Rattus Rhesus Glacialis (Transzilvállatok 26.0)

Ne tudd meg mi az.

Székelyül: patkán’ma’om.

Neve után ítélve, első pillantásra azt gondolnánk, bizonyára valamiféle celebeszi, vagy új-guineai fajta, pedig nem. A patkán’ma’om teljesen autentikus erdélyi, székelyföldi állatfajta, amelynek két vállfaja is megtalálható.

Egyikük, a rattus rhesus ordinaris többnyire a lajbiszaggatókban és más kultúrintézményekben fordul elő, első látásra teljesen olyan, mint az átlagos secler sapiens, és csak a megveretése előtti utolsó pillanatokban derül ki róla, hogy ő egy mekkora patkán’ma’om.

De erről most ennyit: foglalkozzunk inkább sokkal érdekesebb rokonával, az igazi, hamisíthatatlan  patkán’ma’ommal.

Külső megjelenése alapján igen könnyen beazonosítható: rendszerint fekete-fehér csíkos mezben, korcsolyával alsó végtagjain közlekedik, állandó habitátusa, azaz élőterülete a jégkorongpályák belső tere, máshol gyakorlatilag nem is fordul elő. Valószínűleg e megjelenés miatt gyakran előfordul, hogy felületesebb szurkolók összetévesztik a zebrával, s ezen téves felismerésüket: „hüüüülye zebra!!!” felkiáltással hozzák tudomásra.

Namármost, tekintettel arra, hogy a patkán’ma’om a jégpályán kívűl teljesen rejtőzködő életmódot folytat, ezen faj szinte teljes leírása a jégkorong-szurkolók és jégkorongozók leírásain alapul, mint ahogyan eredetileg nevét is tőlük kapta. 

A patkán’ma’om létezése önmagában rejtélyes, nyilvánvalóan valamiféle furcsa szimbiózisban él a hokistákkal, akik megtűrik maguk mellett a pályán, ezért cserében a rattus rhesus mindent megtesz, hogy megkeserítse életüket.

Szaporodása úgyszintén a jégpálya belterületén történik, ez onnan is látszik, hogy a törzsszurkolók igen gyakran biztatja fajfenntartási tevékenységre női felmenőivel, illetve a tájékozottabbak rektális közösülésre szólítják fel a caballus nevű állattal (v.ö: zebra). Ezek a pikánsnak is tűnő részletek egyáltalán nem ritkák a patkán’ma’om szokásainak tárgyalásakor, táplálkozási szokásait illetően is gyakran hallható, amint bizonyos férfigenitáliák elfogyasztására szólítják fel a vérmesebb szurkolók.

A patkán’ma’om egyszerre veszélyeztetett és védett állat. Veszélyeztetettsége rendszerint a hokimeccsek utolsó harmadában tetőződik, főként ha a hazai csapat vesztésre áll, ilyenkor még a játékosok sem átallják célba venni egy-egy jól irányzott koronggal. Ilyenkor a patkán’ma’om érdekében a mérkőzés után karhatalmi erők, gyorsreagálási egységek és állatvédők gondoskodnak a fajta állagának megóvásáról.

A patkán’ma’om látása igen gyenge, ezért gyakran ajánlják számára okuláré viselését, de mivel hallása is gyenge, e tanácsot legtöbbször nem hallja, és nem fogadja meg. Szaglása kitűnő, általában már szezon elején megszimatolja a győztes klubcsapatot.

Familiáris állat, amelyet a szurkolók bennsőségesen szólítanak meg, ezért ha elmegyünk egy csíki hokimeccsre, azonnal láthatjuk és hallhatjuk is, sőt felismerve magunk is ordíthatjuk: „TEEEEEE! PATKÁN’MA’OM, TEEEE!”

Novorusszija.

Felirat hozzáadása

Nagyanyám, Isten nyugtassa, még azt mondta: „Bárki jöjjön, fiam, csak az oroszok ne jöjjenek...”

Nagyanyám meghalt, a világ változott. Elég alkalmam volt ezt megtapasztalni. A román „forradalom”, a délszláv háború, Transznyisztria – amit sorkötelesként, vagy kalandvágyóként átél az ember.

És most nézem a híradásokat. Dél-Kelet Ukrajnában harcok. Nem akármilyen harcok: hanem harcok. Emberek, sokan halnak meg. Gátlástastanul gyilkolja egy állam enyhén szólva is illegitim vezetője polgárait.

