A következő címkéjű bejegyzések mutatása: erdélyi magyar. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: erdélyi magyar. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. január 20., péntek

Apocalypto

Az, hogy Orbán Viktor és a Fidesz-kormány jobb- és baloldalról nézve egyaránt maga a patás ördög, és minden rosszak kútfeje, teljesen egyértelmű és világos.


Mármint egy olyan világban, és olyan országban, ahol jobboldalnak, nemzeti radikálisnak nevezi magát egy semmilyen jövőképpel, klasszikus műveltséggel nem rendelkező társaság, aki történelmi, kulturális ismereteit maximum a facebookos megosztásokra építi – na nesze neked, antikozmopolitizmus! -: és ahol a baloldal a nemzetközi tőke gátlástalan kiszolgálója, ahol sem szociális érzék, sem méltányosság, sem igazságosság nem fordul elő soraikban. Hazaárulás annál gyakrabban.

Ha Gyurcsány baloldali, és Novák Előd jobboldali, akkor tényleg valami apokaliptikus világot élünk.

És ebben az apokaliptikus világban egyensúlyozunk mi, és akkor csodálkozunk, tényleg, szinte senki nem ért bennünket, hiszen valóban: Orbán szembemegy az IMF-el, a gazdasági gyarmatosítókkal, a Jobbik szembemegy Orbánnal, ugyanakkor EU-s zászlót éget, a szocik szembemennek mindkettővel, és európai értékrendet vallanak, miközben kifosztották és megalázták Európa közepét, a liberálisokról már nem is szólok, mert e jobb sorsra érdemes szót végképp meggyalázta az SZDSZ és az LMP.

Abban a paradox helyzetben vagyunk, amikor majdnem minden tábor egyetért abban, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan, és abban is, hogy ez nem a magyar kormány baja, de szinte mindenki rögvest Orbánt hibáztatja. Mert szembefordult az IMF-el. Mert nem fordult eléggé szembe az IMF-el. Mert nem szolgálja ki Izraelt. Mert kiszolgálja Izraelt. Mert kettős állampolgárságot adott a határon túliaknak. Mert nem hamarabb adta meg, és amúgy is magának nyúlja le.

Mert magyar, mert nem eléggé magyar, mert vizionárius, mert szűklátókörű.

Ha belga lennék, német, francia, tényleg elképedve, és nevetve nézném végig ezt a kutyakomédiát. A szlovákokat, románokat, ukránokat, szerbeket legalább értik, bármi történik, hiszen ott egyértelmű, ha valaki nemzeti... És akkor csodálkozunk, hogy még mindig minket szívat mindenki.

Egyszer végre meg kellene tanulni hallgatni öt percet, mielőtt megszólalunk. Nem a lehetetlent kérem: hogy tanuljunk, bölcsek legyünk, körültekintők, okosak mint a kígyók, szelídek, mint a galambok.

Nem, csak annyit, hogy ne zsigerből hazaárulózzuk le azokat, akik mi vagyunk. Petőfit sem választották meg otthonában képviselőnek, Széchenyi is megbolondult, Kossuth is „ellopta” az ország vagyonát a fáma szerint, az egri vár védői szegényen vagy fogságban haltak meg: hát csak kicsit kéne elgondolkodni ezen...

Addig meg, kicsit, tényleg csak történelmi léptékkel öt percre tegyük félre az alaptételt, hogy „minden magyar meg akarja menteni hazáját, de egyetlen magyar sem tűri, hogy helyette más tegye ezt meg.”

Most legutóbb adtunk egy felhatalmazást négy évre. Nem akármilyent. S ha az eddig megvalósításokat nézzük: nem tettük rosszul. "Persze", mindenki más jobban tette volna: állítólag. De eddig nem tette, és ez kulcskérdés.

Hát ebből induljunk ki. Semmiféle eredményes harc nem lehet, ha nem tudod, ki az ellenség. És a nemzet ellensége jelenleg NEM a magyar kormány.

Legyen hát ez valamiféle nemzeti minimum, ha már többre nem telik.


(a képen látható román felirat jelentése, értelemszerűen: "Vigyázat, harapós kutya!")

2011. május 24., kedd

Mátyás népe?!

Kering a neten, sms-en, minden jóravaló XXI.-ik századi forradalomcsináló közegben az amúgy jóindulatú, de mégiscsak önfeladó, és kissé szégyenteljes felhívás, amitől egyáltalán nem érzem magam jobban magyarként:


"Ma 20:00-kor, Kolozsvár, Főtér, Mátyás-szobor/ Cluj, Piața Unirii, statuia lui Matia Corvin (sic!)

Úgy gondoljátok, nem helyénvaló a Mátyás-szoborcsoport előtt elhelyezett Nicolae Iorga-idézet? Ha arra jártok, takarjátok le egy csokor virággal! Hogy miért éppen virág? Mert békés. Mert tiszteletet fejez ki Mátyással szemben, ugyanakkor pedig eltakarja a tendenciózus, lejárató Iorga-idézetet. Mert nem létezik olyan törvény, mely tiltaná egy virágcsokor elhelyezését egy szobor talapzatán. Tippek, trükkök: Ne csoportosan, egyszerre menjetek: a fontos az, hogy az elkövetkező időszakban mindig eltakarja egy-két virágcsokor a táblát. Ne hangoskodjatok, kerüljétek a feltűnést: így senki nem találhat kivetnivalót a gesztusotokban. Ne viseljetek semmilyen, nemzetiségi vagy politikai hovatartozásotokra utaló jelet: a Mátyás-szobor ügye minden kolozsvári közös ügye."


