Nemes, nemtelen

Bethlenek, Rákócziak, Tiszák, Báthoryak, Pállfyk, Bánffyk, Ugronok, Kálnokyak, Hallerek, Mikók, Balassák, Sándorok, Bergek, Nádasdyak… ez csak így hirtelen jut eszembe azon főnemesi családok közül, akik leszármazottjai mai napig a magyar élet, a magyar közélet szereplői és jó értelemben véve meghatározói.

Még sok más lenne, s a magam bocskoros nemességével ezért elnézést kérek a kimaradottaktól: nem felségsértés, egyszerűen csak „túl nagy” az örökség…

A nemesség: „nemesség”. Szép a magyar nyelv, van benne nemes és nemtelen. Aki nemesember, az nemes ember: érti, aki érti. Ez az, amit csak örökölni lehet, együtt élni vele, akár a luxemburgi kastélyban, akár a börögáni kitelepítettek között, akár ausztráliában, akár Erdélyben, visszafoglalva az ősi jussot.

De ha egyszer ismét ezek az emberek tudhatnák magukénak azt, ami az övék… a Hazát, a jussot, a méltóságot: ami kijár. Mert annak idején hittel és vérrel adóztak érte őseik, neveltetéssel ők(!), és csupán a plebejus kései káröröme tette őket dzsentrivé.

Dzsentri az volt, aki úgy élt, ahogyan élhetett volna.

Hányan élünk ma így… Ennek csak a bankkölcsönök a megmondhatói.

De a nemesség, a gyönyörű magyar nemesség, a gyönyörű lengyel nemesség, a gyönyörű közép-európai nemesség: hát ez az, ami a mienk, és ha a szentekre gondolunk, a történelemkönyvekre, arra, amik vagyunk: hát ez a nemesség az.

Amit most megmosolyog a plebejus utókor, legjobb esetben megsüvegel: de nem adózik neki.

Nem pénzzel: azt másnak teszi.

Tisztelettel, megbecsüléssel, lojalitással kellene adózni a nemességnek: mert nem csak legjobbaink, de vérünkből valók. Mi magunk vagyunk - és a természet, a Jóisten, nevezzük bárminek - kiválasztott családokat, ahogyan a jó gazdaember is tenyészállatokat tart.

Új világot élünk. Új Világ, új Európa, új Magyarország van születőben. Ez az, ami jó, a sok rosszban.

Éppen ezért, örömmel látnék végre, és nem csak én: egy új, újjászülető, politikai értelemben újjászülető magyar főnemességet.

Legyen az párt, páholy, lobby. De legyen. Mert aki évszázadokat harcolt végig jóban-rosszban egy nemzet mellett, adott esetben ellene, de mindig elvek mentén: még mindig jobb, mint a mai nem(esség)telen világ.

Hát ennyit a köztársaságról.

Hűséget én elveknek, embereknek, vezetőknek esküdnék: nem egy arctalan tömegnek.

Ha egyszer magához tér a történelmi magyar nemesség - és magához fog térni – más világ lesz. Jobb. Nem csak politikai értelemben. Mondom, szép a magyar nyelv. A jobb: jobb.

Könyvajánló: Panek Kati

Ilyen sem gyakran történik: olyan könyvet ajánlok, ami még meg sem jelent. Sőt olyan könyveket, - mert hogy legalább két misét megérne a kiadó hiénáknak Panek Kati eddigi termése, az fix.

Panek Katiról most nem fogok beszélni, nem ismerem, illetve úgy ismerem, ahogy íróemberek között egészséges: sosem láttam, és Mikszáth óta tudjuk, az író olyan, mint a havasi kürt: minél távolabbról hallod, annál jobb.

De ez a gyönyör, amit elművel a magyar nyelvvel, gondolkodásmóddal, habitussal…. Talán igaza is van abban, hogy nem vesztegeti gyöngyeit irodalmi folyóiratok disznai elé szórni. Gyakorló szerkesztőként mondom: kár lenne.