Mi közöm nekem Donyetszkhez? Luhanszkoz? Semmi. A doni kozákokhoz? Semmi.

Erdélyi magyar vagyok, és rengeteg közöm van hozzá, mint mindenkihez, aki az anyaországhoz akar visszatérni.

Ha húsz évvel fiatalabb vagyok, elmegyek harcolni a „szakadárok” mellé.  Őszinte főhajtás előttük. Ma már nem vagyok képes rá, legfennebb szembe megyek a „mainstream” médiával: és azt mondom: igen, jogos Novorosszija követelése. A Krím visszatérése külön melengeti lelkemet. Hiszen erdélyi vagyok.

Ukrajnához nem sok közöm. Hja, Kijevet, mi, magyarok alapítottuk? Hát, igen. Hogy Ukrajnát a mai formájában Hruscsov hozta létre? Hát, igen... Hogy a majdani „forradalom” egyik első eredménye a kárpátaljai magyarok és ruszinok jogfosztása volt? Hát, igen...

Száz szónak is egy a vége. (Ez amúgy orosz mondás.) Hajrá Krím, hajrá Novorusszija. És hajrá mindenkinek, aki visszatér az anyaországhoz. Erdély? Székelyföld? Vigyázó szemeink oda forduljanak.

Persze, vannak nemzetközi elkötelezettségeink.  Lebombáztuk már al-dunai tesvéreinket is. De ne legyünk újra az utolsó csatlós. Inkább legyünk vonakodó csatlós: egészségesebb.

Hajrá, Novorusszia.

És nagyanyámra visszzatérve: inkább mi menjünk az oroszokhoz,  mint ők hozzánk. Akinek füle van, hallja.

Székelyföld, Szerelem.

Székelyföld, szerelem

 Kelet fele haladtak, a megengedettnél nagyobb sebességgel. A nő vezetett, a férfi az anyósülésen ült, sörözött és cigarettázott. Mert barbár volt, ahogyan errefele az emberek. Bal keze a nő combján nyugodott – néha a nő, sebességváltás közben, megsimogatta a kezét.

Kelet fele haladtak, s a régi határ, ahol gepidák és longobárdok, kunok és székelyek, románok és magyarok, oroszok és székelyek harcoltak egymással: ott volt, kitárulkozott, vízválasztó volt, minden, amit el sem lehet mondani.

Ezt érezte a nő és a férfi is. Felkanyarodtak az autóval egy soha nem járt útra a gerincen, majd megálltak.

Balra a Gyímesek, jobbra a Székelyföld. És zöld mező, kaszálásra várva, vadvirágok, csupa giccs, csupa szépség.

És ledőltek a fűbe, és igen, szeretkeztek. Ahogyan az őseik, ahogyan az állatok: mert otthon voltak.

....

Nyugatra haladtak, a megengedettnél nagyobb sebességgel. A nő vezetett, a férfi az anyósülésen ült, sörözött és cigaretázott. Mert barbár volt, ahogyan errefele az emberek. Bal keze a nő combján nyugodott – néha a nő, sebességváltás közben, megsimogatta a kezét.

Aztán egyszer csak balra – pedig arra nem szerettek menni – kis földút nyúlt ki, amelyre ráhajtottak. Sehova nem vezetett, s ha igen, örök titok marad: valami latin-amerikai kis falu, amazonászi település rejtőzhetett a székely földút végén: sosem fogjuk megtudni.

Megálltak, és hosszan nézték a sehová nem  vezető utat. Az úttalanság keresésében fogták egymás kezét. Annyira otthon voltak, mint soha.

És semmi nem történt, csak a béke, a szerelem, és aztán kihátráltak az autóval. Vissza a főútra.

....

Délre mentek, haladtak, a megengedettnél nagyobb sebességgel. A nő vezetett, a férfi az anyósülésen ült, sörözött és cigaretázott. Mert barbár volt, ahogyan errefele az emberek. Bal keze a nő combján nyugodott – néha a nő, sebességváltás közben, megsimogatta a kezét.

Jobbra egy kastély látszott, valószínűtlen, impozáns, tündérregényes, aminek nem itt a helye, ami csak itt lehet. Lekanyarodtak. Megálltak a kastély előtt, s leültek a szerény asztalok mellett.

Egy grófnő érkezett ki, felvenni a rendelést. Tényleg grófnő volt, s a családfája Európa egyik legöregebb tölgye. De azért tudomásul vette a hagymás májat, és a sült bordát.

