Vér, medve.

Amióta az eszemet tudom, állatbarát vagyok. Egy kedves barátom valamikor úgy fogalmazott: „legszívesebben állatbarát lennék, vagy lovasrendőr”.

Ezzel a megfogalmazással teljes mértékben egyetértek. Az állatokat jobban szeretem, mint az embereket. Igen. Még egyszer mondom: az állatok jobbak, mint az emberek.

De ez nem jelenti azt, hogy elveszítem a józan eszemet, amikor a kardfogú tigris, az Archaeopteryx, a torkosborz, vagy az egyszerű medve rátámad az emberre. A gyilkos büntetése a halál: ilyen egyszerű.

Állat, vagy ember: ki nem sz.rja le? Éppen a liberálisoknak magyarázzam, akik mostanság a medvéket védik, és egyáltalán, bárkiket a melegektől a drogfüggőkig ívelő skálán, akikkel ők amúgy, kényelmes belvárosi lakásaikban nem találkoznak?

Legyen világos: a Székelyföldön a medve nem játék, akkor sem, ha ez már megunt vicc. Tényleg nem az. Az elmúlt pár évtizedben emberek tucatjait, és háziállatok ezreit ölték meg az ésszerűtlenül kitelepített medvék, hétköznapi életveszélyt jelentenek. 

Persze, ezért nem ők a hibások. A talibánok sem hibásak, az AlQuaida sem, a zsidók sem, a cigányok sem, az irredenták sem, és sorolhatnék még ezer más kategóráit.

Mindenki a maga helyén, és egyensúlyban. És senki ne mondja, hogy természetes dolog X+200 medvét eltartani X medve élőhelyén. Mert nem az. Ahogyan ugyanennyi más sem: csak azért nem sorolom újra, mert minden oldalról össztüzet kapnék.

Tehát: igenis, amikor emberéletről van szó, dúvadról: lőjék ki. Legyen az ember, vagy medve. Mert a közösség csak így maradhat fel. Másként felborul a természetes közeg, és bármennyire szeretjük Micimackót, az estimesemedvét, a kedves kis brummogót: azért ez az, ami nagy lesz, ellenőrizetlen, elviszi az udvarról a tehenet, a juhot, és megöli a mezőn dolgozó nagypapát. Ilyen egyszerű.

Tehetünk arról, mi vagyunk, akik kilőhetjük a medvét, ha muszáj?
Kegyetlen kérdés, de higgyük el: ha az Evolúció,  vagy a Jóisten azt akarta volna, akkor most barlangokban brummognának liberális medvék arról, hány embert szabad megenni.

Tehát: mértékkel mindent. Vadgazdálkodásban, kilövésben, politikában egyaránt. Nekem a medve igen kedves állat.

Amíg nem akar megenni.

Ugyanezt elmondhatnám politikai értelemben is, de itt most csak a medvékről beszéltem. Kellő számban, és amíg nem támadnak: hasznosak, jók, kedvesek.
Ha nem... Hát akkor jöjjön az irgalmas vadász.

Lenni vagy nem lenni – Ham Let módra

Az teljesen nyilvánvaló volt már e könyv olvasása előtt is, hogy a keleti és a nyugati ember, kultúra és világnézet között semmi különbség nincsen: csak mint ég és föld, tűz és víz. De hiszen mindkettő ugyanannak az egésznek része, a fény az árnyéké, ésatöbbi.

Mi ezt teljességnek nevezzük, ők Tao-nak, mások dialektikának, kinek-kinek lelke rajta.

De az is igaz, hogy például annál jobban szeretem Shakespeart, minél több kínai szerzőt olvasok. Hiszen ugyanazt mondja el nekünk, európai, nyugati embernek néhány veretes strófában, amit keleten lehet, csak a beavatottak tanítanak. Szinte mellékes a megfogalmazás ilyenkor, hogy azt mondom, hogy „nincs új a nap alatt”, vagy mint Csuang Csou, hogy ugyanazt a pillangót álmodjuk.

Valami ilyesmire tanít, nyilván, sokkal elegánsabban Kuan Szajhung is, a Taoista történet főszereplője. És sokal hitelesebben is. A főhős történet valamikor az ezerkilencszázhúszas években kezdődik – és tulajdonképpen ma sincs vége, de erről később.

Kuan Szajhung minden bizonnyal egyike a huszadik század legszínesebb életű személyiségeinek. Holott semmi mást nem tett, mint követte az utat, pontosabban szólva: az Utat, amelyet tízéves korában kijelöltek számára egy kínai taoista kolostorban. Olyan lojalitással, hittel és önfeláldozással, milyen csak a középkori legendákban létezik.

