Tarquinius, Szindbád, Attila

Hit, vallás.

2012-01-31T19:42:00.007+02:00

Régóta eljött az ideje, most mondom én is: „fasiszta” vagyok.

Aki most politikai kategóriában gondolkodik, annak egészségére. Én a magam részéről, kellemesen negyvenes, nemzetben, magyar nemzetben gondolkodó emberként mondom most: „Legyünk szelídek, mint a galambok, és okosak, mit a kígyók.”.

Hogy ez egybeesik egy bizonyos hitvallással, az teljesen véletlen. Komolyan. Keresztényi, mi több, okos hitvallás. Nem véletlen erdélyi születésű.

Tizenévesen a fasizmusban hittem, ez Ceausescu nyolcvanas éveiben volt. Aztán volt liberális elmezavarom, majd újságíróként húsz év alatt sok más dolgot megtapasztaltam. Aztán értékeltem és érzékeltem a szociális érzékenységet, a politikai korrektséget, és egy csomó hülyeséget, amit meg kell tanulni ahhoz, hogy megvethesd.

Jelenleg azt hiszem: vannak emberek, akikhez hűséges vagy. És van hit. Van nemzet. Van Isten, bárminek is nevezed.

Vagy nincs: de akkor ahhoz kell hűségesnek lenned, amit tagadsz: tehát van. Ha más nem, az Isten alakú űr benned.

Távol álljon tőlem a biblikai prédikáció, de Jézus mondá: „ a Te szavad legyen igen-igen, vagy nem-nem. Az Úr a langyosakat kiköpi a szájából.”

Hát ezt csak az nem hallja, akinek nincs füle a hallásra.

Nem egymás ellen harcolunk: hanem egymásért. De amióta szemfogaink vannak: ragadozók vagyunk. Ez is az ember.

Csak egyszer már végre: légy az, aki vagy. Ismerd meg önmagad, és most szándékosan nem írom le a görög megfelelőt: mert tőlünk, magunkfajtától tanulták.

Hát akkor legyünk azok, akik vagyunk. A most ismert világ éppen omlik összefele. Semmi más nem marad: csak önmagunk. A hit. Bármiben. A hit.

Aztán lehet ezt nevezni bárminek. Mindenki megnevezheti, ahogyan én is most. Ezek csak nevek: a lényeg, hogy legvégül csak a mámor, a bárminek nevezhető Isten, és a lojalitás marad.

Végső soron: a rend az, ami rendben tart. Na, ez a "fasizmus". Illetve: majd kiderül.

Vendégszöveg: Tiffán Zsolt.

2012-01-25T22:10:00.009+02:00

Vállak és kulcsok.

Valamikor, gyermekkoromban egy gyönyörű őszi napon a villánykövesdi pincesor egyik házának ajtajánál egyedül vártam nagyapámat, kivel együtt tölthettem a délutánt. Az öreg jöveteléig eltelt egy kis idő,addig volt időm bejárni, újra és újra felfedezni a pince környéki zugokat, lyukakat fúrni a vén fal puffadó vakolatába, s kergetni a nap melegén sütkérező gyíkokat...

Aztán a pincesor elején egyszer csak megjelent... A Hochstel-en keresztül jött, ahogy a legtöbb kövesdi szokása volt ez. Évszázados ösvényeket járt nap mint nap, azt hiszem, minden lépése a múlt felidézése volt, mégis a röghöz kötött ember jövőbe vetett hite. Talán a jól bejárt ösvények nem is igazán arra valók, hogy a mindennapi lépéseinkre figyeljünk,hanem hogy menet közben nem csak a saját, hanem az előttünk járók, és az utánunk jövők mérföldköveire is gondoljunk.

Nem láttam az arcát, mégis tudtam, hogy Ő az... Egyik kezében a hatalmas pincekulcs lengett, a másikban a demizsont vitte. Ott volt két kezében a gazdagsága: aprócska, maradék birtokának nyitja, s élete munkájának mindennapi gyümölcse. Mondom, tudtam, hogy Ő az. A járásáról tudtam, de leginkább a vállairól. Egyenes tartása volt az öregnek, mégis látszott rajta, hogy majd' leszakadnak a vállai. De tartotta őket, erővel és hittel, pedig azokon a vállakon ott csüngött, ott tombolt az egész XX. század....

Ott nehezedett vállain minden: az elvett birtok, az elorzott, mások által elfoglalt ház, a mély alázattal végzett munka, a magántulajdon, egyáltalán az önbecsülés kényszerű elvesztése, a sötét szurdokokon keresztül vezető menekülés, az éhes gyermek ájulása egy idegen szállás éléskamrájának láttán, a fékeveszett cinizmus által kísért, félelemmel teli hazatelepülés, szaktudásának a dilettánsok által való dünnyögő elismerése. Ő állt a saját maga vállán. Ő aki csak boldogulni akart, s mégsem sikerült....

Aztán odaért, szeretettel rám köszönt, decens öleléssel jelezte mérhetetlen boldogságát, arcán nyoma nem volt a vállak terhének, finoman de magabiztosan behelyezte, majd megforgatta a kulcsot a zárban. Volt abban a mozdulatban valami máig megfogalmazhatatlan romantika, s olyan hang, melyet a szívével érez az ember, s mely alapján megérti, hogy a vas igazi keménysége saját belső lágyságában rejlik. Olyan hang, melyben a dúrok és a mollok táncot járnak, olyan hang, melyben a fém csikorgása aranyos hegedűszóként csilingel a vaskos pinceajtó mély dörmögése felett. Az a pillanat olyan igazán nagy pillanat volt ebben a szédítő történelemben... Gyermeki lélekkel éreztem azt, amit felnőtt aggyal már nem is ért az ember.....

Apocalypto

2012-01-20T19:03:00.003+02:00

Az, hogy Orbán Viktor és a Fidesz-kormány jobb- és baloldalról nézve egyaránt maga a patás ördög, és minden rosszak kútfeje, teljesen egyértelmű és világos.

Mármint egy olyan világban, és olyan országban, ahol jobboldalnak, nemzeti radikálisnak nevezi magát egy semmilyen jövőképpel, klasszikus műveltséggel nem rendelkező társaság, aki történelmi, kulturális ismereteit maximum a facebookos megosztásokra építi – na nesze neked, antikozmopolitizmus! -: és ahol a baloldal a nemzetközi tőke gátlástalan kiszolgálója, ahol sem szociális érzék, sem méltányosság, sem igazságosság nem fordul elő soraikban. Hazaárulás annál gyakrabban.

Ha Gyurcsány baloldali, és Novák Előd jobboldali, akkor tényleg valami apokaliptikus világot élünk.

És ebben az apokaliptikus világban egyensúlyozunk mi, és akkor csodálkozunk, tényleg, szinte senki nem ért bennünket, hiszen valóban: Orbán szembemegy az IMF-el, a gazdasági gyarmatosítókkal, a Jobbik szembemegy Orbánnal, ugyanakkor EU-s zászlót éget, a szocik szembemennek mindkettővel, és európai értékrendet vallanak, miközben kifosztották és megalázták Európa közepét, a liberálisokról már nem is szólok, mert e jobb sorsra érdemes szót végképp meggyalázta az SZDSZ és az LMP.

