Ami biztos

E sorok írásakor, Magyarországon semmi sem biztos. Már megint. Nem mintha, úgy kilencven éve, bármi is tartósan biztosra vehető lenne e tájon, a nemzet boldogulása egészen bizonyosan nem.

Most éppen az nem biztos, lesz-e új kormányfője egy bohózatnak túl tragikus, tragédiának túl nevetséges színjáték keretein belül, vagy előrehozott választások döntenek e cigányútra jutott, jobb sorsra érdemes ország sorsáról. (Mielőtt megvádolnának újra: a „cigányútra jutott” szófordulat, ami félresiklott, mellésikerült, nemkívánt folyamatot jelent.)

Valamikor még 13 vértanúra is jutott Magyarországnak. Mostanra tizenkét miniszterelnökjelöltre futotta (eddig), tizenharmadikként Gyurcsánnyal, amely jeles társaságtól a világ bármely sarkában megnyalná száját bármilyen minimális erkölcsi érzékkel rendelkező rögtönítélő bíróság. Kis humorérzékkel úgy is nézhetnénk, ha régen katonákat fogtak kötéllel, úgy ma miniszterelnököt keresnek ezzel a módszerrel.

Könnyű lenne ezt most úgy leírni, hát igen, minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Csakhogy ez nem igaz. Nem érdemeltük meg Trianont, nem érdemeltük meg a kommunizmust, nem érdemeltük meg az utódállamok packázásait és jogfosztásait, és nem érdemeltük meg a húsz éve „rendszerváltás” címén berendezkedett vadkapitalizmust és végső emberi jograblást. Sem mi, sem apáink, különösképpen nem fiaink és unokáink.

Aki ezt mondja, az a barikád másik oldalán áll, aki kövéren, boldogan és elégedetten, nemzeti- és emberi hovatartozás nélkül nézi ezt az ámokfutást. Egy ideig még: mert semmi sem tart, míg a világ.

S ha már e többes számnál tartunk: jogos arról szólnunk, végül is, mi közünk nekünk, itt, a Hargita alján ahhoz, ami a budapesti Országházban, ’neadjisten egy „idegen” országban történik. Szokták ezt gyakran kérdezni egy ideje mindazok, akiknek látóköre nem terjed túl a napi betevőn.

Hát éppenséggel az a közünk, hogy számunkra Magyarország sosem lehet egy „idegen” ország: legfennebb elszakították tőlünk. A levágott testrész még akkor sem „idegen”, ha nem része vérkeringésüknek: márpedig, amíg létezik magyar nyelv, kultúra és hagyomány: addig egy test és egy lélek ez, mindenféle adminisztratív határ dacára. És lehet róla tudomást nem venni, de attól még tény marad: éljen bár Csíkszeredában, Munkácson, Pozsonyban vagy Szabadkán valaki, ugyanannak a folyamatnak részese, s a mindenkori magyar kormány döntése, jó- és rossz sora egyenes kihatással van hétköznapi életünkre.

Ugye, teljesen más volt annó az Orbán-kormány sikeres és bizalmat adó külpolitikája alatt lenni „határon túli” magyar, és teljesen más a hét éve tartó önfeladó és nemzetáruló kurzus alatt, amikor szinte sporttá válott a Kárpát-medence lemetélt részein magyarokat verni, bántalmazni, csorbítani alapvető jogainkat.

És akkor nem beszéltem még például régebbi kormányokról, amelyek megpróbálták összeforrasztani azt, ami összeillik, mondjuk a Horthy-korszakról. Akinek ennek emlékétől nem melegedik el szíve, annak kívánom, éljen egy kunbéla vagy rákosimátyás országában, hadd kapja azt, amit megérdemel.

Ma tehát kis-Magyarország ott tart, ahol. Már megint semmi sem biztos. Innen, a Székelyföldről nézve egyik szemünk sír, a másik nevet: hiszen siralmas, ami a mindenkori anyaországgal történik, ugyanakkor mindenkiben ott van a kajánság a decemberötödikék, a nagyobbik testvér arroganciája miatt… Ha már azt is megértük, hogy Brassóban magyarországi építőmunkások dolgoznak feketén… Hol van innen a hajdani Moszkva-téri emberpiac?