Eleve fel van adva a lecke: itt van egy ízig-vérig írónő, teljes ember, remek humorérzékkel, élettapasztalattal, irodalmi hagyományokkal megáldva (mert az édesapa „is” Panek volt, ezt azért ne feledjék el az értők!!!), aki úgy konzervatív, hogy a legmodernebb kommunikációs eszköz által szórja gyöngyeit a már említett disznók elé: és erre tessék gombot varrni, mármint, aki még tudna gombot varrni bármire.

Panek Kati, írásai alapján ember, a maga teljességében, még akkor is, ha tulajdonképpen „csak” fehérnép, ami ugye a Székelyföldön csak majdnem ugyanaz. De ő az, aki ételt tesz az „ember” elé, alighanem meg is rendszabályozza, ha kell, azon kívűl olyan egészséges iróniával, öniróniával, és hűséggel szemléli a nemzeti létet, amiről csak álmodni mernének nemzetpolitikai tudoraink.

Panek Kati első könyve talán „A” szakácskönyv lenne, egy erdélyi nagyasszony használható és használatos receptjei, ami attól (is) különleges, hogy az ízek nem csak a kakukkfűtől, hagymától és ezer más összetevőtől érnek össze benne: hanem az igazi fűszer bennük az emberismeret, a humor, az élet ismerete, ahogyan csak az tudja, aki vérmes, idegesítő, kicsapongó, harcos férfiaknak főz, na meg az eljövendő idők hasonlóan nyűgös kölykeinek.

És ott van benne a végső fűszer: valami olyan humor, ami csak az anyós halálához hasonlítható: könnyet csal a szemekbe, de belülről olyan jólesik…

Ha Bornemissza Anna aszonyunk valami sci-fi folytán kezébe venné Panek Kati szakácskönyvét, első olvasás után minden bizonnyal messze dobná, majd jól fejbeverné a fakanállal a cselédeket. Aztán újra odahozatná magának, és csendes magányában elmosolyodna rajta: „Azért ez is jó erdélyi fehérnép. Magunkfajta.”

A második könyve Panek Katinak: az erdélyi rémmesék. Bocsásson meg Czakó Gábor, hogy kölcsönveszem könyvsorozata címét, de ezek tényleg azok. Mesék, rémek, szépek, iszonytatóak, nevetségesek és csontig hatolnak, velőt vágnak.

Ilyet csak az tud írni, aki maga is volt boszorkány, aki megsütötte Jancsit és Juliskát, de Juliska is volt, sőt Jancsi is, bonyolult kérdés ez, ettől író valaki.

Napkeltétől napestig lehetne sírni ezeken a meséken, ha ne lenne elfáradva akkorra a rekeszizmunk a nevetéstől: mert ezt a szörnyű magyar, erdélyi, emberi tragédiát ismét olyan humorral oldja fel, tálalja, vágja a fejünkhöz Panek Kati, ami után székelyesen csak annyit mondhat a ’zember: „de igenis, az én anyám p…-ja.” Bocsánat, de ez így van, aki érti, érti.

Nem véletlen – de hiszem Panek Katinál semmi sem véletlen – hogy mindezek „Miénk itt a tér” ciklus-cím alatt jelennek meg.

Mert miénk itt a tér.

A bővérű, jó humorérzékű, művészethez, humorhoz, élethez értő embereké, akik még tisztában vagyunk örökségünkkel, hagyományainkkal, azzal is, hogy ami baj van a világon, „nem baszik egy öltést sem”, mindaddig, amíg úgy valljuk, ami számunkra az egyetlen valóság:.

„Miénk itt a tér”.

(fotó: Panekkati, facebook)

A karaván halad

Jellemző a mai(?) magyar politikai közéletre: ha nemzetpolitikai kérdésről van szó, az első felvetés mindig erről szól: jó ez a kormánypártnak? Az ellenzéknek? A határon túliaknak? A palesztin-izraeli konfliktusnak? Vagy a szlovákoknak, vagy a csendes-óceáni bennszülötteknek?

És mindez mindig külön-külön, valakinek, nyilván, sose jó.