Abban a paradox helyzetben vagyunk, amikor majdnem minden tábor egyetért abban, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan, és abban is, hogy ez nem a magyar kormány baja, de szinte mindenki rögvest Orbánt hibáztatja. Mert szembefordult az IMF-el. Mert nem fordult eléggé szembe az IMF-el. Mert nem szolgálja ki Izraelt. Mert kiszolgálja Izraelt. Mert kettős állampolgárságot adott a határon túliaknak. Mert nem hamarabb adta meg, és amúgy is magának nyúlja le.

Mert magyar, mert nem eléggé magyar, mert vizionárius, mert szűklátókörű.

Ha belga lennék, német, francia, tényleg elképedve, és nevetve nézném végig ezt a kutyakomédiát. A szlovákokat, románokat, ukránokat, szerbeket legalább értik, bármi történik, hiszen ott egyértelmű, ha valaki nemzeti... És akkor csodálkozunk, hogy még mindig minket szívat mindenki.

Egyszer végre meg kellene tanulni hallgatni öt percet, mielőtt megszólalunk. Nem a lehetetlent kérem: hogy tanuljunk, bölcsek legyünk, körültekintők, okosak mint a kígyók, szelídek, mint a galambok.

Nem, csak annyit, hogy ne zsigerből hazaárulózzuk le azokat, akik mi vagyunk. Petőfit sem választották meg otthonában képviselőnek, Széchenyi is megbolondult, Kossuth is „ellopta” az ország vagyonát a fáma szerint, az egri vár védői szegényen vagy fogságban haltak meg: hát csak kicsit kéne elgondolkodni ezen...

Addig meg, kicsit, tényleg csak történelmi léptékkel öt percre tegyük félre az alaptételt, hogy „minden magyar meg akarja menteni hazáját, de egyetlen magyar sem tűri, hogy helyette más tegye ezt meg.”

Most legutóbb adtunk egy felhatalmazást négy évre. Nem akármilyent. S ha az eddig megvalósításokat nézzük: nem tettük rosszul. "Persze", mindenki más jobban tette volna: állítólag. De eddig nem tette, és ez kulcskérdés.

Hát ebből induljunk ki. Semmiféle eredményes harc nem lehet, ha nem tudod, ki az ellenség. És a nemzet ellensége jelenleg NEM a magyar kormány.

Legyen hát ez valamiféle nemzeti minimum, ha már többre nem telik.

(a képen látható román felirat jelentése, értelemszerűen: "Vigyázat, harapós kutya!")

Sár, köz.

2012-01-11T18:25:00.005+02:00

Sárközy.

Sárközi.

Sarkozy.

Az Egri Csillagok óta tudjuk a Sárköziek genealógiáját, ez persze nem fontos. Istenem, miért ne lehetne cigány az államelnök ott, ahol tunéziai, marokkói, vagy akár eszkimó is lehetne.

Mindez feltételes módban, mert Sárközyről bármit is állítani, például hogy nemzetisége lenne, már önmagában túlzás.

Ő egyszerűen csak képviseli a francia "ancient regime" arroganciáját, ahogyan ezt a janicsárok, illetve hogy a magafajtája is értse: a neofiták szokták.

Most éppen, miközben omlik fejükre az európai ház, éppen levelet írogat Orbán Viktornak, a magyar miniszterelnöknek, hivatalosan számon kéri, miért is nem kedveznek annak a négy-öt francia cégnek, adóval, lehajtott fejjel, pénzzel, mézeskaláccsal.

Pedig ha kedvezne, talán megsimogatnák a fejét, így viszont nagyon nem.

Mi több: irgumburgum, Uniós szankció, és szinte polgárháborús felhívás, miszerint: Párizs, és Berlin a "magyar lakosság ébredésének kezdetére" számít.

Magyarra fordítva: jöjjön már vissza Bajnai vagy Gyurcsány, akik ingyen adták a "libát". Vagy "ócsítottak'. Vagy úgy vettek fel helyettünk hitelt, hogy meg sem kérdeztek róla. Vagy bármit.

Tényleg rendkívűli világot élünk.

És most jön az a Sárközy. Bocsánat: Sarkozy. Óriási a különbség.

Muszáj lesz újraolvasnom Rabelaist, Villont, Rimbaudot. Csak hogy ne utáljam meg Trianon után újra ezeket.

"La anul, la anul/ veniţi cu paşaportul".

2011-12-14T22:08:00.011+02:00

Mai helyzetkép. U16-os "román" hokiválogatott. Idézőjelben, mert egyetlen román van a gyerekek között.

Csíkszeredában vagyunk, december 1-én, ami a románoknak ünnep, nekünk nem igazán.

Az egyetlen román fiú a "román" válogatottban rászól a székely kollégákra, ne beszéljenek magyarul, mert "ők is románok".

Ennél kevesebbért már embert is öltek, de itt most nem, mindössze vizes törülközőkkel elverték a seggét a kölyöknek az öltözőben a kollégák, akik nem tehetnek arról, hogy román mezben játszanak, de magyarok, és tizenhat évesek, és hokisták, és ezért le a kalappal előttük.

És most áll a bál, és rettenetes cirkusz van, mert a magyarok már megint, és megint és megint gyilkolásszák az ártatlan románokat.

Pedig dehogy. És hajrá székely fiúk, hajrá U16-os székely - románnak nevezett - válogatott, akik még nem bolondultak meg annyira, hogy eltűrjék a sértegetést.

Ha ezeket a gyerekeket megbüntetik, beszállok a fizetésbe. Minden lehetséges, emberi módon mellettük vagyok.

Amúgy meg, a régi rigmus, ilyenkor csak kijön belőlem, ha már hokiról van szó: "La anul, la anul/ veniţi cu paşaportul".

Mugio terribilis ghymesensis (Transzilvállatok 6.0)

2011-11-28T21:34:00.004+02:00

Erről kivételesen: tényleg ne tudd meg, mi az.

A rekegő a rekkencs rokona, de amíg a rekkencs – láss majd egy további fejezetet – elsősorban anyaországi, tápos, avagy egyáltalán: nemszeklerikus látogatókat hivatott riogatni, addig a rekegő valóban vérfagyasztó, reális teremtmény, amely a saját fajtáját sem kíméli.

Sőt.

Éppen ezért a rekegő csakis és kizárólag a Gyimesekben él, ott, ahol a magyar székely, de székelynek csángó, csángónak pedig magyar, s ebbe már sok társadalomkutató belébolondult.

Senki nem tudja, a rekegő miféle szerzet, de egyvalamit tudni lehet róla: ha egyszer belérekeg a füledbe, akkor neked annyi, azt többet a büdös életbe’ nem mondod el, s hogy mégiscsak fennmaradt a neve, ez megint egy csángó rejtély, nem az egyetlen.

Bizonyos Pulika Mihályné csak azért nem nem kapta meg a biológia Nobel-díjat, mert amikor elmondta, hogy a Rekegő tulajdonképpen a tisztátalan lelkek szószólója, senki nem vette komolyan. Pedig igaz volt.

Aztán utána mind jöhettek a néprajzosok a hülyeségeikkel.

