Sport, diplomácia

Hangulatfestésnek egy anekdotába illő történet: jó néhány évvel ezelőtt Csíkszeredában az egyik kávéházban üldögéltünk népes baráti társasággal, és futball-világbajnokság lévén, éppen a francia-szenegáli mérkőzést követtük kellő mennyiségű sörök mellől.

Na mármost sokféle focidrukkert láttam én a Székelyföldön, de olyan, magyar nyelven beszélő embert nemigen, aki a franciáknak szurkolt volna. Nem kizárt, hogy létezik, mert sokan vagyunk, sokfélék – de az a fránya Trianon és Clemenceau hosszú időre leküzdötte az esetleges szimpátiát.

Szóval, ott ül valami harminc jóravaló székely, és lelkesen biztatja a szenegáliakat, amikor betéved egy szintén jóravaló regáti román ember, valamely kóbor kamionsofőr, és azonmód csatlakozik a televízió előtt söröző közönséghez. Természetesen, a frankofónia jegyében erős franciabarát érzelmekkel ült le, ezért néhány perc múlva hirtelen úgy kezdte érezni magát, mint akit idegen bolygóra pottyantottak, hitetlenkedve nézett körül, majd igen óvatosan szünetben megkérdezte az egyik vendéget:

- Már elnézést, uram… de maguk itt miért szurkolnak a szenegáliaknak?!

- Hát csak azért, merthogy azok még soha nem ártottak nekünk… - hangzott a felvilágosító válasz.

Na ezt azért nehéz megérteni annak, akit nem ide szült a jó- vagy a balsors. Mi azonban értjük, s talán a baszkok is. Meg esetleg az írek, akiknek elnökasszonya nemrég jelentette ki Kolozsváron, erősen reméli, a CFR megveri a Chelseat… Valószínűleg hasonló logikával gondolkodott a derék asszony is: a kolozsváriak még soha nem ártottak nekik, bezzeg az angolok…

A CFR-vel - elnézést: KVSC, azaz Kolozsvári Vasutas Sportklub –, a hétköznapi sportdiplomáciában ismét helyben vagyunk. Egy ideje ismét magával ragadja az érzelmeket ez a „magyar” csapat, holott, hát izé, kevés az a „román” csapat, ahol ne futkorászna több magyar játékos a pályán. De mégsem ez számít: hanem az, hogy valami ebben az esetben is, futballcsapatnak álcázva megint csak egy kicsit haza alakú űrt tölt be a lelkünkben.

És ha már lélek, hát nyilván, milyen régóta, hogy sokunknak „Sportklub van a szíve helyén…” Vagy éppen HC, kinek, ami közelebb áll, a lényeg, hogy minden testvéri torzsalkodás ellenére erősebb még mindig a Steaua elleni utálat, mert sportdiplomácia ide, korrektség oda: azok még mindig nem ellenfelek itt, hanem inkább ellenségek. Székelyföldön a hoki lényegesen több örömet, boldog pillanatokat, és nem utolsósorban nemzeti elégtételt szolgáltatott számunkra, mint 18 év magyarországi nemzetpolitikája… Még a „visszacsatolás” is csak ezen a területen sikerült, ha szimbolikusan is, de mégis.

Úgy tűnik, ahol a haza időnként elveszik, ott keresi meg az ember ahol találja. Ha a sportban, akkor a sportban: és nincs is ezzel semmi baj. Valamikor ez volt az első régi olimpiák szelleme is: városállamok vetélkedtek egymással a dicsőségért. És él valami ebből a szellemből ebben a megromlott világban is, Puskás Öcsi, vagy Egerszegi Krisztina összehasonlíthatatlanul nagyobb magyar márkanév, és többet tett a magyarságért, mint teszem azt, károlyimihály, vagy rákosimátyás.

A sportot, és a sikerélményt, hál’ Istennek, nincs ahogy elcsatolják tőlünk. És betilthatják Szlovákiában a magyar zászlót, magyar nemzeti jelképeket a focimeccseken: attól még egyetlen jó palóc ember sem fog a „tótoknak” szurkolni. És ez így is van a rendjén.

És ha végképp nem lesz, akinek szurkolni egyszer – amitől óvjon bennünket a Fennvaló – akkor majd csak annak fogunk szurkolni, aki kevesebbet ártott nekünk. Mert ilyenek vagyunk, és ez a természet rendje.

Huj-huj-hajrá!