Hungária színeváltozása

Úgy tartják néhol – a székelyeknél is –: a fiúgyerekből akkor lesz „ember”, amikor a szülő meghal.

Van ebben némi fájdalmas igazság, átvitt értelemben is. Amennyiben a felnőtté váláshoz hozzátartozik az illúziókról való lemondás, a magány tudatosítása, úgy ma már az is világosan látszik, hogy ama december 5. bizony felnőtté „ütötte” az erdélyi magyarságot is.

Nem mintha olyan nagyon hiányzott volna ez a trauma: mert az volt, kétségtelen. De valahogy, addig a népszavazásig, minden erdélyi és székely emberben ott volt valahol a „kis testvér” tudata, felnézett az Anyaországra, és jól vagy rosszul leplezett kisebbségi érzéssel tisztelte a magyarországiakat, várta el tőlük a jó szót, a védelmet.

Na, ennek egy csapásra vége lett. Az mai napig is megmagyarázhatatlan, miért történt ez így, mit és miért féltettek tőlünk ennyire, „határon túliaktól” (- Istenem, már maga a szó is aberráció -), hogy a morzsák hívása erősebbnek bizonyult a vér szavánál. De megtörtént, és ezzel kénytelen volt rájönni az elcsatolt területek magyarsága: bizony, magára maradt, egyedül kénytelen megvívni ezen túl a mindennapok harcát.

Mi több, az is valószínű, hogy bizonyos értelemben, nemzeti értelemben például, éppen nekük, a kirekesztetteknek kell majd példát mutatni, megmenteni a kis anyaországban rekedteket.

Trianon óta valahogy minden nemzedék, - és valahogy minden nemzedék elárult volt – átörökítette a következőnek az erős, gondot viselő Magyarország illúzióját. Ez most megtörött ezen a népszavazáson: hogy mennyire baj, majd az idő választ ad rá. De tény, hogy éppen ez a kommunizmuson, forradalmon, Moszkva-téri emberpiacokon edződött nemzedék volt az, amelyben felébredt a dac és a sértettség, a fájdalom után csak felszegte a fejét, és azt mondta: - Hát jó. Akkor majd mi.

Felnőtté válott. A testvériség, a test-vér kapcsolat természetesen megmaradt: de többé nem „kisebbik testvér”, morális értelemben különösen nem az.

Amúgy a kezdeti trauma elfásult. Egy idő után a legmélyebb fájdalom is kiégeti önmagát. Ma már az sem ritka, hogy ha Csíkszeredában december 5.-e kerül szóba, arra gondol az ember: aznap játszik a Sportklub a Miskolccal a jégkorongbajnokságban.

És ez kétségkívül egészségesebb dolog, mint a sérelmet ápolgatni.

Bármennyire is ott legyen az a sérelem a behegedő felszín alatt.

Mert ott van.

Hiszen, egy másik hasonlattal élve: nem véletlen, hogy Hungáriát női alakban ábrázolják. Csak az őrületig szeretett nő megvetése és cserbenhagyása tud ennyire fájni.

Attól még szeretjük.