A gyimesi csángók azért tudják: a Rekegő tényleg nem vicc. A rekegő rendszerint részeg, vagy szerelmes emberek után mászkál éjjelenként, és ez azért majdnem mindegy, mert egy Gyimesek méretű településen az ember csak részegen képes szerető után járni éjjelente tizenkét kilométert.

A rekegő ellen egy megoldás van, de az is kettő. Az egyik az, hogy rá se’ baszarintsál, hadd ordítson a füledbe, ilyent már a helyi kocsmába is hallottál. A másik egyik, hogy átalmész egy folyóvízen, s ez megint nem kunszt ott, ahol félkilométerenként nyolc patak folyik.

Mert hogy Eliphas Levy óta, aki ugyan francia is volt, zsidó is volt, de mégis rendes ember, tudnivaló: a gonosz lélek meghátrál a folyóvíz elől.

De vissza a hazai tájakra. Érdekes tudnivaló, hogy a székelyek szerint három „dolog” rekeg: a részeg ember, a sírós gyermek, valamint a bihal. (Hogy más is értse: a bivaly.)

Utóbbi eleve pogány, nem-katolikus vidéken élő állatfajta, nem csuda, ha az első kettővel egy kalap alá veszik.

Még azt is mondják, ha felkészületlen ember fülébe talál rekegni a Rekegő, akkor annak annyi, azon nyomban elhalálozik, s lelke utána úgyszintén rekegőként jár a Pogányhavas és Áldomáspataka között: ami azért figyelemreméltó megfigyelés egy lélekvándorlásban nem hívő néptől.

Viccet félretéve: a Rekegő egészen egzakt, pontos létező ezen világban, ahol még neokonzervatívok is létezhetnek. Éppen ezért, most megmondom, pontosan, mi az.

Illetve dehogyis, nem vagyok hülye.

Rekegtem már eleget, rekegjen már más is.

Gallinaceus glacies (ssp. siculus). Transzilvállatok 5.0

2011-11-26T23:22:00.004+02:00

Magyarul jégcsirke, székelyül jégcsürke.

Ne tudd meg, mi az.

Ha mégis megtudod, akkor már jégtyúk lesz belőle, és akkor neked annyi.

Előfordulási helye a teljes földgolyóbis téli sportokkal telített részei, de őshonossága kizárólag a belső-Székelyföldre, azon belül is Csíkra, Gyergyóra, esetleg újabban Brassóra tehető. Meg egyáltalán, ahol jégpálya fellelhető.

Kicsit olyanok, mint a lemmingpatkányok, akik addig vándorolnak a valamikori őshaza után, amíg belé nem nyuvadnak az óceánba. Ezzel szemben a jégcsürke addig ül-áll-ugrál a jégcsarnokban, amíg egyszer csak nem jön egy hokista, s azzal game over.

Mármint a hokistának.

A jégcsürke rendesen szemrevaló jószág, közepesen ért a téli sportokhoz, annyit mindenképpen tud, hogy mit jelent a „tilos a felszabadítás”, továbbá azt is, hogy a házas jégkorongozó nehezebb falat, jobb az, aki még csak most kezdi a pályát, de már ponterős.

Bizonyos szempontból az evolúció csúcsa, legalábbis a székely faunában.

Fő tápláléka a tökmag – mármint a tök nevű növénynek a sózott-pirított magva -, valamint harmadok közötti szünetekben a zsíroskenyér, és ha itatni akarjuk, sörrel és forralt borral csalogatjuk. Mindezt, amíg jégtyúk nem lesz belőle, mert onnantól fogva óhatatlanul jön a rántott hús, natúrpityóka és franciasaláta, az is csak ünnepnapokon.

A jégcsürke rendszerint igen korán, aligcsirke korában kezd járni a jégcsarnokokba, többnyire névről ismer mindenkit, és többnyire olyan, mint a japánoknál a fugu-hal: mindenki kívánja, de szinte senki nem meri megkóstolni.

Egyes, mértékadó vélemények szerint gyakorlatilag azonos a Homo Seclericus fiatalkorú női változatával, ez azonban egyelőre még kétséges, és ha így lenne is, minden bizonnyal új alfajt képez az evolúció göröngyös útján.

Alapvetően barátságos, szelíd, könnyen háziasodó teremtmény, más kérdés, ha egyszer háziasodott, akkor háziasodott, és többé nem lehet visszavadítani, mi több, még addigi természetes élőhelyét, a jégcsarnokokat is elkerüli. Nyilván, mert érzi az ottani faunában az erős konkurrenciát, és ezt, mint általában a nemesebb állatok, semmiképpen nem tolerálja. A jégcsirke ugyanis rendkívűl féltékeny a tojásokra: na nem a sajátjaira, ami neki nincsen, hanem a kiválasztott hímére.

Mérsékelten védett faj. Ha vadászni nem is, de lőni szabad rájuk: kizárólag saját felelősségre.

Volt egyszer a "férfi"...

2011-11-22T18:35:00.005+02:00

Ritka sok baromságot olvashat a szorgalmas ember a neten, de ehhez még a lusta is hozzájut.

Mindig sejtettem én, hogy a metroszexualitás egy újkeletű, és gyorsan terjedő betegség, de ennyire?!

Mielőtt kommentálnám: és röviden fogom tenni, muszáj közzétenném a teljes MTI-s "híradást":

"A férfiak többet tollászkodnak, mielőtt elindulnának otthonról, mint a nők - derült ki egy brit felmérésből. A férfiak naponta átlagosan 81 percet töltenek azzal, hogy formába hozzák magukat - írja a The Daily Telegraph internetes kiadása által idézett kutatás. A nők ezzel szemben már művészi szintre emelték a készülődést, 75 perc alatt végeznek frizurájukkal, az öltözködéssel és a sminkkel. A Travelodge megrendelésére készült felmérés szerint míg a férfiak reggelente 23 percet töltenek a zuhany alatt, addig a nők 22 percet szánnak erre. A férfiaknál a borotválkozás 18 percet vesz igénybe, a nők ellenben 14 perc alatt megvannak a szőrtelenítéssel, pedig lábukat, hónaljukat és bikinivonalukat is karban kell tartaniuk. A férfiak 10 perccel többet fordítanak a bőrápolásra, beleértve a tonikos arctisztítást és az arckrém felvitelét. A nők hamarabb - 10 perc alatt - megvannak a ruhaválasztással, a férfiak lassabban, 13 perc alatt döntenek. (mti)" (Na meg Transindex is, bocsánat, hogy említem.)

Nos, ha ez így van, egyáltalán nem csudálom a londoni zavargásokat, a bevándorlók kétségbeesését, és egyáltalán, az a nép, amely whisky és puskatus által elfoglalta a világ egynegyedét, ma pedig másfél órát tollászkodik a tükör előtt, megérett a pusztulásra. Mr. Bean nem vicc, régóta mondom.

Bezzeg mi, annak idején a katonaságnál, kaptunk úgy gyenge tizenöt percet a reggeli felkészülésre, és ebben benne volt az öltözés, zuhany, vécézés, és borotválkozás is(!). Csak remélni merem, hogy a Royal Armed Force sokrétű alosztályainál ma is így van, mert ha nem, rögvest indulok Anglia meghódítására.