Pedig sekély e kéj, a költő szavai szerint. Ne ámítsuk magunkat azzal, hogy mindennek nincs egyenes kihatása ránk. Egy test, egy lélek ez a kárpát-medencei létező. Ha valakit Pesten bántanak, lehet, Csíkdánfalván is megfájdul, és viceversa. Ha az anyaország erős: mi is azok leszünk. Ha gyenge: megérezzük. Mi több: az utódállamok mindenkori sorsára is egyenes hatással van a megcsonkított és szétkapott Magyarország… Hiába: a hajdani uradalom… Szerves egység. Többek között ezt olyan nehéz megbocsátani neki. Vagy nekünk.

Más kérdés, hogy a felelősség vándorol, és ha az anyaország ebek harmincadjára jutott, akkor a történelemben nem először, lehet éppen ránk, „kívűl szorultakra” jut a felelősség megmenteni, átmenteni a magyar jövőt. Foggal-körömmel, ahogyan lehet. De legalábbis azzal, hogy nem feledjük egy pillanatra sem az egyhova tartozást és az egymásért felelést, legyen ez bármenyire kínos, fárasztó, és unalmas, próbálják ezt bárhogyan is kimosni agyunkból aranyszájú „liberálisok”.

Ezért, bár Magyarországon ma semmi nem biztos, fel a fejjel. Egy magyar ország eszméje, ígérete ugyanis változatlan él bennünk: és ez több mint a hétköznapok bizonyossága.

Az aláírás visszavág

Ezennel, és ezúton szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki aláírta a támogatói íveket.

Külön pár embernek (tudják kiről van szó), külön az aláíróknak, és külön azoknak a sajtótermékeknek, akik még ápolják a lojalitást és nem tévesztik szem elől a közös célt.

Az egész történet amúgy nevetséges. Valamikor azt mondtam, "úriember rangon alul nem harcol", és ezt most is vallom. De vannak pillanatok, amikor igenis erőt kell felmutatni, nehogymár azt higgyék ezek, amit hisznek. Mindegy, ha most éppen rólam van is szó.

Köszönöm mindenkinek. Azoknak, akik mellettem írtak/írnak alá, különösen. Akik ellenem, azoknak is. Mindkét fajta emberről kiderült, kicsoda, micsoda.

Ezért már megérte.

Köszönet.

Aláírók

Valamikor már egyszer leírtam valahol: ha nagy leszek, gyáva és liberális, mindenféle elhatárolódásokat fogok aláírogatni.

És lám, micsoda megtiszteltetés: most éppen én vagyok az aláírogatási rituálét kiváltó ürügy. Ami, hazudnék, ha azt mondanám, nem tölt el némi elégedettséggel, több oknál fogva is.

Először is, ritkán adatik meg az embernek ilyen szépen, arccal, névvel, egy csokorban látni ellenségeit. Még fuvolaművész is van közöttük, hát ez azért igazán hízelgő.

Másrészt, örömmel észlelem, hogy annyi más, szép emberi tulajdonság után, a józan ész is kezdte elhagyni ezt a társaságot. Még szerencse, hogy nem a csíkszentjehovai erdőpásztorok szakszervezetét kérik fel elhatárolódni György Attilától, az már valóban fájna.

Harmadszorra meg ténylegesen megnyugvás tölt el, mert ha ezek az emberek engem utálnak és veszélyesnek tartanak, úgy valamit nagyon jól csinálok.

Aki esetleg eddig lemaradt volna, ITT még csatlakozhat az irgum-burgumozásomhoz. :-)