Ez így elvileg még szép is, ugye. Első látásra. Aztán mégsem.... Mert az önfeladás magasiskolája, azért megnézném, maga az Igazságos mit szólna ehhez:

" Ne hangoskodjatok, kerüljétek a feltűnést: így senki nem találhat kivetnivalót a gesztusotokban. Ne viseljetek semmilyen, nemzetiségi vagy politikai hovatartozásotokra utaló jelet: a Mátyás-szobor ügye minden kolozsvári közös ügye".

Mintha még nekünk, magyaroknak kellene szégyellnünk magunk, mintha egy hátizsák trotillal lopakodnánk oda.

És persze, utána mindez románul is szépen leírva az eredeti felhívásban, ami a stupiditás teteje, legalább hadd tudják a táblaelhelyezők is, mit akarunk, hogyan, és azt is, hogy félünk. Vagy lehet, arra várunk, hirtelen megtért románok tömkelege fog dáliákkal odaseregleni a szobor elé, és bocsánatot kérnek...

Miért nem mindjárt éjszaka, titokban, négernek álcázva helyezzük el a virágokat három méterre a táblától, nehogy már bántanánk valaki érzékenységét...

A szikár tény ugyanis, hogy ez egy anonimok által elhelyezett tábla, hivatalosan, elvileg nincs gazdája. Normális világban odamegy két ember, megfogja, odébb teszi, mondjuk az első szemetes mellé. De ez nem egy normális világ. Nem, mi flash-mobot rendezünk, virágokkal borítjuk, és pont olyanok vagyunk mint a hatvanas évek hülye hippijei, fontosságot adunk és ünnepélyességet egy alapvetően provokatív cselekedetnek. Legitimizáljuk, elismerjük, hogy erővel mindent meg lehet tenni. Sőt, erő nélkül is, csak, mert megszokott félni, fene tudja, mitől, a kolozsvári magyar.

Ennél már az is jobb lenne, ha meghirdetnénk a Monitorul Oficialban, (Hivatalos Közlöny) hogy aki elveszített egy bronztáblát, Iorga idézettel, az jelentkezzen, ha meg nem jelentkezik, ügyesen le kell adni a városgazdálkodásnál, mint színesfém-hulladékot.

2010. március 26., péntek

Felsőház

Ahányszor csak szóba kerül, mindig felkapjuk a fejünket. Akinek megvan, azért, akinek nincsen, azért, aki szeretne, azért, aki nem szeretné, hogy szeressék, azért.
Majdnem azt írtam: ismét a kettős állampolgárságról van szó. Holott helyesebben: a magyar állampolgárság kiterjesztéséről van szó. Újra.

Most éppen Vona Gábor mondta: ezt nagyjából úgy lehetne elképzelni, hogy a leendő magyar Felsőházban foglaljanak majd helyett az elcsatolt területek képviselői.
Ezt nagyon könnyű úgy értelmezni - és értelmezték is - : hogy ez megint nem egy teljes értékű állampolgárság.

Hát ez igaz is. Teljes értékű magyar állampolgársága minden elszakított területen élő magyarnak, (vagy nem magyarnak) akkor lenne, ha területtel együtt térnének vissza, ami, maradjunk annyiban, egyelőre nem tartozik a realitások körébe.

Ezzel együtt Vona Gábornak nagyon igaza van, s ha csak negyedannyira számító lenne, mint amit szokás róla gondoltatni, nem tett volna ilyen őszinte kijelentést, hiszen ebbe mindenki beleköt(het). A mélymagyar azért, mert. A mélyszékely azért, mert. A híg meg azért, mert ő már ilyen, erről nem tehet. Aki nem magyar, az magától értetődően összevonja szemöldökét.

Évek óta mondom, baráti és nem baráti társaságban: valahogy így lehetne elképzelni az élhető, nemzeti Magyarország jogrendjét. Nevezzük Szent Korona-alapú jogrendnek (hiszen az lenne) vagy bárminek tetszés szerint: létre kell hozni a Magyar Országgyűlés Felsőházát, amelyben helyet kaphatnak az elszakított magyar területek képviselői. Továbbá az egyházi főméltóságok, az akadémikusok, a szellemi élet nagyjai. Ha rajtam múlik, a történelmi magyar arisztokrácia is.

Hogy ez önmagában véve nem megoldás, az tény: hiszen ezek a tisztségek, a felsőházi helyek is egyféle választás, vagy nemzeti konszenzus eredményei. Ezért ott sem csupa ministránsgyerek fog ülni. De üljön bár, horribile dictu: Verestóy Attila vagy bivalyszentpéteri Gaz Aladár: inkább ott üljön, mint más országok más érdekeit szolgáló mechanizmusainak kiszolgáltatva. És amíg demokratikus játékszabályok szerint játszunk - tetszenek vagy sem a játék szabályai -: addig ez a legjárhatóbb, ha nem az egyetlen út.