Nem vagyok a neanderthali típusú férfiak élharcosa, de amely maszkulinnak tűnő ember 23 percet tölt reggelente a zuhany alatt, az enyhén szólva is vonuljon fel a meleg büszkeség napján. A 18 perces borotválkozásról szót sem szólok, szakállam van.

Mindent összevetve, gratula a jelek szerint még mindig létező angol szüfrazsettek propagandájának, javaslom, vegyék már örökbe a férfiakat, különös tekintettel ezen felmérés alanyaira.
Tényleg világ vége jő, még szerencse, "nekünk, férfiaknak" 81 percünk, 6 perccel több van erre felkészülni, mint a fehérnépeknek.

Bankok, haza!

2011-11-13T22:05:00.010+02:00

És Görögörszág, majd Olaszország után Magyarország következik.

Szeretnék kérdőjelt tenni e mondat után, de nem lehet.

Mert a kérdés egyszerű: megfelelt ezen államok jelenlegi nemzet-és gazdaságpolitikája azoknak, akik vélhetően a világot uralják?

Nyilván, a választ ismerjük.

Mert a válasz egyszerű részünkről: új '56, illetve annál is több. Legalábbb annyi múlik rajta. Mutassunk példát a világnak. Eddig is próbáltuk.

Szeretném azt tudni, hogy csapataink a helyükön állnak. A kormány is: ahogyan Nagy Imréék. Nem több, nem kevesebb: de akkor is az aktuális trend, és túlerő ellen harcoltunk. Végül is: sikerrel.

Mindenkire szükség lesz, senki ne sírjon, aki nem vesz részt benne.

Felis bibaculus hungarosiculus (Transzilvállatok 4.0)

2011-11-11T16:38:00.003+02:00

Magyarul: szeszmacska.

Ne tudd meg, mi az.

Nevével ellentétben, nem tartozik a macskafajták családjába, aminek legfőbb bizonyítéka, hogy rendszerint pofára, és nem talpra esik, bár tény, ami tény, a macskákhoz hasonlatosan éjszakai állat (is) lehet. Ragadozik is, de többnyire poharat.

Egyik legfőbb megkülönböztető jegye, hogy míg a becsületes macska mintegy 210 fokos szögben látja a világot, a szeszmacska negyven fokos alatt semmit nem lát meg, de legalábbis nem vesz róla tudomást.

Erősen antropoid, azaz emberszabású lény, felületes szemlélés után könnyen összetéveszthető a siculus siculus sapienssel, de ez csak a látszat. Természetes élőhelye a belső-Székelyföld, de előfordul Erdély-szerte, sőt hiteles beszámolók szerint már Budapesten is látták, ott azonban hajléktalannak álcázza magát.

Nem visszahúzódó állat, olyannyira, hogy alig van talponálló, lajbitépő, becsületsüllyesztő, vagy pindzsetává (na, ott egye meg a sárga irigység, aki ezt nem érti), ahol ne fordulna elő gyakorta. Lakodalmakban falkákban jelenik meg, keresztelőkön, elsőáldozásokon, konfirmáláson kötelező módon van legalább egy példány belőle.

Távoli, nagyon távoli rokona a felis bibaculusok rendjében az ír tengermacska, a camarcat, azonban ez csak annyira mérvadó, amennyiben a székely, és az ír is rokonnépek. Mindkettő iszik, mindkettő szereti a pityókát, és ha egy jót akarnak verekedni, elég nekük kimenni az utcára. Na meg az ír a románt utálja, a székely az angolt, vagy fordítva, erről a szeszmacskák sokat szoktak filozofálni, legyen az ő bajuk. Is.

A szeszmacska rendszerint pálinkát fogyaszt, a bort tisztán szereti, a sört meg piszkosul.

Kedvenc helye lenne Oroszhegy, meg a Szilágyság, de amúgy jól beéri a vasúti restikben is, ahol jobb híján markóbélát fogyaszt, ami köztudomásúan féldeci vodka sziruppal.

A legutóbbi népszámlálási adatok szerint száma növekvőben van. Annál is furcsább ez, mert olyan, mint a halottak: szexuális életet nem él, de mégis szaporodik.

Kedvenc eledele a szilva, a vilmoskörte, meg a fütyülős barack, illetve a Scandic-vodka, és a különféle petróleumszármazékok. Azért a szalonnát is megeszi, végső soron ezért emberszabású.

Egyike a székely fauna legszimpatikusabb állatainak. Nem védett még, de azért egy decire ajánlatos meghívni.

Calamus cuproarboretus (Transzilvállatok 3.0)

2011-11-10T19:34:00.002+02:00

Magyarul: Rézfánfütyörgő.

Ne tudd meg, mi az.

Egyike a legelvetemültebb székely állatoknak, sokak szerint azonos a Rézfánfütyülővel, de a Magyar Néprajzi Akadémia háromszázhuszonhárom éves vita után eldöntötte: a Rézfánfütyörgő a Rézfánfütyülő távoli, székely unokatestvére, ssp, azaz subspecies a cuproarboretumok világában.

Persze, a Rézfánfütyörgő fütyörög, avagy fütyül ezekre a véleményekre.

A Rézfánfütyörgő távoli rokona a Rézf@szú bagolynak, valamivel közelebbi a Rézangyalhoz, amúgy meg b@szik a rokonságra, többnyire székely kocsmákban tartózkodik, ahol a harmadik vodka-sör házasítás után szokott megjelenni.

Erősen verbális jellegű állat, a Rézfánfütyörgő említése után rendszerint azonnal említés kerül a tekenőről, amiben az ivócimbora beleit haza kéne vinni, de hát ez már csak helyi népszokás, amibe kár lenne belekötni, a Rézfánfütyörgő amúgy is fütyörög az ilyen humanitárius cifraságokra.

A Rézfánfütyörgő általában csemerkedik, duhajkodik, zelegorkodik, és minden olyant csinál, amit a nemszékely nem ért, de utána ezt nagyon megbánja. Mármint a nemszékely.

A Rézfánfütyörgő, amikor nem csíki kocsmákban lakik, olyankor dolgozik: és ebben az esetben úgy kivágja a rezet, mint a csángó az erdőt.

Rézvágó madár tehát, de nem összetéveszteni a jégvágóval, mert ilyenkor iszonyú ideges lesz, és borzalmas dolgokat tud művelni a rezes f@szával, amint ezt népmondásaink bizonyítják.

Nyári időszakban csak úgy elvan, rezzenéstelenül reszket a bokor nélküle is: karácsony előtt azonban felkel, és olyankor elmegy Réz Mihályékhoz kóstolóra.

Na, ezért erdélyi állat.

Meg azért is, mert rendszerint pálinkafőzés után rezest iszik, a rezes pedig, tudjuk, úgy viszonyul a pálinkához, mint a nemzetiség a magyarhoz.

Sose volt politikailag korrekt állat a Rézfánfütyörgő.

Ezért, amikor baj van, rendszerint azt mondjuk, a hétbilibe vigyorgó rézfánfütyülőjét az egésznek, s utána megiszunk valamit.

Ami utána jön, az már a Rézfánfütyörgő fentebb említett csemerkedése, duhajkodása, s ezért egyedül ő a felelős, meg a rézfa, meg hogy mégiscsak fütyülünk a világra, ki nem sz@rja le.