Nyelvében él

Mindig tudtam, a sorsnak valami teljesen különös szándéka (na és persze, humorérzéke) kellett ahhoz, hogy valaki Romániában élhessen.
Az igazság az egyébként, hogy jókedélyű embernek kifejezetten élmény, és kifogyhatatlan poénok forrása ez az államalakulat. Mostanság többnyire magam is azt gondolom, Romániának egyetlen baja van csak, és ez az, hogy nem Dél-Amerikában leledzik. Ott aztán tökéletesen beillene a képbe, életvidámságával, korrupciójával, groteszk történeteivel és mágikus realizmusával.
Ha jól emlékszem, valamelyik orosz politikus mondta: "románnak nem lenni nem nemzetiség, románnak lenni foglalkozás". Nagy bölcsesség ez, érdemes megjegyezni.
És lám, valóban az. Most olvasom például az elmúlt idők egyik legszebb álláshirdetését, miszerint Angliában, valahol Kent grófságban, románul beszélő embert szeretnének alkalmazni: éspedig kettő darab szamár mellé, afféle társalkodónak.
Fele sem tréfa, a hirdetés valós, az történt, hogy valamiféle skanzenben, ahol a rurális élet szépségeit szándékoznak bemutatni a szabadidős misterbeaneknek, vásároltak két szamarat, pechjükre valahonnan Romániából.
E szamarak pedig, köztudottan csökönyös állatok lévén, ragaszkodnak az anyanyelvükhöz, és tekintélyes fülük botját sem mozdítják a shakespeari szépségű angol nyelvre. De nem ám, ők románul értenek csak, és punktum.
Az angol úriember pedig, ugye, ilyenkor nem egy somfabotot tör el a szamár hátán, még csak nem is kólintja fejbe Petőfi juhászaként: nem, az angol gazda ilyenkor némi szívfájdalommal, de abszolút korrektséggel meghirdeti a románul beszélő ember(ek) számára ezt az állást. Mert anyanyelvéhez mindenkinek joga van, Angliában a szamárnak is.
Arra persze kíváncsi lennék, ha egyszer majd a fülesállomány felszaporodik úgy másfél-kétmillióra, lesz-e majd szamár-autonómia? Még ezt sem tartom kizártnak. Kent grófság éppen megfelelne.
De addig is: ott van a lehetőség, ajánlom minden honfitársamnak. Tárt karral fogadnak bárkit, aki jó ízes románsággal képes elküldeni a szamarakat melegebb éghajlatra.
Jó kérdés amúgy, honnan tudják a derék albioniak, hogy ezek a szamarak román nyelvűek, merthogy ugye előfordulhat, hogy Romániából jöttek, de tulajdonképpen csak bolgárul, lovári nyelven, tatárul, törökül vagy ukránul értenek. Nehéz dolog ezt kinyomozni egy ilyen makacs jószágnál.
Végső soron, ez talán a kihívás is a feladatban. Bár számomra azt is érdemes lenne kipróbálni, mennyi idő alatt lehetne egy román származású, angliai szamarat elmagyarosítani. Vagyok eléggé optimista, viszonylag gyorsan sikerülhetne, a szamár ugyanis szamár, és nem hülye.
Szóval, kalandra fel. Én szóltam a lehetőségről.

Liberálisok

Sokszor eljátszadozom a gondolattal: milyen boldog élete lehet egy bora-borai bennszülöttnek, vagy csukcs eszkimónak, akiket a sors különös szeszélye nem ajándékozott meg liberális politikusokkal és hangadókkal.

Majdnem azt írtam, liberális gondolkodókkal, bár ez azért kissé erős lenne.

Az már külön a mi, magyarok szerencsétlenségünk, hogy a mi liberálisainknál kevés fasisztább emberi lényt lehet találni.

Amúgy, amíg a fogalmak azt jelentették, amit valójában, addig nem is volt baj a liberalizmussal. A személyes szabadság elve nagyon rendben van. A szabadosság már kevésbé. A másság tisztelete szintén rendben van. Az öngyűlölet már kevésbé.

Azért, Zsolt barátomat idézve, megnézném, mit szólna a liberalizmus atyja, Cromwell, a fővárosokban rózsaszín bőrtangában masírozó b… akarom mondani, melegekhez. Attól tartok, mondanivalójában erős szerepet kapna a nevelő célzatú, cseppet sem szelíd erőszak.

Érdekes amúgy, hogy amíg például a román liberálisok kifejezetten patrióta érzelműek, sőt esetenként nacionalisták, addig a magyar politikai élet „liberálisaira” nyugodtan ki lehet mondani, hogy senkiházi, hazaáruló gazemberek.

És akkor még csodálkoznak, ha Erdélyben járva megdobálják, elüldözik, leköpik őket.

Mint legutóbb éppen Demszky elvtársat, a lényegesen jobb sorsra érdemes Budapest főpolgármesterét, akinek volt bőr az arcán (amúgy van ezeknek) Nagyváradra jönni „könyvbemutatni”.

Nem is ez a furcsa benne, hanem az, hogy akad épeszű erdélyi – na jó, partiumi – ember, aki képes meghívni ezt a politikai szellemlovagot, aki úgy érzi, ez hiányzott a mi életünkből igazán. Nos, a köpködést nem tartom úri gesztusnak, de azért meg kell mondanom, ez esetben kifejezetten érthető, sőt helyeslendő a nagyváradi sráv gesztusa, aki leköpte Demszky beszélgetőpartnerét.

