Piszkos mancsok

Mottóként idézhetném, amit nemrég az egyik kávézó illemhelyén olvastam a falra kanyarítva: „Az ember állat.” Valaki sietve kiegészítette: „Az állat pedig kijön az emberből.”

Nehéz dolog az ilyen ihletett helyen olvasható népi közhelyekkel vitatkozni, nem is akarok. Valahogy mégis folyamatosan eszembe jut, ahogyan újabban szinte nap mint nap a főállású állatvédők „hősies harcáról” olvasok. Az egyszerűség kedvéért maradjunk csak most a „Négy mancs”-nál, amely nemzetközi szervezet újabban Magyarországot és a magyar termékeket tünteti ki figyelmével.

A magyar libamájat gyakorlatilag teljesen kivégezték. Bojkottot hirdettek ellene, elriasztották a felvásárlókat, könnyes szemmel sopánkodnak a szerencsétlen libák rettenetes kínjain: merthogy tömik őket.

És ez a szerencsétlen magyar mezőgazdaság és kormány ebbe is belemegy, mert valahogy mindenbe belemegy, ahol önmagát kell fenéken billentenie: módosítja, leállítja, mérsékeli, átszervezi, istentudjamilyen bohócot csinál magából, csak a libák és a Négy Mancs érzékenysége ne sérüljön.

Hogy aztán mivel tömi, vagy tömné magát a munka nélkül maradt magyar ember, tönkrement vállalkozó: az, kérem, senkit nem érdekel.

Persze, vélhetően a francia vagy német libamáj garantáltan humánus eszközökkel nő, sőt a libák euforikus állapotban önmagukból szabják ki, látható élvezettel szolgálva fel azt az éttermekben.

Csak ez a fránya magyar libamáj ennyire megbocsáthatatlan.

Zárójelben jegyezném meg: amíg a magyar libák „szenvednek”, Kongóban közel ötmillió ember halt meg egy ocsmány polgárháborúban, alig két év alatt. Mondom: ötmillió emberi lény.

A négymancsos kutya sem ugat utánuk.

Na meg aztán most hirtelen az is kiderült, a Négy Mancs áldozatos munkájának köszönhetően, hogy a magyar nyulak is szenvednek. Borzasztóan. És rögvest felszólít mindenkit az állatvédő szervezet: kénköves eső sújtja, Szodoma és Gomorra minden átka, ha magyar nyulat forgalmaznak ezentúl az uniós polcokon.

Az ember ilyenkor csak néz, vagy esetleg káromkodna, amikor fontossági szempontból még a nyúl is lekörözte a magyar embert ebben a cifra világban.

Ja, hogy Eritreában tízéves gyerekeket visznek el katonának, és Szudánban merész ember, aki délben kimegy az utcára: ugyan már. Lényeg, hogy valahol Orosházán szenvednek a nyulak, ó jaj.

A belga tapsifüles persze nyilván nem szenved, boldogan és Mozart-zenére ugrándozik, a kellő állapotban pedig fájdalommentes euthanáziával múlik ki, a nyugat-európai fogyasztók legnagyobb örömére.

És persze, nem szenved az elevenen megfőzött homár, nem szenvednek az agyonvert fókák, nem szenved a vidáman szigonyozott ámbráscet. Nem: a szenvedés mértékét egyedül az arra hivatott Négy Mancs képes megállapítani.

Ennek a magyarázata pedig pofonegyszerű: meg kell ezt csinálni, tönkre kell tenni a kis(ebb) országok mezőgazdaságát: így majd nem szenvednek nyugat-európai vagy közel-keleti monopóliumok vezérigazgatói állatai. Megvesszük a libamáj és a nyúlpecsenye helyett majd a konzumsz*rt, igaz ugyan, hogy rosszabb lesz, de legalább drágább.

Hogy mindez most még egyelőre „csak” Magyarországon zajlik, senkit ne nyugtasson meg. Percig se kétlem, ugyanerre a sorsra jut majd a román juh, a romániai csirke, és úgy egyáltalán minden, ami minimális kereseti kockázatot jelent a multiknak.

Eljő még az az idő, amikor tehenet fejni is szexuális molesztálás lesz.

Mert sajnos, mindig akad egy-két jóravaló, könnyes szemű ember, aki négy manccsal, boldogan végzi el a piszkos munkát a megrendelőknek.

Aztán hátradől, miután libakövérre tömték a pénztárcáját.