Ursus maritimus seklericus (Transzilvállatok 2.0)

2011-11-09T18:02:00.004+02:00

Magyarul: jegesmedve, de a székely fajta. Ne tudd meg, mi az.

Az igaz, hogy bizonyos szakértők szerint, akik minden bizonnyal az ELTE-n, esetleg a Babes-Bolyain, netán a Harvardon szereztek diplomát, rokona a közönséges medvének, de ez hülyeség. A közönséges medve errefele a barnamedve, amelyet Ursus Arctosnak hívnak a művelt táposok, a székelyek csak szentimrei barnamedvének, de ez megint egy későbbi disszertáció tárgya.

Már csak azért sem lehet ugyanaz, mert a közönséges medvetalp például egy növény, amit Heracleum sphondylium néven ismernek a botanikát tanult szerencsétlenek, és mégis, milyen állat lehetne az, amelyiknek a talpa növény?!

Na azért.

A jegesmedve, az tulajdonképpen mitikus állat lenne, ha ne lenne valóságos, - s ha most valaki arra gondol, a jegesmedve az északi-sarkvidéken él, az üljön a jegesmedve zúzmarás f@szára, ahogyan közkedvelten mondogatjuk errefele a nem kedvelt véleményvezérekre.

A jegesmedve minden rendes erdélyi magyar ember agyának otthonos lakója, s az vesse rám az első hógolyót, aki soha nem mondta még, hogy b@ssza meg a jegesmedve.

Azért remek dolog ez a @ karakter, szalonképesen lehet vele trágár lenni, de hát mit csináljunk, ha egyszer ilyen a szókincsünk, hogy már ismét b@szná meg a jegesmedve a bolond természetünket.

Az megint érdekes, hogy akárcsak a rézf@szú bagolynak, amelyről egyszer már értekeztünk, a jegesmedvének ugyancsak egy bizonyos testrésze az abszolút szeklerikum, erre szokás, - vagy rosszindulatú ismerősök által óhajtott - dolog ráülni, másrészt ezáltal kellene intim viszonyt részesíteni nem kívánt vélemény után.

Ami végső soron nem olyan nagy csuda, mert olyan vidéken, mint például Csíkban, ahol nyolc hónap a tél, és négy hónapig esik az eső, mi más élhetne meg, mint a jegesmedve?

Az se zavarjon senkit, ha errefele a jegesmedve barna, de mondom, ez egy másik tétel lesz. Hiszen köztudomású, hogy az északatlanti jegesmedve csupán szokványos, közönséges medve, amely eccer találkozott Chuck Norrissal, osztán ijedtibe’ megőszült.

Errefelé nem jár csáknorrisz, jól pufán is vernék, ha jőne.

De legalábbis elküldenék a jegesmedve zúzmarás f@szára, s ha másra nem, erre mégiscsak jó a székely jegesmedve. Sokan elférnek ott.

Bubo Bubo Cupropenis (Transzilvállatok 1.0)

2011-11-05T19:29:00.004+02:00

Magyarul: rézf@szú bagoly.

Ne tudd meg mi az.

A bagoly eleve furcsa állat, állatnak madár, madárnak éjszakai, éjszakainak furcsa, a kör bezárul, ki a ’zisten találta ki, eleve rejtély, olyan állat, amelyik éjszaka repül, egeret eszik, köpköd és könyvtárak cégérein néz ki a fejiből, na, olyan állat nincs es.

Pláne, ha magyar, ami önmagában megint furcsa lény, na, de ha már magyar bagoly, akkor annak egyértelműen rézfasza van. Hogy miért nem bronz, vagy arany, az jó kérdés, de a válasz egyszerű: a magyarok régebbiek a bronzkornál, rendes bagolynak rézből van a csőre. Is.

A rézf@szú bagoly két dolgot tud, de azt nagyon. Az egyik: felnőtt gyerekeket ijesztgetni, a másik: teljesen bolond írók képzeletét foglalkoztatni.

Ilyenkor még rosszul is központoznak, akiket megszáll a bagly.

Magyarul amúgy a ’zihlet neve bagly.

Ha valaki ba---val kezdődő szavakra gondol, kiba---ttul nem téved, és mindezeknek rengeteg köze lehet a bubo bubo cupropenishez.

A rézf@szú bagoly amúgy filoszokat eszik vacsorára, és néprajzosokat böfög vissza csinos bagolyköpetek formájában, amelyet később irodalomkritikusok kóstolgatnak, fintorogva, ami egyáltalán nem csuda, az egésznek csupán annyi a haszna, hogy a rézf@szú bagoly ilyenkor röhög, de nagyon, a karmába.

Mert karmája van neki is, akár a művelt hippiknek.

Meg kupropénisze, amelyről valamikor a nyolcvanas években még divat volt kijelenteni, hogy na, neked a bagoly belógatta. Ez is elveszett, mint annyi más.

A rézf@szú bagoly legjobb barátja a kankós béka, ezt a gyimesi csángók ismerik közelebbről, és nem a bőrgyógyászati rendelőben ismerték meg, hanem egy kútban lakozik az illető. De ugyanebbe a galeribe tartozik a rekegő is, valamint a mándruc, továbbá a hájdermenkő.

A rézf@szú bagoly általában éjfél és hajnali négy óra között szokott kopogtatni az ablakon, valamint az elvetemült fantáziákban, és újabban, meg nem erősített hírek szerint a Facebookon is fel-felbukkan.

Közhiedelemmel ellentétben, semmi köze a rézkilincshez, Rézi nénihez, sőt, Rezi Pahlavi iráni sahhoz sincs, bár ez utóbbi vitatható.

Tény és való, hogy a róla írott értekezések irodalmi értéke alatt igencsak REZeg a léc, továbbá őszinte RésZvétem mindenkinek, aki végigolvasta ezt az ámokfutást.

De azért szép állat, ismerjük be. Szép nyelv, szép bagly, babba bubó.

Ezt sem érti senki rajtunk kívűl, de nem es kell, a rézf@szú baglyot nem adjuk senkinek, az csak a mienk. Most és mindörökké.

És az es lesz.

Korai, de öröm.

2011-10-14T21:00:00.006+03:00

Szavazhatunk. Végre.

Sőt, minden fanyalgás, jópofáskodás dacára: választhatunk is. Mert az, hogy minden szavazat számít, nem csak Romániában, az Egyesült Államokban és Szenegálban igaz: hanem a Kárpát-medencében is.

Az új magyar(országi) választási törvényjavaslat szerint a határon túli (- rossz szó, de erről később-) állampolgárok is szavazhatnak a magyar(országi) választásokon.

Természetesen országos listára, azaz pártokra, és nem egyéni jelöltekre.

Na, ilyenkor jön, és jön, és jön, rendületlenül az ellenkampány. Hogy ez gyakorlatilag fél szavazatot számít. Mihez képest, kérdem én? Részvétel kérdése minden. Hogy nem szavazhatunk egyéni jelöltekre... Nos, majd az is lesz. Most még nem. Mert ez egy újabb falat, és aki ezt nem érti, az gondoljon arra, milyen jó lenne úgy választani, mint annó Iliescu és Vadim közül Romániában...

Márpedig, a jelenlegi kisebbségi magyar politikai helyzetet tekintve a Kárpát-medencében, alighanem hasonló személyi választások elé kerülnénk.

