Ami biztos

E sorok írásakor, Magyarországon semmi sem biztos. Már megint. Nem mintha, úgy kilencven éve, bármi is tartósan biztosra vehető lenne e tájon, a nemzet boldogulása egészen bizonyosan nem.

Most éppen az nem biztos, lesz-e új kormányfője egy bohózatnak túl tragikus, tragédiának túl nevetséges színjáték keretein belül, vagy előrehozott választások döntenek e cigányútra jutott, jobb sorsra érdemes ország sorsáról. (Mielőtt megvádolnának újra: a „cigányútra jutott” szófordulat, ami félresiklott, mellésikerült, nemkívánt folyamatot jelent.)

Valamikor még 13 vértanúra is jutott Magyarországnak. Mostanra tizenkét miniszterelnökjelöltre futotta (eddig), tizenharmadikként Gyurcsánnyal, amely jeles társaságtól a világ bármely sarkában megnyalná száját bármilyen minimális erkölcsi érzékkel rendelkező rögtönítélő bíróság. Kis humorérzékkel úgy is nézhetnénk, ha régen katonákat fogtak kötéllel, úgy ma miniszterelnököt keresnek ezzel a módszerrel.

Könnyű lenne ezt most úgy leírni, hát igen, minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Csakhogy ez nem igaz. Nem érdemeltük meg Trianont, nem érdemeltük meg a kommunizmust, nem érdemeltük meg az utódállamok packázásait és jogfosztásait, és nem érdemeltük meg a húsz éve „rendszerváltás” címén berendezkedett vadkapitalizmust és végső emberi jograblást. Sem mi, sem apáink, különösképpen nem fiaink és unokáink.

Aki ezt mondja, az a barikád másik oldalán áll, aki kövéren, boldogan és elégedetten, nemzeti- és emberi hovatartozás nélkül nézi ezt az ámokfutást. Egy ideig még: mert semmi sem tart, míg a világ.

S ha már e többes számnál tartunk: jogos arról szólnunk, végül is, mi közünk nekünk, itt, a Hargita alján ahhoz, ami a budapesti Országházban, ’neadjisten egy „idegen” országban történik. Szokták ezt gyakran kérdezni egy ideje mindazok, akiknek látóköre nem terjed túl a napi betevőn.

Hát éppenséggel az a közünk, hogy számunkra Magyarország sosem lehet egy „idegen” ország: legfennebb elszakították tőlünk. A levágott testrész még akkor sem „idegen”, ha nem része vérkeringésüknek: márpedig, amíg létezik magyar nyelv, kultúra és hagyomány: addig egy test és egy lélek ez, mindenféle adminisztratív határ dacára. És lehet róla tudomást nem venni, de attól még tény marad: éljen bár Csíkszeredában, Munkácson, Pozsonyban vagy Szabadkán valaki, ugyanannak a folyamatnak részese, s a mindenkori magyar kormány döntése, jó- és rossz sora egyenes kihatással van hétköznapi életünkre.

Ugye, teljesen más volt annó az Orbán-kormány sikeres és bizalmat adó külpolitikája alatt lenni „határon túli” magyar, és teljesen más a hét éve tartó önfeladó és nemzetáruló kurzus alatt, amikor szinte sporttá válott a Kárpát-medence lemetélt részein magyarokat verni, bántalmazni, csorbítani alapvető jogainkat.

És akkor nem beszéltem még például régebbi kormányokról, amelyek megpróbálták összeforrasztani azt, ami összeillik, mondjuk a Horthy-korszakról. Akinek ennek emlékétől nem melegedik el szíve, annak kívánom, éljen egy kunbéla vagy rákosimátyás országában, hadd kapja azt, amit megérdemel.

Ma tehát kis-Magyarország ott tart, ahol. Már megint semmi sem biztos. Innen, a Székelyföldről nézve egyik szemünk sír, a másik nevet: hiszen siralmas, ami a mindenkori anyaországgal történik, ugyanakkor mindenkiben ott van a kajánság a decemberötödikék, a nagyobbik testvér arroganciája miatt… Ha már azt is megértük, hogy Brassóban magyarországi építőmunkások dolgoznak feketén… Hol van innen a hajdani Moszkva-téri emberpiac?

Pedig sekély e kéj, a költő szavai szerint. Ne ámítsuk magunkat azzal, hogy mindennek nincs egyenes kihatása ránk. Egy test, egy lélek ez a kárpát-medencei létező. Ha valakit Pesten bántanak, lehet, Csíkdánfalván is megfájdul, és viceversa. Ha az anyaország erős: mi is azok leszünk. Ha gyenge: megérezzük. Mi több: az utódállamok mindenkori sorsára is egyenes hatással van a megcsonkított és szétkapott Magyarország… Hiába: a hajdani uradalom… Szerves egység. Többek között ezt olyan nehéz megbocsátani neki. Vagy nekünk.

Más kérdés, hogy a felelősség vándorol, és ha az anyaország ebek harmincadjára jutott, akkor a történelemben nem először, lehet éppen ránk, „kívűl szorultakra” jut a felelősség megmenteni, átmenteni a magyar jövőt. Foggal-körömmel, ahogyan lehet. De legalábbis azzal, hogy nem feledjük egy pillanatra sem az egyhova tartozást és az egymásért felelést, legyen ez bármenyire kínos, fárasztó, és unalmas, próbálják ezt bárhogyan is kimosni agyunkból aranyszájú „liberálisok”.

Ezért, bár Magyarországon ma semmi nem biztos, fel a fejjel. Egy magyar ország eszméje, ígérete ugyanis változatlan él bennünk: és ez több mint a hétköznapok bizonyossága.