A Tilos-játék

Talán csak medve nem járt ezen a helyen.

Illetve, ha jobban visszaemlékezünk, de igen. Egyszer medve is járt benne, igaz, csak amolyan kétlábú, regáti szomszéd, aki medvének öltözve próbálta szórakoztatni az adventi székely vendégeket, hogy aztán elrettenve távozzon a fogadtatás után… Talán ma is borzadva meséli otthon, miféle helyek vannak a székelyeknél, Csíkszeredában.

De ugyanilyen megrökönyödve mesélhet róla az a „sápadtarcú” anyaországi turista is, aki betévedvén ezen emblematikus helyre, annyira meglepődött a magyar szón, hogy azt találta kérdezni: ugyan mennyi magyar él ebben a városban… „- Úgy negyvenezerrel több, mint Pesten…” – hangzott a válasz.

És kifogyhatatlan lenne az anekdotikus történeteknek, a nevelő célzatú vagy egyszerűen csak önző poénok kedvéért kialakult sztoriknak tárháza.

Ma már azt hiszem, ennek a helynek, amit egyszerűen csak A Tilosként emlegettek a Kárpátoknak ezen kanyarulatában, és a medence sok más tájain: legfőbb, meghatározó tulajdonsága a humorérzék volt. Végső soron ebben az építő jókedvben, és persze, alapítók és működtetők személyiségében, szándékaiban gyökerezett a hely szellemisége.

Na meg a bajtársiasságban, az otthonosságban, az évtizedes barátságokban, a hol jobb, hol rosszabb, de többnyire remek társaságban fogyasztott kávékban, és a sok hektoliternyi elpusztított szeszes italban.

Mert ez is hozzátartozott e kávéház hangulatához, nyilván, nemcsak a kulturális rendezvények. Errefele, a rossz italoknál jobban talán csak a kultúrsznobságot utálták a törzsvendégek, a személyiségnek pedig akkora hatalma volt, hogy senki nem lepődött meg azon, ha a másik asztalnál alkoholmentes sört ittak vodkával.

Valamikor polgári helynek indult, a(z akkor még) nemlétező csíkszeredai polgárság számára. Aztán másfél évtized után, tulajdonosi cserék után egyszerűen csak az lett, ami: A Tilos. A hely, ami nem kereste és nem kedvelte az ideológiákat, besorolást és rendszerezést. Független, öntörvényű, nyugodtan mondhatjuk: autonóm közösség formálódott itt, amely, noha távol állt a nyugati értelemben vett szabadelvűségből, gyakorlatilag mindenkit befogadott, aki elfogadta a többieket. Aki „viselkedni tudott”, ahogyan itt mondták.

Rendszeres vendég volt itt a másfél évtized alatt rengeteg helyi fiatal, akik gyakorlatilag az ellógott tanórák alatt „nőttek fel” az emeleti rész rejtettebb zugaiban, de ugyanígy szeretett órákat eltölteni benne az írószövetségi elnök, a társadalomtudós, az Amerikából érkezett emigráns és a vállalkozó egyaránt. Képzőművészek, zenészek, alkotók egész derékhadát lehetett szinte minden tetszőleges időpontban megtalálni a Tilos Kávéházban – és ami a legjobb volt ebben, hogy csak nagyon ritkán, elvétve beszélt itt bárki is saját munkájáról. Az emberek egymásért voltak itt: szakmai-, és nemritkán magánéletüket is kívül hagyták, a kávéház ajtaja előtt, és ebben mindössze csak a mobiltelefon sátáni találmánya jelentett némi változást, amikor a családi hívással ildomos volt a mellékhelyre vonulni, és ott elszorult hangon tudatni a hívó féllel, miszerint „ööö… véletlenül bejöttem a Tilosba…”.

És mindezen a bohémságon túl, a megélt több mint másfél évtized alatt több százra tehető a kulturális események száma. Talán fel sem lehetne hirtelenében sorolni az itt kiállító neves képzőművészek listáját. Könyvbemutatók tucatjait tartották. Kamaraelőadások, polgári vitafórumok, koncertek garmadáját rendezték itt meg, s annak csupán a vendéglátók védőszentje lenne a megmondhatója, hány vállalkozás, közös üzlet, jövőteremtő terv, ismeretség, sőt életre szóló kapcsolat született a kerek, fekete asztalok mellett.

Talán csak éppen gyereket nem csináltak itt, bár, erre sem lehetne igazából mérget venni.

Az tény, hogy egész nemzedék nőtt fel ezen a helyen: gyakorlatilag nyugodtan elképzelhető, hogy a meghúzódva teázgató tizenéves vendégecskének a szülei is itt ismerkedtek már meg.

Tizenhat év… Tizenhat év azért egy ember életének is jelentős része. Kávéházban, különösen egy folyamatosan változó, „átmeneti” világban, már-már matuzsálemi kor.

Hát többre nem is futotta. A rossz mesterember vigaszával mondhatjuk: míg a világ semmi nem tarthat… És nem is tart.

Végső soron azt mondják, nem az számít egy időtartamban, hogy mennyire hosszú, hanem az, mennyire széles, azaz mennyire tartalmas. Hát ezt illetően nyugodt lélekkel mondhatni, a megboldogult Tilos Kávéháznak aztán volt szélessége.

Köszönet azért mindenkinek, aki hozzátette személyisége egy részét, hogy azzá válhasson a hely, ami volt. Endrének, Istvánnak, Lászlónak, Tibornak, Costinak, Hajnalkának… és mindenkinek, aki valaha is kellemes perceket töltött azon a helyen, aminek zárt ajtaján ma már csak annyi áll:

Game over. A játéknak vége.

Azért ez egy jó játék volt.