Nem beszélve arról, hogy mégis, hogyan szavazzunk mi, Beregszászról, Dunaszerdahelyről, vagy Kézdivásárhelyről, mondjuk a karcagi képviselőre?!

Ez ilyen egyszerű. De nem, a mindenkori megmondóemberek ezt gyorsan lefordítják: hogy a határon túli magyar szavazata félszavazot ér.

Hát egy lópikulát, hogy legyünk szalonképesek.

Nem: a szavazati jog szavazati jog. És ez él, és 66 év óta újra van. Szavazhatunk, és beleszólásunk van abba, hogy a mindenkori magyar Országgyűlés a MI Országgyűlésünk is legyen.

És hogy határon túli... Pillanatnyilag igen. Talán hosszú távon is. A történelem nem lineáris, nem tudjuk, mi lesz. De legalább ne használjuk ezt a szóösszetételt, ne sulykoljuk az agyunkba, azt, ami természetellenes. Maradjon „egyszerűen” magyarság, bárhol is éljen, aki magyar állampolgársággal bír.

Mert nagy dolog ez, amit megint csak az nem ért, aki nem akarja.

Én részemről örülök a lehetőségnek, élek vele, és igen, hálás vagyok.

Igen, hálás vagyok, ha úgy tetszik, „megvásárolt” vele, az, aki. Nem leszek feltétlen kiszolgálója, híve, de nem felejtem el, ki adta meg nekem a választás lehetőségét. Azt a lehetőséget, amiért éppen az ellendrukkerek ugatnak, amikor nem rólunk van szó: de ilyenkor elborzadnak tőle.

Hát éljünk majd a lehetőséggel. És ne mérlegeljük, hogy leadott szavazatunk mennyit számít majd: hanem szavazzunk, lelkiismeretünk szerint.

Ha nem, akkor majd ismét lehet sírdogálni, jaj, de átvertek minket.

Nem. Mi magunkat verjük át, ha elhisszük, hogy nem számítunk.

Könyvajánló: Diktátorok könyve

2011-08-12T10:34:00.007+03:00

Nem is tudom, de ha nekem valaki azt mondaná, utazgassak körbe a világon, és írjam le, miket látok, aligha szerepelne az úticélok között Bolívia, Észak-Korea, Kambodzsa, esetleg valamelyik szökőár, földrengés, vagy árvíz sújtotta vidék.

Na de ez én vagyok, a gyarló ember, aki a legkövérebb bajt is odaadom a legsoványabb jóért. Él viszont Magyarországon egy „bolond” ember, aki minden fölösleges udvariaskodás nélkül, szerintem messze a legjobb újságírója e népnek, amelyre néz a Kárpát. Pedig elég erős a mezőny.

Naná, hogy erdélyi gyerekről van szó. Lukács Csaba Parajdon született, valamikor a ’90-es évek elején ment „ki” Magyarországra, ahol aztán azóta is ontja magából a jobbnál jobb írásokat, vezető lapok vezető újságírója lett, száguldó riporter, egyszemélyes fel- és megmentő sereg időnként, karítatív szervezet munkatársa, és megszállott ember.

Ha néha éppen beszélni akarok vele, akkor elég belenéznem a hírekbe, hol történik éppen egy jó kis katasztrófa, háború, tömegmészárlás, ínség, és máris tudhatom, hol van Csaba. Néha Afganisztán, vagy Irak, esetleg Törökország kurd része, vagy éppen Nepál, esetleg Indonézia, van, akinek kicsi a világ.

Mindezt Lukács Csaba legutóbbi műve, a „Diktátorok könyve” kapcsán mondom el. Ebben a kötetben Bolíviába, Burmába, Észak-Koreába és Kubába kalauzol el bennünket magával a szerző: jó nekünk, mert kényelmesen elborzonghatunk, sőt akár nevetgélhetünk is a fotelből. Csaba barátunk ellenben élelmet, ruhát, sőt kamerát csempész be a világ egyik legrettenetesebb börtönébe, a bolíviai San Pedróba Tóásó Előd atyánkfiához, tartja benne a lelket, tudósít a vérlázító jogsérelmekről, embertelen bánásmódról, aztán átruccan, és megnézi magának, milyenek is voltunk/lehettünk volna mi is, ha beteljesül Ceausescu észak-koreai rémálma, Burmába ugyancsak nem megvilágosodni megy, Cubában pedig véletlenül sem jut eszébe egy luxushotel strandján napozni, nem, ő megy, és feszegeti a pofonosládákat mindenhol, hogy azért a magunkfajta rút szibarita váz is kozmetikázatlanul lássa, micsoda világban élünk.

Az csak természetes, hogy a Diktátorok Könyve utolsó fejezete Romániáról szól, egészen pontosan a Ceausescu-diktatúra végnapjairól, végóráiról. Nehogy azt higgyük, erről is mindent tudunk: nem, Csaba sokkal többet tud, tessék elolvasni a könyvet.

A könyve egyébként egy készülő sorozat első darabja, a sorozatot Cseh Tamás tiszteletére “Micsoda útjaim” címmel bocsátotta útjára a kiadó.

A szerző élete ismeretében aligha meglepő, hogy a következő kötet a “Katasztrófák könyve” címet viseli. Járhatunk majd Lukács Csaba nyomában, úgy sejtem, Thaiföldtől Amerikáig, és Törökországtól Japánig, ahol csak ember és természet összecsapott.

Tegyük ezt akkora alázattal legalább, ahogyan Lukács Csaba. Ez a legkevesebb, amit megérdemel.

Repkednek....

2011-07-15T17:47:00.006+03:00

Fekszek itthon, Szécsenyben, Csíkszereda közvetlen közelében a függőágyamban, két szép rózsafenyő között.

Ez tény. Közben messze legnagyobb bajom, hogy éjszaka a szomszédos strandon buli lesz. Ami azt jelenti, hogy nézhetem bár kedvenc horrofilmjeimet, attól még gyomromba rezeg a szomszéd buli mélynyomója.

Közben Waltarit olvasok, ami gyógyír a léleknek: nem véletlen, kevesen ismerik: és egyszer csak…

Egyszer csak elszáll fölöttem hirtelen két román vadászrepülőgép, de olyan alacsonyan, hogy látom a pilóta arcát. Ez nem vicc.

Mármost Székelyföldön román vadászgépek olyankor repkednek, a boldogtalanok, amikor bajban vannak. Pünkösdi búcsúkor. Autonómia-jelzéskor. Vagy éppen Tusványos következik: történetesen közben régió-átszervezés, és terítéken az autonómia, mint most.

Ilyenkor mosolyog a magamfajta a függőágyban: mert elreppen fölöttem ötven méterre két enyhén szólva is leharcolt MIG 23-as.

Azok voltak.

Elröpülnek a boldogtalanok, és elgondolkodom: ezzel ijesztgetnek engem?

Mit tudnak csinálni? Zajt? Azt lényegesen nagyobbat csinál a szomszéd strand.

Lelőnek? Nem hinném. Ennél a sebességnél maximum tüzérségi állásokat bombázhatnának.

Fenyegetnek?

Na, ez az, ahol mosolygok.

Ha ennyire telik a román hadügytől… és csak ennyire telik… örüljünk neki.