Aki ezt nem érti, szántson és vessen, s hagyja másra az áldozatot. Megsértődni könnyű, azt a legkönnyebb. Okosan cselekedni, számítóan és rugalmasan szélesíteni cselekvőképeségünk és nemzeti újjáépülésünk határait a kívántakig: megint más ügy, és ez a nehezebb.

Csinálja meg ezt bárki, Jobbik, Fidesz, sőt akár az ördög nagynénje: számíthat a történelmi sikerre, és ez, bármilyen fájdalmas, lényegesen több, mint az azonnali sikerekért álmodók őszinte kiábrándultsága.

2010. március 21., vasárnap

Siker, történet


Romániában sok mindenért érdemes egy vidám embernek élnie, és a politikai humor mindenképpen ezek közé tartozik. Ezt példázza az egyik román hírtelevízió választások előtti műsorában a műsorvezető ironikus megállapítása is, miszerint: „Most fog eldőlni, Romániában melyik pártot éri az a megtiszteltetés, hogy az RMDSZ-szel kormányt alakíthat.”

A kesernyés humor mindenképp találó és pontos helyzetleírást adott a románság közérzetéről, már ami az RMDSZ-t és politikai szerepvállalását illeti. A maga stabil 5–7 százalékával az RMDSZ valahogy mindig a mérleg nyelve a román kormány alakításakor.

Az, hogy a romániai magyarság kormányon van Romániában, minden józan ember számára remek hír. Az, hogy a több mint évtizedes múltú kormányzás a közösségi jogokat illetően nem sok kézzelfogható eredményt hozott, minden józanul gondolkodó ember számára elgondolkodtató. Legvégül pedig a puszta tény, hogy stallumokért, igazgatótanácsi állásokért, jól fizető hivatalokért csillogó paravánt tartunk a változatlanul agresszív román nemzetpolitika elé, minden józanul gondolkodó ember számára felháborító.

Az RMDSZ hajdani célkitűzései ma is megvalósításra várnak, mint a „hőskorban”, kormányra kerülése előtt. „A kisebbségi törvény elfogadása továbbra is hosszú folyamat”, továbbra is „fontos az anyanyelvű oktatást érintő mindennemű korlátozás megszüntetése, a pozitív diszkrimináció elvének érvényesítése”, ésatöbbi, ésatöbbi. Feltűnő, mennyire visszaszorul a nemzeti retorika, az autonómia igényének hangoztatása a kormányzati pozícióból. Persze, ez érthető – de a választópolgárok aligha a megértés kedvéért szavaztak képviselőikre, sokkal inkább a nemzeti minimum-célok elérése és megteremtése érdekében.

A röpke periódus alatt, amit nemrég az RMDSZ kormányon kívül töltött, hirtelen egész ötletbörze sziporkázott, és jelentősen megnőtt a pártkatonák székely ruha iránti kereslete. A kormány alá rendelt hivatalokból és politikai tisztségekből értelemszerűen kiebrudalt RMDSZ-hivatalnokok érdekében azonnal lármafák gyúltak, tömegek tüntettek, és fekete táblák hirdették: „Ebből az intézményből magyar vezetőt váltottak le.”
Az esélyegyenlőség jegyében azért pikáns lenne, ha mondjuk, a színromán Vaslui megyében tüntetnének most a magyar prefektus ellen, aki egy románt váltott le, ugyan-olyan értelemszerűen.

Persze lehet ezt optimistábban és ugyanúgy objektíven nézni is. Nem kis eredményt jelent, sőt létfontosságúnak számít, ha sikerül az RMDSZ-nek átverni a román alsóházon is a régiók átszervezéséről szóló saját variánst, azaz egyben marad a Székelyföld. Nem kis eredménynek számítanak a magyar közösségeknek, érdekcsoportoknak csurranó-cseppenő állami megrendelések, leosztandó központi pénzek.
Egyvalami azonban egyértelmű: az erdélyi magyarság kormányzati szerepének mindenkori hozadéka a helyi önkormányzatokban mutatott erő. Az igazán fontos hétköznapi dolgok itt dőlnek el. Egy polgármesteri vagy megyei tanácselnöki szék jelenleg összehasonlíthatatlanul nagyobb mozgástér és politikai hatalom, mint a prefektusi vagy egy „névtelen” képviselői.

Aligha véletlen, hogy az RMDSZ-en belüli „új nemzedék”, a „fiatal farkasok” elsősorban ezeket a helyeket célozták meg. A következő választásokon valószínűleg a régi partner új arcaival kell majd alkudoznia az éppen nyertes román pártnak.

És ennek az éhes, új nemzedéknek köszönhetően talán addigra sikerül annyira megerősödniük a helyi magyar közösségeknek és településeknek, hogy az áhított autonómiát még saját kományképviselete se legyen képes elodázni Bukarestben.

(Megjelent a Nagyítás 2010/10-es számában)