Amúgy, ami sosem jó a fentebb felsoroltaknak, és ezer más tényezőnek, azok kivétel nélkül mindig a nemzet egészét érintő kérdések.

A magyar nemzeté, nyilván.

Legyen az státustörvény, kedvezményes honosítás, Alkotmány, Szent Korona említése, nyugdíjpénztár, a pingvinek vagy a magyar tengeralattjáró-flotta fejlesztése:

1. Ha magyar, az rossz, és senkinek nem használ.

2. Már rég megmondták, nem jó ez így.

A baj „csak” azzal van, hogy mindezt folyamatosan azok mondják, akik csődbe vitték az országot, gazdaságilag, erkölcsileg, kulturálisan és önbecsülés szempontjából egyaránt.

Ettől még mindig ők a megmondóemberek, a „független” szakértők, akik igaz, hogy lehet, huszonéves újoncok, vagy veterán kommunisták, egy közös bennük: nem sok közük van a való élethez. De azért ők azok, akik mindig, pártkurzustól és kormánytól függetlenül nyilatkoznak: nem jó, ami a magyar nemzetpolitikát építi.

Persze, ezt nem így mondják. Most éppen nem, mert nem merik. Lehet ezt másképp is mondani, hogy például, a határon túliaknak azért nem szabad megadni a választójogot, mert: „Nem ismerjük a határon túli magyarok pártszimpátiáját, és az sem valószínű, hogy túlságosan érdeklődnének a magyar belpolitika iránt.”

Cinizmusból jeles. Ha már ez is szempont… hogy nem ismerik a pártszimpátiát. Miért, ehhez kellene kötni a szavazati jogot, és nem a magyar állampolgársághoz?! És hogy nem valószínű az érdeklődés… Azért megkérném Orsolyát, a Nézőpont Intézet munkatársat, aki ezt a Transindex kérdésére válaszolta, nézzen már szét kicsit az erdélyi prérin, és ne csak a Transindexből informálódjon.

Az erdélyi ember, ahogyan a felvidéki, kárpátaljai, délvidéki: határon túli, de nem hülye.

Ha hülye lenne, nem kérne magyar állampolgárságot, szavazati jogot, egyáltalán: élne, csak úgy „a világba”, és ha állást kapna egy intézettől, politikai elemzéseket írna arról, hogy miért nem jó, ha a magyarok magyarokra szavazhatnak.

Azért az elemzők dacára, vagy "csakazértis": a helyzet biztató. Jelen pillanatig 70 000 ember kérte a magyar állampolgárságot, év végéig bőven meg lesz a 150 000. Magyarország nem fogy, a „természetes” fogyás dacára, hanem nő. Hatvanöt év óta, újra: a magyarság intézményesen is egyesül. Nem csak névlegesen, hanem ténylegesen.

Ilyenkor már értem is, miért nem jó ez, és miért fanyalognak ilyenkor a hivatásos elemzők azon, hogy, jaj, ez ennek nem jó, de annak sem jó.

Arról véletlenül sincs szó: ez tizenötmillió embernek jó. Akkor is, ha még nem tudja.

A nemzet sorsa nem egyéni, és még kevésbé a pillanatnyi politikai érdekek döntése. Végre ezt is megértük, hogy volt, aki ezt felismerte: kétharmadnyi többséggel.

É hogy mi jó nekünk, mi jó a magyaroknak: hadd ne mondják meg azok, aki eddig csupa vesztes és nemzetellenes ügy mellett tették le voksukat.

Illetve hadd mondják: csak ne figyeljünk rá.

A karaván halad, a kutya üget mellette.

Királyi esküvő

Teljesen természetes reakció, hogy a magamfajta ember, amikor a nyolcadik tévécsatornán is az angol herceg esküvőjét látja, átkapcsol egy sci-fi csatornára.

De, jobban belegondolva, mégsem kéne.

Mert igaz, hogy az egész egy legapróbb részletekig megkomponált, kiszámított, politikai show-business része. De éppen ez a jó benne, és ezt hajlamosak vagyunk szem elől téveszteni.