Szilvapálinka is akadt.

Aztán csendes, nyugodt elmélázás, a tekintet körbeszalad a klasszicista homlokzaton, a gondosan újratelepített  kerten, és egymás szemében.

- Hozzám jössz feleségül, kedves?- kérdezte a férfi.

Székelyföld. Szerelem.

Na, és a szabadság is.

Kakukkfű

Éhes volt, ezért valamit sütni kellett. Főzni nem tudott, férfiember lévén.

Éppen „víg özvegy” volt, kisebb hidegháború után a szerelem távozott egy hétre a közös lakásból. 

Szeretni is kell, enni is kell: tehát...

A füstölt oldalas finom -  morfondírozott... - megsütve sem rossz, sőt.

 Krúdyt olvasott azelőtt, ezért különös vonzalmat érzett most ezt az ártatlan állatot enni.

És mellé tojás. Ez egyértelmű. Aztán feltárta a hűtőszekrény mélyét, ebben a sokat átkozott, globalista világban, ahol elég benézni a hűtőszekrénybe, és földrészekre találhat az ember: igen, tojás is volt.

- Zöldség is kellene - gondolta, noha ősi csángó-székely emberként mérhetetlenül megvetett mindent, ami zöld, és a földben nő, és nem savanyított...

Néhány rátermett fehérhagyma mosolygott szembe vele. Elvette az egyiket. Felvágta, keresztbe vágta őket, amit minden nyugati hagyomány tilt, aztán a közepét kiszedve, a széles, tág hagymakarikákat a serpenyőbe helyezte.

-Egye fene –mondta – talán olaj is kellene alá. Olívaolajat vett elő, ami a szerelemnek köszönhetően volt a házban, és bőven öntött a serpenyőre.

Aztán a tojásokat a hagymakarikákba öntötte.

Gyönyörű tükörtojások sültek az olívában a hagymakarikák öveztében, füstölt oldalasok pirultak, és valahol, egészen közelről felnyávogott egy macska, aki azonnal kapott egy oldalbarúgást.

- Kevés parmezán kell még hozzá – gondolta. És tett. Nem keveset, sokat. Só, bors, paprika.

És kész volt a tökéletesség. Megterített, ecetes uborkát, paradicsompapkrikát tett mellé, és egy korsóba sört töltött. Isteni volt minden. 

Csak egyvalami hiányzott. 
Amikor erre rájött, kis üvegben kakukkfüvet vett elé, és bőven megszórta vele az ételt. Soha nem szerette a kakukkfüvet, ki nem állhatta az ízét.

De szerette a szerelmét, és most Ő hiányzott.

Ciconia emissarius hungaricus. (Transzilvállatok 25.0)

Ne tudd meg, mi az...

Mindig tudtuk, találékonyak vagyunk, a világ urai, a Szíriusz csillagképből érkezett ragadozók: de ez tényleg az evolúció csúcsa: a magyar kémgólya.

A magyar kémgólyáról annyit lehet tudni, borzalmatos nehéz, háborús, viszályos, rettenetes időkben is berepült Egyiptom fölé, s onnan a beléépített, szerketált, apllikált adóval rendszeresen tudósított az egyiptomi vezérkar internetes látogatásairól, különös tekintettel a hustler.com-ra.

Mármost az egyiptomi légelhárítás valahogy csak felfedezte ezt a harci madarat (várjuk a magyar hadügyminiszter lemondását!!!), és leszerelte az égről. Azóta is ott áll, lógó csőrrel, valami egyiptomi börtönben, ahol legutóbb II. Endre királyunk járt az ötödik keresztes hadjáratnál.

Az Amnesty Internationallal történt egyeztetés után  nincs kétség: szegény gólyát addig verték, amíg bevallotta: ő hozza a gyerekeket is.

Irredenta, magyar gyerekeket, ezekkel gyarmatosítjuk az ősi magyarabok földjét.

Nem mellékes adalék – és ettől transzilvállat ez a kémgólya -, hogy hosszas pszichés és csőrtördelési ráhatás után a gólya  bevallotta: őt bizony egyrészt Tusványoson, másrészt a borzonti EMI-táboron képezték ki, bizonyíték rá a rengeteg gólyafészek Gyergyó környékén.