Mondjuk, mehetett volna jobb helyre is, amíg még lehet, merthogy Kispannóniában már csekély két év börtönbüntetés jár a tojással vagy papírgalacsinnal(!) dobálásért.

Szépek ezek a „liberális” törvények, nem? Ennyit a szabad véleménynyilvánításról.

Ja persze, azért van, akinek szabad véleményt nyilvánítani. Nyilván, a liberálisoknak. Azt mondja múlt héten például Kuncze Gábor, e magyarba(?) oltott rozmár, ő bizony legszívesebben ciántablettákat osztogatna az elégedetlenkedő magyar középosztálynak.

Ez azért szép, képzeljük csak el, ha a magyar szót behelyettesítenénk bármilyen más nemzettel, neadj’Isten cigánnyal vagy zsidóval, micsoda egetverő visítás, rasszistázás és antiszemitázás lenne a környéken…

Csakhogy mi ilyet nem teszünk, merthogy mégiscsak úriemberek vagyunk, ellentétben a kunczegáborokkal, demszkykkel, és hosszú lenne még a sor felsorolni, kikkel szemben.

Egyébként meg tanulságos ellátogatni az SzDSz (- már a puszta szó leírása is némi heveny rosszullétet okoz -) honlapjára. Nem föltétlenül mazochizmusból, hanem azért is, hadd lássuk meg, mennyire tisztelik e derék emberek a másságot, mennyire toleránsak, nyitottak. Van ott egy tanulságos közvéleménykutatás.

E sorok írásakor például, kedd délben, a magyar liberális párt honlapján úgy tűnik, olvasóinak 91%-a szerint a cigányoknak vérében van a bűnözés, 82% szerint a drogosokat börtönbe kell zárni, 81%-uk határrevíziót szeretne(!!! – Istenem, túl szép, hogy igaz legyen), sőt 21% szerint az asszonyt is nyugodtan lehet verni. Többet nem is szemelgetek innen, ha komolyan gondolná ezt a törpepárt, őszintén mondom, szinte már szimpatikusok lennének. (Az asszonyverést kivéve, persze.)

De nyilván nem, a magyar liberálisakat egyetlen dolog tartja össze, na persze a lopott szajrén kívül: ez pedig a magyarság gyűlölete. Mindennek gyűlölete, ami magyar, ami méltóságteljes, ami szent, ami hagyományos.

Ebbe a gyűlöletbe fognak belepusztulni. Előbb-utóbb.

Remélem előbb, mint utóbb, mert azért nekünk sincs olyan túl sok időnk.

Fő(?)város

Aligha véletlen, székely, (vagy erdélyi) ember BudapestRE utazik, ha arra viszi dolga, és BukarestBE például, ha éppen oda vezérli a balsors.

Minden nyelvészkedési okfejtés helyett maradjunk annyiba: a fővárosba felutazni szokás. Akkor is, ez a főváros ma hivatalosan nem a mienk: persze, az érzelmeket, a származást, a kultúrást nehéz lenne mindenféle hivatalossággal meggyőzni.

Múlt héten Budapestre utaztam, ügyes-bajos dolgaimmal. Bevallom, nem túl nagy lelkesedéssel: holott valamikor nagyon szerettem ezt a „szép, hiú és buta” várost, ahogyan Márai nevezte. Szerettem az Andrássy-utat, az Erzsébetvárost, a Szabadság-hidat, a Gellérthegyet, mindazt, ami kicsit akkor is enyém, ha éppen román személyazonosságival zsebemben sétálok rajtuk.

Igazából most is változatlan szeretem.

Csakhogy… Nyakigláb Edward angol királyt parafrazálva: Budapesttel mostanság az a baj, hogy túl sok benne a budapesti. Nem szép dolog általánosítani, néha azonban, különösen felületes szemlélőként, megkockáztatható: a pesti átlagember (- Budát most kihagyjuk, mindig is más bolygón volt, -) szinte olyan, mintha külön tenyésztette volna ki valami tréfás kedvű kontraszelekciós istenség.