Repkednek, a boldogtalanok.

Félnek.

Hm.

2011-07-06T19:01:00.004+03:00

Sok minden van, amivel időnként eljátszadozik az én elvetemült fantáziám.

Filmben is.

Elképzelem, mekkora botrány lenne abból, ha egy filmsorozatban egyszer csak megjelenne egy figura, akinek a népe száműzött, gyakorlatilag kiutálták a galaxisokból.

És ennek a szereplőnek nagy fülei lennének, és nagy orra.

Ez a figura kereskedelemből él.

Ez a figura – a film szerint: moral insanity -, aki számára csak az üzleti haszon a mérvadó.

Vallása a személyes haszonalapú üzleti kódex.

Mindenhol kiközösítik, de mindenhol üzletelnek vele.

Mindenhol utálják, de mindenhol elfogadják, mint szükséges rosszat.

Ez a figura szexuálisan túlfűtött, ugyanakkor veszélyes, összesküvésekre hajlamos, fegyverkereskedelemből él, közben rendszerint kocsmáros a civilizált világban.

Egyedüli szövetségesei a rokonai, de azok nagyon.

Én egy szót sem szóltam.

De azért nem árt megnézni a Star Trek Deep Space 9 epizódjait, a Quark nevű ferengivel.

Hát…

Hm.

Könyvajánló: Hagakure

2011-06-02T10:52:00.002+03:00

Most, amikor az utóbbi időben a világ szeme éppen Japán felé fordult, ahol a japán emberek ismét példát mutattak kitartásból, hősiességből és önfeláldozásból, különösen jó ilyen könyveket olvasni, mint Jamamoto Cunetomo Hagakure című kézikönyve.

Nem könnyű olvasmány, ezt eleve leszögezem. Néha kegyetlen, néha idegesítő a magunkfajta nyugati embernek, és majdnem mindig idegen: de mégiscsak megtudhatunk valamit ezeknek az embereknek a lelki tájairól, és az elektronikus kütyük és a hentai képregények mellett ez is legalább annyira a japán belső világ része.

Olyannyira, hogy ezt a könyvet a mai napig nem illik emlegetni Japánban – na persze, ezt azért társasági köre válogatja –, és gyakorlatilag félig-meddig betiltott irodalomnak minősül. A könyvet elolvasva kezdjük is érteni, miért, na nem azért, mert ez a szamuráj-erkölcskódex annyira elvetemült lenne: hanem mert a világ bolondult meg ennyire cél, irány és lojalitás nélkül.

A második világháború utolsó szakaszában a legendássá válott kamikazékat ebből a könyvből készítették fel a végső, önkéntes, halálos áldozatra. „Rájöttem, hogy a Bushidó a halálban gyökerezik” – szokták idézni egyik leghíresebb mondatát a könyvnek, és valóban, felületes olvasatra ez a könyv tényleg arról szól, hogyan kell értelmesen, célszerűen, hasznosan meghalni.

Nyilván, ennél fogva benne van az is, hogyan kellene értelmesen, célszerűen, hasznosan élni.

A könyv az ezerhétszázas évek elején született, az éppen átváltozó Japán vajúdási korszakában: szerzője, Jamamoto Cunetomo, zen szerzetes létére semmivel sem viselte jobban az új világot az új szabályokkal, mint mi valamennyien. Inkább a harcos bölcseletbe menekült, a Bushidó és a szamuráj erkölcsök helyes(nek tartott) értelmezésébe.

Ezt természetesen mívesen, szépen, nyugodtan, méltósággal, ahogyan az egy szamurájhoz illik, aki számára nem is az a lényeges, a halálos csapást adja vagy kapja, hanem sokkal inkább a csapás esztétikája.

Rengeteg vér és rengeteg kegyetlenség van ebben a könyvben. Majdnem annyi, mint bármelyik nyugati erkölcsprédikációban abban a korból. Csak őszintébb talán, és kategorikusan szebb. Emberibb is, mert azért megjegyzi néha, hogy például csata előtt a szamurájnak nem árt pirosítót kenni az arcára, mert hiúság is van a világon.

Csak kuriózumként említem, hogy a filmtörténet egyik legszebb filmjében, a Jim Jarmusch által rendezett Ghost Dogban (Szellemkutya), éppen a Hagakure passzusai fogják keretbe és fűzik egésszé a filmet.

Mindenképpen, aki ezt a könyvet elolvassa, sokkal jobban és mélyebben megérti, miért is ítélte magát halálra ötven ember Fukusimában, hogy élete árán próbálja megmenteni az atomsugárzástól honfitársait.

Tisztelet nekük és hódolat. A fukusimai ötveneknek, a japán népnek és Jamamoto Cunetomónak. Nem mindig kell, és nem muszáj föltétlen, mindenkor szeretni őket: de a tisztelet és főhajtás feltétel nélkül kijár számukra.

Isten engem úgy segéljen!

2011-05-26T15:47:00.003+03:00

Mától fogva hivatalosan is magyar állampolgár vagyok.

Mátyás népe?!

2011-05-24T18:11:00.005+03:00

Kering a neten, sms-en, minden jóravaló XXI.-ik századi forradalomcsináló közegben az amúgy jóindulatú, de mégiscsak önfeladó, és kissé szégyenteljes felhívás, amitől egyáltalán nem érzem magam jobban magyarként:

"Ma 20:00-kor, Kolozsvár, Főtér, Mátyás-szobor/ Cluj, Piața Unirii, statuia lui Matia Corvin (sic!)

Úgy gondoljátok, nem helyénvaló a Mátyás-szoborcsoport előtt elhelyezett Nicolae Iorga-idézet? Ha arra jártok, takarjátok le egy csokor virággal! Hogy miért éppen virág? Mert békés. Mert tiszteletet fejez ki Mátyással szemben, ugyanakkor pedig eltakarja a tendenciózus, lejárató Iorga-idézetet. Mert nem létezik olyan törvény, mely tiltaná egy virágcsokor elhelyezését egy szobor talapzatán. Tippek, trükkök: Ne csoportosan, egyszerre menjetek: a fontos az, hogy az elkövetkező időszakban mindig eltakarja egy-két virágcsokor a táblát. Ne hangoskodjatok, kerüljétek a feltűnést: így senki nem találhat kivetnivalót a gesztusotokban. Ne viseljetek semmilyen, nemzetiségi vagy politikai hovatartozásotokra utaló jelet: a Mátyás-szobor ügye minden kolozsvári közös ügye."

Ez így elvileg még szép is, ugye. Első látásra. Aztán mégsem.... Mert az önfeladás magasiskolája, azért megnézném, maga az Igazságos mit szólna ehhez:

" Ne hangoskodjatok, kerüljétek a feltűnést: így senki nem találhat kivetnivalót a gesztusotokban. Ne viseljetek semmilyen, nemzetiségi vagy politikai hovatartozásotokra utaló jelet: a Mátyás-szobor ügye minden kolozsvári közös ügye".

Mintha még nekünk, magyaroknak kellene szégyellnünk magunk, mintha egy hátizsák trotillal lopakodnánk oda.

