Könyv, vásár

Megkésve ugyan, de törve nem reagálom le a Frankfurti Könyvvásárt. Olvasom éppen, hogy a szervezők szerint minden ötödik könyvet elloptak a derék látogatók, a kiállító kiadók 20%-os „szarkarészesedéssel” számoltak.

Szép.

Még ha Romániában lett volna ez a kiállítás… De hát innen is látszik, a tolvajságra való hajlam nem függ össze a születés helyével, legalábbis nem feltétlenül.

Másrészt, fene tudja, ahol könyvet lopnak az emberek, ott éppen akkora baj mégsem lehet. Bár, megkockáztatom, laikus véleményem szerint az ellopott könyvek nagy része színes album lehet, könyvespolcokon jól mutató szerzemény, miegymás.

És persze, azt is merészség ilyenkor mondani, hogy a derék látogatók lopnak, ilyen számarány esetén élek a gyanúperrel, maguk a kiállítók is kölcsön-kölcsönvettek egymástól, ugyanis nehezen hihető. hogy minden gyanútlan, könyvbarát látogatóban hirtelen, csak úgy, feltámadt volna a kleptománia.

Ilyenkor óhatatlanul az is eszembe jut, én valahogy, gyakorló szereplő vagy résztvevő létemre sem igazán értettem soha a könyvvásárok lényegét, mármint az olvasó szempontjából. A szerzőknek, kiadóknak, illusztrátoroknak, impresszároknak, könyvkereskedőknek persze remek alkalom egymással találkozni, üzletet kötni, fényesre nyalni, vagy éppen megfúrni egymást: na de az olvasónak?

Jó, egyetlen ráció van benne: dedikáltatni lehet esetleg a kedvenc szerzővel. Vásárolni is, de azt már állítom, előnyösebb egy könyvesboltban tenni. Még ha frankfurti az ember fia-lánya, teszem azt, van abban valami, hogy szép csendesen kisétálunk, és bambulunk egyet a standok között: na de, teszem azt, például Magyarországról kiutazni sima könyvbarátként, az már olyasfajta luxus, amit nemcsak keveseknek megengedhető, de kevesek által érthető is.

Illetve valamelyest érthető. Dicséretes ugyan, de mégiscsak sznobizmus valahol: afféle virtuális tagsága az irodalomnak. Az ember lelke megnyugszik: lám, én ott voltam, én becsülöm a könyvet, én áldozatokra vagyok hajlandó érte. Na meg hát utazunk, és utazni jó, mennyivel másként hangzik: kiugrottam Frankfurtba sörözni/borozni, vagy: kinn voltam a Frankfurti Könyvvásáron. Vaú, ez igen.

Holott a derűs szemlélődés helyett részt lehetne vállalni magában az alkotás folyamatában is, mondjuk, hétköznapi, könyvvásártalan napokon is kicsit jobban odafigyelni az alkotókra, sok társammal együtt magam is mindig azt mondtam, a fene egye meg, nem akarom megvárni, hogy posztumusz szeressenek.

Na persze, ez lényegesen kényelmetlenebb lenne.

Addig azonban vigasztal a tény: aki majd ellopja a könyvemet, minden bizonnyal szeret is egy kicsit.