Ha már lebuktunk, lebuktunk: most már férfiasan beismerjük, a magyar kémgólya a Grippenek utáni generáció, kémkedik, kelepel, s ha nagyon bevadul, még az ellenséget is leszarja a magasból. Kóvályogva, mint a gólyafos az egyiptomi légtérben.

Arról már nem is beszélünk, hogy jó százötven éve tervezzük ezt a merényletet, hiszen Arany János már akkor megírta „A rab gólyát....” Jellemző a magyar titkosszolgálat elvetemült ravaszságára: nem írta meg, ez Egyiptomban történik.

De semmi gond... Szegény gólya talán kibírja, bár a magyar külügy eddig nem hallatta hangját, a magyar ornitológusok is alig. Érkeznek majd a kémkócsagok, a búbos bankák, s a gyímesi vércse is... Reszkessetek hát, egyiptomi testvéreink!

P.s: állílag Obama Szíria fölé néhány könnyűbombázó felcsíki ölyvet vezényelt...

 (http://index.hu/kulfold/2013/09/01/kemnek_neztek_egy_magyar_golyat_egyiptomban/)

Clades saggitis disgustibus (Transzilvállatok 24.0)

Huh.

Minden székely bestiák legfélelmetesebbike, magyarul: miacsemeristennyila. 

A miacsemeristennyila szinte mindenhol jelen van, a közélettől a magánéletig, a hálószobától a munkahelyig, s a kocsmától az éléskamráig. Létezése úgy lengi körbe a székelyek életét, mint a Teremtés elején a vizeket az őslélek, vagy mint az ódon görögökét Zeusz haragja.

Fizikai leírása lehetetlen, ugyanis az alakváltók rendjébe tartozik, s néha a legváltozatosabb módon tűnik fel. Egyik leghitelesebb beszámoló Csíkszeredából származik, amikor is a sétálóutcában andalgó székely bácsi lábai között villámgyorsan átviharzott hátulról egy fekete pulikutya. Az öreg olyat ugrott vertikális irányban, mint Anna Csicserova a londoni olimpián, majd kucsmáját a földhöz vágva, kiszakadt belőle a megnevezés: miacsemeristennyila?!!

Persze, a miacsemeristennyila fő tevékenysége nem csak a honi lakosság ijesztgetéséből áll (ebből a szempontból a rekkencsel rokoníthatjuk), ugyancsak ő a ludas abban is, amikor egy átmulatott este után rejtélyes módon eltűnik a kamrából egy üveg zakuszka, vagy egy szál kolbász. Ilyen esetekben (minden bizonnyal az alkoholgőz vonzza a helyszínre) előfordulhat, hogy berókázik az előszobába, vagy olyan partnert csempész az ágyba, amit ébredés után egyetlen módon lehet megmagyarázni: Miacsemeristennyila?!

Hasonló állatfajta egyébként az északi népeknél is létezik, az izlandiak valami kimondhatatlan nevű trollként ismerik, de ez a skandinávokat ismerve mindössze csak kitalázió, hogy mégse kelljen agyonütni a szomszédot, ha eltűnik a füstölőből a lazac, és nem érték éppen in flagranti a tettest.

A székelyföldi miacsemeristennyila viszont él, létezik és virul, kitűnő viszonyt ápol a politikummal és a sajtóval, éppen ezért a szalagcímek olvastán többnyire azonnal a már megint miacsemeristenyila jut az emberek eszébe.

Sokszínű és alkalmazkodó, legfőképpen mindenevő teremtés; de létezik olyan vélekedés is, miszerint meghatározó eledele tulajdonképpen a mosás utáni fél zoknik. Érdekes, egész párat sosem fogyaszt el, a mosógépből mindig hibátlanul előkerül a zoknipár fele, a másik a miacsemeristennyila zsákmánya, s ez ellen semmit, de abszolút semmit nem lehet tenni.

Bár előszeretettel tartozkódik a setét zugokban, padlásokon, bozótokban és egyéb helyeken, ahol fújtat, kajtat, zerget, egyszóval csemerkedik, megtalálható kifejezetten népes helyeken is, mint például egy hokimeccs, amikor a helyi csapat sorban az ötödik gólt kapja, és ilyenkor azonnal felismeri a négyezer fős szurkolótábor: Miacsemeristennyila?!...

Újabb megfigyelések szerint már az irodalom területére is behatolt, legalábbis könnyen előfordulhat, hogy ezen szócikk elolvasása után a derék olvasó is megrökönyödötten világosodik majd meg:

Miacsemeristennyila vót ez?!