Pedig Kuan Szajhung hús-vér ember, ez az egészben a legmeglepőbb. Dúsgazdag kínai hadvezéri klán sarja, aztán szerzetestanonc, majd vándorló taoista, közben harcol a japán-kínai háborúban, átvészeli a kínai forradalmat, egyetemre jár, politizál a kommunisták oldalán(!), színészkedik, nem utolsósorban kiváló harcművész, majd Amerikában pincér, szakács, ahogyan a sors, illetve a nagybetűs Út hozza. (Nem véletlen a könyv alcíme „Egy taoista mester titokzatos élete és vándorlásai”.)

„Casanova tökéletes taoista volt” – jelenti ki egy helyen Kwan mester, és számunkra, nyugati fülnek ez példázza a legjobban a kettősség és különbözőség egységét. Nem a befogadásét és az egyenlőségét ám, ahogyan mások mondanák: hanem egyszerűen az egységét.

Hab a tortán, hogy legjobb tudomásom szerint Kwan mester, a könyv főszereplője az időnként teljesen valószerűtlen, varázslatszerű világ és kalandok ellenére – vagy éppen azért – ma is él. Sőt, ha hinni lehet – és miért ne lehetne – még az ő Nagymestere is, pedig ott legalább száznegyven esztendősnek kell lenni.

A könyv szerzőjéről is illene szólni itt – de róla nem lehet. Olyan szerénységgel van megírva ugyanis a könyv, hogy a szerző gyakorlatilag mintha nem is létezne. Csak éppen egy rövid zárszó, és egy röpke beköszöntő árulja el, hogy ez mégsem önéletrajz. Több mint dicséretes.

Ahogyan dicséretes a fordító, Lokodi András hihetetlen munkája is, aki ezt az apróbetűs, nem hétköznapi szaktudást igénylő, több mint négyszázoldalas könyvet lefordította, középkori szerzetesekhez illő alázattal.

Semmi egyebet nem lehet hozzáfűzni Szajhung mesterhez, a szerzőhöz, fordítóhoz és a könyvhöz, mint a végső felismerést, hogy: a Tao meghalt, éppen ezért létezik. Biztos vagyok benne, megértik, mire gondolok.

Teng Ming-Tao: Taoista történet.(Egy taoista mester titokzatos élete és vándorlásai). Lunarimpex Kiadó, 1998, Magyarország.

(megjelent a Székelyföld folyóirat 2012 szeptemberi számában)

Taurus arundifer (Transzilvállatok 16.0)

Ne tudd meg, mi az.

Magyarul nádi bika.

A nádi bika meglehetősen megtévesztő megnevezés, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy eredete a honfoglalás előtti ősködökbe vész.

Tudvalévő, hogy általános csíki vélemény szerint például Tusnád neve onnan ered, hogy Attila nagykirályunk leküldött oda néhány szemfüles fürkészt, akik visszatérve jelentették: nincs ott más, mint tó, s nád. Innen hát a Tusnád, s minden bizonnyal ezek között lakozott a nádi és tavi bika.

E nyelvészeti okfejtés igazságán aligha változtat a tény, hogy ugyanezen forrás a madagaszkári lemúrokat is őshonos állatoknak tekinti, akik köztudomásúan lemurrogtak az ágakról Benyovszkyra.

Szóval, a nádi bika ismét eredeti hungaro-szeklerikum, ez onnan is látszik, hogy kevesen látták – aki látta, meg mert volna esküdni, hogy bivaly vót -, de annál többen hallották, amint rekeg, ordít, üvölt, ésatöbbi.

Leggyakrabban a Székelyföldön kocsmai záróra után, azaz hajnaltájban hallható, olyankor rendszerint csordában vonul hazafelé, bár a magányos nádi bika sem ritka, és leginkább az „áááááááágyúúúúgolyó!” refrénű nótát üvölti torkaszakadtából, de nem ritka a Kriza-gyűjtemény, Lagzi lajcsi, vagy a Székely Himnusz sem a repertoárból.

Ezért van hát az, hogy „ordít, mint a nádi bika”, s amennyiben a megfigyelés oda-vissza műkődik, úgy megállapíthatjuk, a nádi bika igencsak otthonos a népszónoki és politikai gyűlések emelvényein, utóbbi esetekben a fizikai hasonlóság is meglepő asszociációkra ad alkalmat, második mandátumnál rendszerint minden politikusnak bikaszerű nyaka, hangorgánuma és pocakja fejlődik, ezért egyáltalán nem kizárt a feltétetelezés, miszerint a nádi bika a politikusok egy újabb evolúciós lépcsőfoka.

Szaporodása, mint annyi más transzilvállanatnak, ennek is rejtélyes, hiszen a nádi bikák többsége egyszerűen ökör. Arról már szólni sem érdemes, hogy nádi tehénről nincsen tudomásunk, illetve, ha létezik, akkor a picipanka név alatt tárgyaltuk már ezt az állatfajtát. Ha így van, ha úgy, ebből utód semmiképpen nem származhat, ezért kénytelen vagyunk a nádi bikát is a transzformens lények osztályába sorolni.

Szemébe azért ne mondjuk ezt, mert felöklelhet, vagy legalábbis a fülünkbe bődül.