Hiszen a történet arról szól, hogy egy gyönyörű, régmúltú monarchia hercege feleségül vesz egy polgárlányt, szem könny nélkül nem marad, és milyen jó ez.

Cinizmus nélkül mondom.

Nagy-Britannia királyság.

Hogy a mindenkori lumpenprolik és liberálisok is értsék: Anglia, a világ egyik nagyhatalma: királyság.

Mondom: Királyság. Nem köztársaság.

És ilyenkor senki nem visít a világon, hogy lábbal tiporják a köztársaság eszményét, hogy reakció és királyság, hogy korona... és a melegeket sem említi a canterbury érsek.

Na, ezért jó ez az esküvő, ezért szeretem.

Mellesleg –illetve nem mellesleg: - az angol festőművészet egyik legnagyobb festéményében, az „Arthur király elszenderülése” címűben, ott az alkóv alatt a magyar(!!!) Szent Korona.

Igen, ugyanaz, amelyik a Magyar Alkotmányban. Amely ellen azok lázadnak, visítanak, akik fél karjukat odaadnák, ha a kamerák kereszttüzében kezet csókolhatnának Vilmos hercegnek.

Mert csak ilyen az emberi természet, hogy a parvenü az, aki. Olyan, aki. Azért parvenü.

Hát örüljünk, amíg még az öreg Európában királyi esküvőt láthatunk, bármennyire is művi az egész. De még van. És lesz. Mert ez a természet rendje. Ahol versenylovakat és agarakat tenyésztenek, ott botorság lenne az emberi minőség tenyésztése ellen beszélni.

Ha én egyszer megérhetném egy magyar királyi herceg esküvőjét egy csíkszenthomoródi leányzóval... lényegesen kevesebb bajom lenne a világgal.

Gnóthi szeauton!

Ki vagy Te?

Amióta a világ világ, a legnagyobb kérdés. Éppen ezért, keveset gondolunk erre, rendszerint betegen öregen, fáradtan, csalódottan tevődik fel a kérdés, de olyankor elkerülhetetlenül.

Gnóthi szeauton! Azaz: „Ismerd meg önmagad” – írta a delphi jósda felé vezető úton. Igen, ez az, amit minden világvallás a későbbiekben is próbált magáévá tenni: mértékkel, mert mégsem jó, ha végképp megismeri magát az ember.

Ezt a delphi jósda is tudta: éppen azért, mert szinte lehetetlen a feladat.

Az önmegvalósítás soha nem volt nehezebb feladat, mint a mai világunkban.

Valamikor, az őskorban: az önmegvalósítás elrendeltetés kérdése volt.

Később, a „romló világ” akháj, „európai” korában: kiharcolta magának az arra érdemes.

A középkorban a hit tett azzá, ami vagy.

Az újkorban a pénz, az anyagi lehetőségek tették lehetővé, hogy megvalósítsd önmagad.

A mai világban ez mind együtt kell: tehetség, harc, hit, pénz. Ha nincs együtt: hérosz lehetsz, bűnöző, bukott hős: de teljes élet nem lehetséges. Részleteiben igen: erről szól a mai világ: a gazdag, vagy okos, vagy tehetséges, vagy sikeres emberekről.

Vagy a bukásukról.

Mert ott van a „vagy”. Vagy gazdag, vagy okos, vagy tehetséges, vagy sikeres. De sosem együtt.

Majdnem sosem.

Azért a „majdnem” is fontos, mert ott van benne a hit.

Gotovina, heroj!

Ott, ahol, és amikor még létezett Erkölcs: a nagybetűs, és nem az, amelynek nevében lopnak, előnyt kovácsolnak, és egyenlő elbírálást kérnek a tolvaj és áldozata számára: nos, azokon a helyeken és időkben még hadvezéreket nem ítéltek börtönbüntetésre.

Igen, tudom én is, vae victis, és hasonlók: de lám, az Európai Unió még mindig tud újat nyújtani, és jaj a győzteseknek is. Mert van, aki áldozat árán megnyeri a háborút, és van, aki szemrebbenés nélkül hasznot húz a békéből. A kettő véletlen sem ugyanaz.