Mogorva, megkeseredett, felületes, rátarti, ugyanakkor bizalmaskodó típus, aki ideig-óráig lehet elbűvölő, kedves, színes egyéniség, a végén csak lehull róla a kultúra és a közös összetartozás értéke, mint az a bizonyos ruha ama boldog szerelemben.

Állítólag ezek is véreink.

Nem akarok bántó, sem igazságtalan lenni igen sok kitűnő pesti barátommal. De talán ők tudják a legjobban, mennyire megélhetetlen, depressziós, frusztrált város lett ebből a szép öreg hölgyből, rigolyáival, állandó sietségével és úri allűrjeivel együtt.

A néhai főváros…

Tulajdonképpen mindenkori. Európa egyik legszebb városa, a Margit-szigettel, a budavári siklóval, a Lánchíddal és az elzálogosított(!) Országházzal.

Azért nem kevés odanemfigyelés, nemtörődömség és lustaság kellett ahhoz, hogy ennyire lelakják ezt a várost…

Utolsó kellemes emlékem Budapesttel lassan majdnem tízéves. Akkor még mosolygós embereket is láttam az utcán, bizonyos kerületek szemlátomást csinosodtak, a vendéglátókedv megnőtt, és előre köszöntek, ha bementél a kocsmába vagy étterembe.

Ha valaki azt hiszi, hogy a változásban elsősorban a kormányzatnak van szerepe, erre csak azt tudom mondani, minden hasonlóság a szocialista kormányzattal, „hozzáértéssel” természetesen nem a véletlen műve. Nemrégiben, ugye, csak úgy simán elloptak egy fél kerületet, ami valljuk be, Piszkos Frednek is dicsőségére válna.

Szóval múlt héten Budapesten jártam, ismét. És sok mindent elmond a kezdő kaland, noha jól tudom, személyes tapasztalatból nem kéne általános következtetést levonni. És mégis.

Az autóbusz, amellyel balszerencsémre utaztam, reggel fél ötkor érkezik a hajdani fővárosba. És itt kezdődik minden bajnak forrása.

Mert kiderül, amelyre a magamfajta vidéki lélekben nincs felkészülve: Budapesten hajnali négy és tíz között gyakorlatilag nincs amit tenni, nincs ahová beülni, nincs ahogyan eltölteni azt a pár igen kínos órát, ha éppen nincs előre foglalt szállásod.

Budapesten a reggeli – mit reggeli? Délelőtti! –tíz órai nyitásrend a decensebb helyeken olyan sérthetetlen, mint az Ószövetségi parancsolatok. Persze, vannak olyan helyek, amelyek a hajnali órákban is nyitva tartanak: nevezhetjük őket székelyes szóhasználattal köpködőnek, lajbitépőnek, becsületsüllyesztőnek, szinte kivétel nélkül csupa olyan hely, ahová ilyenkor kizárólag játékgépeket püfölő, látványosan kisebbségi és részeg „polgárokért” rajongóknak érdemes járni.

Azért egy világvárostól ez kissé szokatlan, mit ne mondjak, kínos.

Hozzá lehet tenni a kutyagumis utcákat, a sakáli tehetséggel megáldott taxisofőröket, a gyanakvó embereket, a hajléktalanokat, az arrogáns és ugyanakkor mihaszna rendőröket: na ez az, ami most, és aminek nem lenne szabad Pestnek lennie.

Hogyan is mondta valamikor a Kormányzó úr? „Tetemre hívom e bűnös várost, mely feledve ősi múltját, vörös rongyokba öltözött…”

Bizony, ideje lenne már egy átöltözéshez. Méltatlan ez a mai viselet egy ilyen szép öreg hölgyhöz.

A ripacs

Jelen sorok írásakor éppen javában zajlik a 40. Magyar Filmszemle. De még mielőtt megriadnának olvasóim: nem erről fogok írni, hanem egy sokkal kellemetlenebb jelenségről. A Filmszemle csak onnan jut eszembe, hogy ha rajtam múlna: rögvest, alanyi jogon kiutalnék egy különdíjat a Gyurcsány Ferenc regényes „közszerepléseit” kiagyaló tanácsosnak. Utána meg, nyilván, kátrányba és tollba forgatni sem volna érdektelen: de hát a kettő nem zárja ki egymást.

Az ember azt hinné, a ripacskodásnak is van egy alsó határa. Pedig nincs.

