal és büszkeséggel.

Ezt kellene megtanulnunk egyszer végre, nekünk, és a többi nemzedéknek is: és jobb lenne a világ, a mi világunk.

Ezért, és ezért is, ajánlom mindenkinek Nádasdy Borbála könyvét. Olyan ajándék ez, amelyet egy magyar főrendtől kapunk: és ez nem mindennapos egy ember életében.