Ante Gotovina 24 év börtönbüntetést kapott a hágai bíróságon, s hogy ez miért történt, arra a választ ne keressük imáinkban, mert erre mégiscsak a Jóisten is csóválná a fejét.

Pedig valahol logikus, ami történt. Nem feltétlenül kell Gotovina tábornokot ismerni ehhez: elég a mai világunkat megnézni: és hát, igen, természetes, ami történt.

Egy nemzeti jelképet, vagy egy hadvezért megölni a csatatéren, vagy utána, a bosszú jegyében: emberi gyarlóság, érthető, része az össz-emberi indulatoknak. Börtönbe zárni azt, aki megharcolta a „jó harcot”, szabadságot, békét teremtett ennek árán, és önbecsülést, jövőt adott egy nemzetnek: nos, ez az, ami mégiscsak "sajátja" ennek a mi szép új világunknak.

Eddig azt hittem, csak az Amerikai Egyesült Államok volt képes története sötétebb korszakaiban ketrecbe zárni Ülő Bikát, vagy Ezra Poundot, a költőt: de hát gyorsan felzárkoztunk.

Ante Gotovina nem szent, és egészen bizonyos nem ártatlan. Senki nem ártatlan, sem én, aki ezt írom, sem az olvasó, aki ezt olvassa. De Ante Gotovina egy nép – és nem akármilyen nép! – hőse, aki szabadságot vívott ki nemzete számára egy velejéig romlott, kegyetlen és elvetemült háborúban. Kesztyűs kézel, mosolygós pezsgőpoharas diplomáciával mai napig kulturális autonómiáért harcolgatnának – eredménytelenül - horvát testvéreink. De, hál’Istennek, nem így történt.

Ante Gotovina mellett ott kellene üljön bizony a mi nagyságos fejedelmünk, Rákóczy, de Bem apó, és sokan mások is: Ante Gotovina mellett sokan kellene üldögélnünk, még legalább 24 évig, amennyit ő kapott.

Ami azt illeti, jobb társaság lenne, mint azokkal élni együtt, akikkel hallgatólagos egyetértésben elítélték.

De nekünk ez jutott.

Gotovinának pedig a mártírium nehezebb formája: de attól ő az marad, Aki. Egy nemzet, és a világ jobbik része számára: ő a Hős.

Gotovina, Heroj. Mindannyiunké.

Állam, polgár.

Olvasom, hallom, hallgatom, régóta már derék barátaim fanyalgásait. Is. Hát éppen ezért:

Egyszer, s mindenkorra, ami a magyar állampolgárság körüli rém(híreket) illeti: lehet az ember hottentotta, izraeli, eszkimó, vagy magyar: az állampolgárság önmagában nem jelent földi mennyországot. Az állampolgárság vállalást, hovátartozást jelent: nem nyugdíjat, társadalombiztosítást, kolbászból kerítést. Ez a világon mindenhol hozzájárulás kérdése.

A személyazonossági, az útlevél, a diplomáciai segédlet: ez az, ami ezzel jár, - ha kéri valaki. És ennél többet nem igazán illik követelni, pláne azoknak, akik szolgálata a a Haza iránt kimerült az állampolgárság megszerzési procedúrájának "megviselő tortúrájában". Megviselt, gyűrött arcú emberek panaszkodnak nap mit nap, mekkora "gond" a hivatalos procedúra, hogy neki az kijárna, amúgy is. Ez igaz.

De hogy a nagyapja, ősapja meghalt a Don-kanyarban, vagy Isonzónál, vagy 48'ban, vagy ezer más ütközetben, csak azért mert magyar volt: már nem is számít. Most útlevélben és kuncogó fillérekben mérünk.

Szinte szégyellem ezt leírni, és hogy egyáltalán még le kell írni. De tényleg, nem azt kéne végre nézni, mit ad a Haza, hanem, hogy mit adhatunk mi a Hazának.