Nézem most éppen legutóbb, amint kormányfői sajtótájékoztató közben, Budai Bernadett kormányszóvivő és szépasszony hirtelen, minden átmenet nélkül elájul: és mit ad Isten, egyenesen a snájdig Gyurcsány karjaiba, aki egy szeplőtelen lovag hősiességével azonmód ölbekapva menti meg a derék fiatalasszony életét. Szinte láttam már az aurát felderengeni a hős feje fölött.

Ebben azért van némi tragikomédia, ahogyan az ájulás indoklásában is, miszerint részben influenzás volt az ifiasszony, másrészt nem ebédelt.

Mintha nem telne rá a kormányszóvivői fizetésből… Pedig naphosszat ájuldozhatnának az orvosi ellátástól megfosztott, időnként valóban éhező magyarországi emberek tízezrei, sajnos egyikük sem Gyurcsány Ferenc karjaiba.

Persze, ez csak újabb epizódja a miniszterelnöki szappanoperának. És végül is, mit várhatnánk egy olyan embertől, aki képes gyermeteg és szirupos táncra perdülni néhai Teleki Pál irodájában, és azt közzétenni a médiában, aki árva gyerekeket talál az utcán, akihez képest az álruhás Mátyás király kismiska, és aki úgy hazudik, hogy azt már büszkén vállalja.

Már szinte várom, mikor fog cigánygyerekeket menteni ki a zajló Dunából, vagy mikor védi meg puszta kézzel a kormány különgépét az állig felfegyverzett magyargárdás terroristák eltérítési kísérletével szemben.

Egyébként meg üssek a számra, nem kéne ötleteket adnom. Mert ez olyan, ez képes rá, és megteszi.

Isten bizony, már magam is unom a saját népemet ostorozni, de azért ezeket lenyelni, és hogy ezekből népszerűséget lehet kovácsolni, azért mégiscsak kell a magyar társadalomnak is egy olyan morális mélypont, amelytől nekem is kedvem lenne egy kormányszóvivői ájulásra.

Bezzeg, valamikor volt még magyar miniszter, aki egy önhibáján kívűl megszegett diplomáciai egyezmény miatt öngyilkos lett. Igen, arról a Teleki Pálról van szó, akinek néhai irodájában a mai ripacs táncikál. Hát igen, a Horthy-kormányban még urak voltak a miniszterek, a szó klasszikus értelmében. Azóta se, sajnos.

„Táncolj, Feri, búcsúbuli!” – ha emlékeznek, ezt skandálták két éve még a budapesti tüntetők. És Feri táncol és ámokot fut azóta is, a búcsúbuli azonban egyre inkább úgy tűnik, a jobb sorsra érdemes országé. Ahol szívre tett kézzel kérdezheti meg a mártír miniszterelnök sírjánál a néhai gyilkosok rokona, eszmei és vérségi leszármazottja (igen, még mindig Gyurcsány Ferenc): „Imre, mondd te mit tennél most a helyemben”?

Jobb is azt nem tudni.

De hát ez lesz a vége annak, amikor egy országban egyszerre csak nem lehet, nem ajánlatos kimondani az igazat, és politikailag korrekt hazudni. Ahol a lopásnak mindössze „politikai felelőssége” van, azazhogy magyarán: semmilyen. Ahol az emberekkel elhitették, a papoknak, az alkotóknak, a történelmi arisztokráciának sem joga, sem erkölcsi(!) alapja nincs „politizálni”. Helyettük profi politikusok (értsd: tisztességes szakma nélküli emberek), bankárok és médiasztárok politizálnak, és virágoztatták fel az országot egészen a mostani mélypontig.

Egészen addig, amíg most azt is megértük, és különösebb felháborodás nélkül Magyarországon: csak úgy lazán, mindenféle egyeztetés nélkül elzálogosították a Szent Koronát. Még egyszer le kell ezt írni: zálogba adták a Szent Koronát. Ezt már kommentálni sem lehet, ilyenkor a magyar emberben "szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik"

Percig se csudálkoznék rajta, ha egyszer majd az is kiderülne, miután Magyarország nem tudja fizetni a kölcsönt, hogy az éppen esedékes részletet saját zsebéből fizette ki Gyurcsány Ferenc, amiért is cserében a Szent Koronát hazaviszi. És legközelebb abban lép fel a dzsungel királyaként valamelyik valóságshowban…

Fene a jódolgomat, már megint adtam egy ötletet.

(illusztráció: by Kuruc.info)