Oly korban éltem én a földön...

Oly korban éltem én a földön,

Oly korban éltem,

Ami nem volt embernek való,

és éppen ezért embernek való volt,

emberpróbáló, emberpusztító kor,

amikor nagyobb bűn volt dohányozni,

mint az abortusz,

amikor a tömeggyilkos luxuscellában pihent,

és aki kuncogó forintot, lejt, dollárt, yent

lopott –mert kenyeret már nem lehetett lopni -,

nos az a börtönben rohadt.

Oly korban értem én a földön,

amikor föld sem volt már,

s akinek volt, az paraszt volt, gyökér,

megvetették azt, aki enned adott,

és példa volt a felélő féreg

Ami belülről emésztett, és oly

gyámoltalan voltál előtte

mint „a szükségét végző vadállat”.

És nem volt már tőke, amit dönteni,

nem, a tőke döntött.

Döntött, sorsok és végzetek felett,

és soha nem tévedett a saját kárára.

Pedig tévedett, sokat.

Oly korban éltem én a földön,

amikor nemzedékem legjobbjai

már üvölteni sem tudtak,

csak ültek, csendesen a kocsmaasztal mellett,

és nevettek, és azt mondták:

Mindenkit jól meg kéne büntetni,

Mert tűrhetetlen, hogy még ingyen van a levegő,

hogy ingyen élhetsz.

Ingyen élhetsz? Már ez is nosztalgia,

mert oly korban éltem én a földön,

amikor élni luxus volt. Fényűzés.

Túléltük csupán. Túléltük a vad szerelmeket.

Túléltük az alkotást.

Túléltük az alkoholt, a szivart,

Túléltük a mindenkori kormányokat,

Túléltük a kisebbségi létet,

Túléltük a többséget is,

Túléltük

Amennyire ez életnek nevezhető.

Hát ilyen korban éltünk mi a földön,

Ily korban élünk.

És élünk, és megszokjuk,

Mert „a legborzasztóbb az, hogy megszokod”.

És meg.

Mert ily korban éltünk mi a földön,

Amire majd nosztalgiával gondolnak unokáink,

Már akinek lesz...

Ily korban éltünk mi a földön.

(Vermesser Leventének ajánlva)