Kilencven éve történt volna? Igen, azt mondják, a trianoni békeszerződést 1920, június negyedikén írták alá. Elhisszük, tudjuk, érezzük: igen, valamikor valamit aláírtak a győztes nagyhatalmak – és aláíratták azokkal, akiket legyőztek. Vae victis: jaj a legyőzötteknek, ezt már kétezer éve ismerjük.
De hogy kilencven éve?! Relatív ez. Számomra 1971 augusztusában írták alá, amikor megszülettem. Beleszülettem egy olyan ország jogrendjébe és szokásvilágába, amely percig sem volt hazám: mindössze egy rám erőszakolt jogi keretet adott létezésemnek.
Másoknak ez húszéves, vagy hatvanéves diktátum. Nagyapáinknak a legfájdalmasabb, mert ők még megtapasztalhattak négy évi Hazát, hogy aztán másodjára is elveszítsék az országot.
És ez most mégsem a kesergés pillanata. Mert ahol kilencven év megszállás után is ennyire elevenen él a haza, ott nagy baj nem lehet. Nem lett nagy baj a nemzet lelkében a százötven éves török uralom, az ötvenéves szovjet uralom után sem.Nem lett nagy baj a kétfejű labanc sasok és a madéfalvi veszedelmek után sem. Még mindig „él nemzet e hazán”, s aligha van a világnak olyan sarka, ahol majd’ évszázados idegen uralom után is töretlen hittel és változatlanul önmagaként marad meg a nép.
Hát erre büszkék lehetünk. Szokás azt mondani rólunk: ünnepeink vesztes csaták emlékei, hogy a magyarság önmaga siratásának emlékműve.
Egy fenét.
Mutassanak még egy népet nekünk Európában, amely ezer éve is ugyanazon szavakkal imádkozott, és amelynek a haza ugyanaz maradt, a térkép változásaitól függetlenül. Egyformán magyarok maradtunk, a pozsonyi, a gyimesi, az ungvári és a zentai: sok esetben sokkal magyarabbak, mint a megcsonkított országon belüliek. Ez önmagában véve egy csoda: Magyarország nem volt, és nem lesz: Magyarország van.
Amikor úgy tűnt, hogy elveszik, akkor sem mások döntötték ezt el. Nem: az a belső ellenség, és a kishitűség eredménye volt. Magyarország sorsa nem a versaillesi kis palotában dőlt el, hanem az akkori, elvérzett ország hazaáruló politikusai miatt.
„A környező államok haderőinek bevonulását a belgrádi egyezmény tette lehetővé, amelyet 1918. november 13-án, 23 óra 15 perckor írt alá Linder Béla, a magyar kormány megbízottja. Ebben Magyarország hozzájárul a demarkációs vonalak és demilitarizált övezetek antant-csapatok általi megszállásához.”
Ugyanez a Linder Béla békés nyugdíjasként halt meg – na hol is? Szerbiában! – a megszolgált zsold birtokában. Nem ő volt az utolsó, sajnos, rákosik, ötvenhatos horngyulák, december ötödikei gyurcsányok követték a sorban… És mégis: újra él nemzet a hazán, és egyre inkább.
Sosincs veszve semmi. Ki mondta volna meg ezernégyszázban, hogy legeltető-vándorló, a történelem akkori kulisszáin kívül rekedt népek öröklik majd el a Kárpát-medence oldalsó részeit? És ki mondhatja most azt, hogy kétezernégyszázban nem lesz egy erős, vezető Magyarország?!
Mert magyarnak lenni nem demográfia, nem(csak) politikai döntések, hanem kultúra, emlékezet, hit kérdése. Valami, ami nem erről a világról való. Ezek segítenek majd meghozni a megfelelő demográfiai és politikai vállalásokat: nem fordítva.
Trianon? Majd egyszer elfoglalja a maga szégyenteljes helyét mohi, mohács, világos mellett. Része lesz történelmünknek: de semmiképpen nem végzetes. Nem is lehet. Hiszen mindig születni fognak új magyar lelkek, akik számára Trianon mindig friss lesz, mindig begyógyítani való.
Amíg majd egyszer begyógyul. Mert efelől semmi kétségem. Egyszer majd, talán éppen ezen a helyen, valaki elmondja:
Trianon? Rossz álom volt csupán.
Hetven éve, a Csíkszeredában megjelenő Csíki Lapok 1940, szeptember 15-i számából tallózok:
