We, king.

Svédország, szerelem.

És ismét útra kelt a hajós. Nagy tengerjáró hírében állt, noha ideje korát megélt ember volt, s előszeretettel üldögélt otthon, meleg sört kortyolgatva, s kalandjait mesélve a hozzá hasonló marcona embereknek.

Ezúttal ismét Északra ment, felkeresni a régi rokonokat, megnézni, mi maradt belőlük, s mire számíthatni a jövőben. Meg egyáltalán: hívta Észak, ahol valamikor szép napokat töltött.

A vörös téglás házak földje, ahol az emberek még mindig építkeznek, noha már nem tudják miért. Ahol kereskednek, holott több a pénzük, mint amit el tudnak költeni. Ahová befogadják a népek országútjain és tengerein érkező népeket: pedig valamikor ők kalandozták körbe a világot.

Talán ezért olyan befogadóak.

Házaikon nincs díszítés, szívükben sincs. Egyenes emberek: ha nevetni kell, nevetnek, ha dolgozni kell, dolgoznak, ha ki kell halni, kihalnak. És szívósak, kemények, mint a róluk elnevezett acél. 

Valamikor, nagyon régen a hajós népével együtt kalandozták körbe az ismert világot. Ma már csak néha összevillan a szemük: a kalandozás tüze kihunyt bennük.

Inni még tudnak. Nagyon. 

Asszonyaik szépek, a férfiak erősek: de valahogy kihunyt a szikra, s most hajdani szolganépek jönnek, és ezek a harcosok házat, hazát, megélhetést adnak nekük. És csendesen elmélázva nézik a hosszú skandináv éjszakában az elmúlást. Lehet, tudnak valamit. Lehet, elfelejtették, amit tudtak.

Karcsú, szép asszony néz egy toronyból, bronzba öntve, s várja a tengerről hazaérkező férfiakat. Soha nem érkeznek már haza. A tereken királyok állnak, büszkén, lovon, vagy gyalogoson, és északi méltósággal: éppen hódítanának vagy várost alapítanak. És a talapzaton idegen sarjak söröznek, harsányan, otthonosan.

A vikingek hallgatnak.

Pedig ott vannak, ott a szemekben, a kézfogásokban. A „Skol” köszöntésben. Az összeszorított fogakban. A farkasnevetésben, és a lenyelt szavakban. Ott vannak a lakótelepi vadnyúlban, a parkokban, az alkoholos önfeladásban. Egyszer talán feltámad Walhalla.

És körben a történelem. A terhes múlt, a dicsőség, majd a meghunyászkodás: háromszáz éve nem dúlt háború ezen a földön, és ez meglátszik rajta. Néha fel kellene a tarlót égetni.

Kimegy a hajós a helyiekkel, hunok és vikingek emléke lángol fel ilyenkor, még ha hűtőtáska is van a nyereg helyett: és megáll a legendák helyszínén, Kattegat és Skagerrak, innen indult minden valamirevaló viking portyázni, Írországot sarcolni, Normandiát alapítani, Amerikát felfedezni. Fúj a szél, és hideg van. Kő, víz, és hideg. És akkor a hajós a barátjával belemegy, és megmártózik a vízben, mert valakinek már ideje ezt is megtenni, akkor is, ha majdnem jeges a víz.

És utána kolbászt esznek, mint annak idején Rőde Ormék, és boldogak, majd két nap múlva fáj a derekuk. 

De akkor is megérte, mert adózni kell annak, amik voltunk, és aminek hinni szeretnénk magunkat.

Majd haza. Otthonról, haza. Közben némi köményes pálinka, ami erős kapocs a két nép között, néhány közös szó, és néhány férfias kézfogás.

És a vörös téglás házak.

Svédország, szeretlek.

Ujj-kor.

Egy korszak véget ért.

Ezzel legyünk tisztában, akkor is, ha sokan vártuk.

Mert van olyan, hogy jobb a borzalmas vég, mint a vég nélküli borzalom.

Azt hittük, a gépek vetnek véget annak, amit európai civilizációnak hiszünk. Vagy egy háború, egy nagyon nagy háború. Vagy egy aszteroida. Vagy valami.

Nem, békésen lesz vége. Béke? Nem béke, hanem békés kihalás.

Sokan, sokféleképpen határozták meg az emberiség kultúrtörténetét, törzsfejlődését. (Vagy visszafejlődését.) Mérték eónokban, mérték csillagképekben, kultúrtörténetileg és antropológiailag.

Az egyik legelfogadottabb: az ember azóta ember, a homo sapiens sapiens, amióta használja elálló hüvelykujját. Ahogyan a főemlősök is: eszközkészítésre, megragadásra, és igen: fegyverre alkalmas. De főleg szerszámra. Kapára, kaszára. Munkára.

Új korszakot élünk. Vegyünk búcsút a hüvelykünktől: az új korszak a mutatóujj.

A mutatóujj valószínűleg a leggyakrabban használt testrész új világunkban. A mutatóujjal kevés dolgot lehet tenni: - de az elég. Mutatni lehet vele, rámutatni,  megjelölni. (Szép a magyar nyelv, nem? De más nyelven is az.) És még két dolgot lehet vele tenni. És most gondolkodjunk el rajta.

Kattintani. Egeret használni, számítógépet, okostelefont. Ezt tesszük. És még egy dolgot. Ugyanaz az izom mozgatja, ugyanaz a vezérlő gondolat, ugyanaz a gesztus: meghúzni a ravaszt.

Igen: a ravaszhúzó ujj.

És  mindent elmond az új korunkról, amikor fotelben ülve, európai, fehér, keresztény emberek, életerős fiatalok ülnek, és harcolnak, a számítógép előtt. Közösségi hálózatokon. „Fotelhuszárok”, nevük is van. És nem jönnek rá: nem ugyanaz a gesztus a kattintás és a ravasz. Tényleg, sorkatonaság hiányozna ide, élő tapasztalat: és igen, hüvelykujj. „Megfogni a munka végét” – hogy maradjunk a képletes magyar nyelvnél.

Majd eljön – illetve eljött – a pillanat. Amikor az értelmesebbje még meg tudja kérdezni majd: hogyan kell kibiztosítani ezt a géppisztolyt? 

Nem mutatóujjal. Hüvelykujjal.

Hát, minden kornak vége van. És lesz, ahogy lesz, de ha hiszünk a történelemnek: következetes marad. És mi következik a mutatóujj után? Európa jövője?

A középső ujj. Igen, az. Amivel bemutatunk. Meg vagyunk b.va.

Gasztrofóbia

A történet annyira jó, kellett várnom vele vagy három hetet, amíg megírhattam. Addig nevettem rajta, de tényleg, derűsen.

Az ilyen sztorikért megéri Romániában élni. Kicsit olyan, mint egy dél-amerikai banánköztársaság a hősidőkben, mondjuk, a klíma rosszabb. De egyébiránt...

A Monty Python összetépheti a diplomáját, és minden valamirevaló paródiatársulat sírva könyöröghet a receptért.

Kolozsvárott, e jobb sorsra érdemes közép-kelet-európai fővárosban, amely most Románia egyik városa: ismét leleplezték a gaz magyar irredentizmust.

Létezik egy szennylap a kincses városban, internetes kiadásban terjed, nevét én le nem írom, mordori nyelven van, és amúgy sem népszerűsítem. Lényeg, hogy ez az orgánum (nem véletlen használom ezt a kifejezést) már többször leleplezte a Románia ellen irányuló magyar összeesküvéseket.

Ami azért jó, mert legalább mi is tudunk róla.

Például, ki gondolta volna, hogy Tóásó Elődöt csak azért hozták haza, mert ő lesz a Székelyföldet visszahódító magyar hordák parancsnoka? Ezt az illető orgánum pontosan tudta. Azt is, hogy mindezt Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin egy horvátországi kiképzőtáborban (anyám, borogass!) beszélték meg. Mellesleg közben gőzerővel zajlik a székelyek kiképzése a magyar pusztán, vadvízi evezésekkel és hegyivadász tréningekkel. (Nyugodtan hátra lehet dőlni, nevetni. De ez a szennylap ezt írja, és komolyan adja elő.)

Na de a legutóbbi leleplezés...

Rekeszizmokat berekeszteni, halálkomoly merényletről van itt szó a román nemzetállam ellen.

Illető hírportál, erőt, időt, energiát nem kímélve leleplezte: a kolozsvári magyar vendéglősök Nagy-Magyarország alakú sült húsokat szolgálnak fel. Karajt, flekkent, rántott húst: tökmindegy, irredenta összeesküvés ez a javából.

Még a költői kérdést is feltették a végén: mi következik? Piros-fehér-zöld koktél?!

Köszi a tippet, elgondolkodom rajta.

Ez eddig önmagában jó poén. Az igazi finomságok a cikk alatti kommentek, ilyenkor rájön az ember, a humorérzék a nacionalizmusnál erősebb. Azt írja az egyik jó ember: „ Ha nem tetszik a Nagy-Magyarország alakú sült hús, fordítsd meg, b.zmeg. És mindjárt Románia lesz belőle.” És tényleg.

Másik hozzászóló észrevételezi, hogy noha maga is rég észrevette a magyarok eme aljas aknamunkáját, van ennél súlyosabb gasztronómiai inzultus is. Például a magyar éttermekben a sült kolbásznak kifejezetten olyan formája van, mint a Horthy Miklós kormányzó urunk... izé. Marsallbotjának.

Na, erre varrjunk gombot.

Jómagam, hegyi csángó embernek is meglennének a magam észrevételei. Például ettem én már Nigéria alakú sültet is, de a számlát még sem a Boko Harom fizette. Francia konyhán kaptam Andorra méretű sültet, fel is háborodtam: de ha ekkora, hát ekkora...

A minap egy fagylaltot kértem Csíkszeredában, a Petőfi utcában. Istenemre mondom: teljesen a Kreml hagymakupoláját formázta.

Tudtam én: Putyin a spájzban van.

Óvakodjunk.

(a kép forrása: mindmegette.hu)

Transzilvállatok 27.0. (Bestiarium siculorum)

Amicus minusculus

Ne tudd meg, mi az. Magyarul ilyen nincs es, illetve, ha van, az nem az.

Székelyül: kicsi barát. Helyesebben: Kicsi barátom.

A kicsi barátom igen érdekes, rendkívűl veszélyeztetett és igen gyakori állatfajta a székely faunában. Kihalás nem fenyegeti, verés igen gyakran.

Mindenki ismeri, az is, aki tagadja. Ha Székelyföldön élsz, jársz, szuszogsz, egy idő után találkozol vele, főleg kocsmák, hokipályák, vasúti pályaudvarok, keresztelők, és egyáltalán: bármi környékén.

Ha nem ismered fel, és nem láttad, akkor rossz hírünk van: te vagy a „kicsi barátom”.

Hívják még kicsi komámnak is, de ez erős bizalmaskodás kérdése. A lényegen azonban nem változtat.

A kicsi barátom onnan ismerhető fel, hogy mindenhol ott van, ahol alkoholt mérnek, osztanak, kínálnak: de ő nem ezért megy oda. Ő általában csak ott van. És ez baj, és ezért ő a kicsi barát.

Az állatvilágban teljesen unikum, (a pálinkavilágban sem egyedi), mivel fajtában, családban, törzsben behatárolhatatlan. Leginkább megnevezési állatként lehetne megfogalmazni.

Mert ha Csíkban azt mondják neked: „kicsi barátom”... Vagy Gyergyóban, Udvarhelyen, ne’adjisten a Kászonokban vagy Gyimesben...  Ne tudd meg.

Amíg az anyai felmenőid emlegetik egy átlagos szórakozóhelyen, megjegyzéseket tesznek kétes erkölcseikről (v.ö.: kurva anyád), amíg csak a megjelenésed, habitusod, származásod a téma, nincsen baj. Addig még nem jelenik meg ez az állat. Azt még el lehet rendezni egy sörrel.

Na jó, kettővel, vagy hárommal.

De ha egyszer azt mondja valakinek a szépvízi, vagy taplocai, vagy sötétpataki úriember, aki rendszerint a diszkóba is traktorkulcsot forgatva jár: „Kicsi barátom...” És ilyenkor megölel...

Na, akkor megtudod, mi az.

Onnan jön a lefejelés, tökönrúgás, és annak a bizonyos tekenőnek a hiánya, amire pedig figyelmeztetik a jótét lelkeket, a beleinek szüksége lehet rá.

A felvázolt borzalmak dacára, a kicsi koma meglepően ellenálló fajta, kicsit olyan, mint a (cenzúrázva, de együtt élő fajta, nemzetiség), legközelebb, a hatnapos gyógyulás után lehet, alakváltozása lesz, s ő nevezi ki a következő kicsi barátot. Rezisztens állat, ellenálló lenne, persze nem sorba kötve, hanem párhuzamosan.

Időszakos lény, ez egy újabb kategóriája a székely faunának, kevés az a homo homo seclericus, aki életében egyszer legalább ne látott volna kicsi barátot. A tükörben.

Ezért vigyázni kell rá, sőt ügyelni. Érti, aki érti. Értetted-e, kicsi barátom?!

Elysium III.

Felirat hozzáadása

Ott állt előttük a két kupa bor. Száraz, erős, aromás, mézzel vegyített falernumi: az öregek szerint tompítja a fájdalmat, és a gondolkodást is.

Felhajtották.

Kezüket bikavérrel vörösre festették a papok, majd fölvették a nehéz bronzkardokat.

Beléptek a vörös porral övezett körbe. 

„      – Erőt, erényt – emelte kupáját a római lovag a vendéglátó felé.

– A barátságra – válaszolta”

Erre is gondoltak, és sok másra. A dűlőkre, a szerelmekre, a barátokra, a közös ügyekre: és most, a külön ügyekre. És legfőképpen arra: hogyan kell megölni a másikat.

Körül, néma csendben, kupákkal kezükben ültek az emberek. Mindkettőjük emberei. Szép harc vehette kezdetét: a legszebb mindig a testvérek közötti.

És elkezdődött.

„- Megtisztelsz, Barátom.

- Enyém a megtiszteltetés.”

Az első vér mindig a leglátványosabb. Üdvrivalgás kísérte, és összekoccantak a kupák.

Aztán seb sebet követett. Vállon, combon, homlokon. A nézők egy idő után kissé csalódottan nézték: ezek nem fogják megölni egymást.

- De akarják – mondta az öreg lukumó, és belealudt a küzdelembe. A kupa leesett kezéből, és csendülve gurult el a földön. Zaja összevegyült az összecsapó kardokéval.

„Tarquinius homlokán kivörösödött a sebhely, Trifanius arcán pedig megkeményedett a mosoly.”

Lábuk alól fölszállt a por, a háttérben nehéz zene szólott a kétágú sípokból, és ők harcoltak.

Fölöttük a kék ég, a cerveteri dombok, a szőlők és a fenyvesek, mindegyikőjük hazája, a női mosolyok, a barátok kézfogása, és mindenekelőtt: az istenek, akik szenvtelenül nézték ezt a harcot.

A kard a bordáknak feszült. Egyetlen mozdulat, és halott.

A mozdulat nem történt meg. Hosszú, széles, mély sebet ejtett a barát oldalán: de a kard nem akart behatolni. A kardnak néha saját akarata van.

„Trifanius a szelíd, meleg dombokra gondolt, a szőlőfürtökre, amelyek e bort hordozták magukban, amelynek tüze és szenvedélye csak a szerelemhez, és a férfibarátsághoz volt fogható.

Tarquinius a magas hegyekre, és a fölöttük köröző sasokra, amelyek életük folyamán egyetlen társat választanak.”

A kard a nyakhoz ért. Egyetlen mozdulat, és halott.

A mozdulat nem történt meg. Vér csordult le a nyakról, de a seb nem volt halálos.

A kardnak néha saját akarata van.

„Összenevettek. A csatákra gondoltak, ahol mindig külön, de sokszor egymásra gondolva harcoltak. Az asszonyi ölelésekre, germán, kelta, pannon és szír asszonyok melegségére, amelyekben gyakran megpihentek a végső kikötő előtt. Az álmatlan éjszakákra, az egymástól kapott hírekre.”

Aztán újra harcra keltek. Lassan a vér elöntötte szemüket, és csak a húst, az áldozatot, a zsákmányt látták egymásban. És innen szép volt a harc, és kegyetlen.

„- Sokan irigyelhetnek bennünket.

- És még sokan fognak ezután is.”

Az öreg lukumó álmélkodva tette le a kupát. És mindenki más is, néma, döbbent csönd szállt le az amfiteátrum fölé, a nők, a barátok, a meghívottak és a haszon élvezői közé.

„- Nem kérek, és nem adok kegyelmet, Barátom.

- Úgy legyen. Én sem.”

Az öreg lukumó hosszan ivott, fenékig ürítette a kupát.

- Kár volt értük – mondta. - Kár volt, bár szép.