És persze, utána mindez románul is szépen leírva az eredeti felhívásban, ami a stupiditás teteje, legalább hadd tudják a táblaelhelyezők is, mit akarunk, hogyan, és azt is, hogy félünk. Vagy lehet, arra várunk, hirtelen megtért románok tömkelege fog dáliákkal odaseregleni a szobor elé, és bocsánatot kérnek...

Miért nem mindjárt éjszaka, titokban, négernek álcázva helyezzük el a virágokat három méterre a táblától, nehogy már bántanánk valaki érzékenységét...

A szikár tény ugyanis, hogy ez egy anonimok által elhelyezett tábla, hivatalosan, elvileg nincs gazdája. Normális világban odamegy két ember, megfogja, odébb teszi, mondjuk az első szemetes mellé. De ez nem egy normális világ. Nem, mi flash-mobot rendezünk, virágokkal borítjuk, és pont olyanok vagyunk mint a hatvanas évek hülye hippijei, fontosságot adunk és ünnepélyességet egy alapvetően provokatív cselekedetnek. Legitimizáljuk, elismerjük, hogy erővel mindent meg lehet tenni. Sőt, erő nélkül is, csak, mert megszokott félni, fene tudja, mitől, a kolozsvári magyar.

Ennél már az is jobb lenne, ha meghirdetnénk a Monitorul Oficialban, (Hivatalos Közlöny) hogy aki elveszített egy bronztáblát, Iorga idézettel, az jelentkezzen, ha meg nem jelentkezik, ügyesen le kell adni a városgazdálkodásnál, mint színesfém-hulladékot.

György Imre

2011-05-14T11:51:00.001+03:00

1937 - 2011

Nemes, nemtelen

2011-05-08T18:58:00.007+03:00

Bethlenek, Rákócziak, Tiszák, Báthoryak, Pállfyk, Bánffyk, Ugronok, Kálnokyak, Hallerek, Mikók, Balassák, Sándorok, Bergek, Nádasdyak… ez csak így hirtelen jut eszembe azon főnemesi családok közül, akik leszármazottjai mai napig a magyar élet, a magyar közélet szereplői és jó értelemben véve meghatározói.

Még sok más lenne, s a magam bocskoros nemességével ezért elnézést kérek a kimaradottaktól: nem felségsértés, egyszerűen csak „túl nagy” az örökség…

A nemesség: „nemesség”. Szép a magyar nyelv, van benne nemes és nemtelen. Aki nemesember, az nemes ember: érti, aki érti. Ez az, amit csak örökölni lehet, együtt élni vele, akár a luxemburgi kastélyban, akár a börögáni kitelepítettek között, akár ausztráliában, akár Erdélyben, visszafoglalva az ősi jussot.

De ha egyszer ismét ezek az emberek tudhatnák magukénak azt, ami az övék… a Hazát, a jussot, a méltóságot: ami kijár. Mert annak idején hittel és vérrel adóztak érte őseik, neveltetéssel ők(!), és csupán a plebejus kései káröröme tette őket dzsentrivé.

Dzsentri az volt, aki úgy élt, ahogyan élhetett volna.

Hányan élünk ma így… Ennek csak a bankkölcsönök a megmondhatói.

De a nemesség, a gyönyörű magyar nemesség, a gyönyörű lengyel nemesség, a gyönyörű közép-európai nemesség: hát ez az, ami a mienk, és ha a szentekre gondolunk, a történelemkönyvekre, arra, amik vagyunk: hát ez a nemesség az.

Amit most megmosolyog a plebejus utókor, legjobb esetben megsüvegel: de nem adózik neki.

Nem pénzzel: azt másnak teszi.

Tisztelettel, megbecsüléssel, lojalitással kellene adózni a nemességnek: mert nem csak legjobbaink, de vérünkből valók. Mi magunk vagyunk - és a természet, a Jóisten, nevezzük bárminek - kiválasztott családokat, ahogyan a jó gazdaember is tenyészállatokat tart.

Új világot élünk. Új Világ, új Európa, új Magyarország van születőben. Ez az, ami jó, a sok rosszban.

Éppen ezért, örömmel látnék végre, és nem csak én: egy új, újjászülető, politikai értelemben újjászülető magyar főnemességet.

Legyen az párt, páholy, lobby. De legyen. Mert aki évszázadokat harcolt végig jóban-rosszban egy nemzet mellett, adott esetben ellene, de mindig elvek mentén: még mindig jobb, mint a mai nem(esség)telen világ.

Hát ennyit a köztársaságról.

Hűséget én elveknek, embereknek, vezetőknek esküdnék: nem egy arctalan tömegnek.

Ha egyszer magához tér a történelmi magyar nemesség - és magához fog térni – más világ lesz. Jobb. Nem csak politikai értelemben. Mondom, szép a magyar nyelv. A jobb: jobb.

Könyvajánló: Panek Kati

2011-05-04T16:27:00.006+03:00

Ilyen sem gyakran történik: olyan könyvet ajánlok, ami még meg sem jelent. Sőt olyan könyveket, - mert hogy legalább két misét megérne a kiadó hiénáknak Panek Kati eddigi termése, az fix.

Panek Katiról most nem fogok beszélni, nem ismerem, illetve úgy ismerem, ahogy íróemberek között egészséges: sosem láttam, és Mikszáth óta tudjuk, az író olyan, mint a havasi kürt: minél távolabbról hallod, annál jobb.

De ez a gyönyör, amit elművel a magyar nyelvvel, gondolkodásmóddal, habitussal…. Talán igaza is van abban, hogy nem vesztegeti gyöngyeit irodalmi folyóiratok disznai elé szórni. Gyakorló szerkesztőként mondom: kár lenne.

Eleve fel van adva a lecke: itt van egy ízig-vérig írónő, teljes ember, remek humorérzékkel, élettapasztalattal, irodalmi hagyományokkal megáldva (mert az édesapa „is” Panek volt, ezt azért ne feledjék el az értők!!!), aki úgy konzervatív, hogy a legmodernebb kommunikációs eszköz által szórja gyöngyeit a már említett disznók elé: és erre tessék gombot varrni, mármint, aki még tudna gombot varrni bármire.

Panek Kati, írásai alapján ember, a maga teljességében, még akkor is, ha tulajdonképpen „csak” fehérnép, ami ugye a Székelyföldön csak majdnem ugyanaz. De ő az, aki ételt tesz az „ember” elé, alighanem meg is rendszabályozza, ha kell, azon kívűl olyan egészséges iróniával, öniróniával, és hűséggel szemléli a nemzeti létet, amiről csak álmodni mernének nemzetpolitikai tudoraink.

Panek Kati első könyve talán „A” szakácskönyv lenne, egy erdélyi nagyasszony használható és használatos receptjei, ami attól (is) különleges, hogy az ízek nem csak a kakukkfűtől, hagymától és ezer más összetevőtől érnek össze benne: hanem az igazi fűszer bennük az emberismeret, a humor, az élet ismerete, ahogyan csak az tudja, aki vérmes, idegesítő, kicsapongó, harcos férfiaknak főz, na meg az eljövendő idők hasonlóan nyűgös kölykeinek.

És ott van benne a végső fűszer: valami olyan humor, ami csak az anyós halálához hasonlítható: könnyet csal a szemekbe, de belülről olyan jólesik…

Ha Bornemissza Anna aszonyunk valami sci-fi folytán kezébe venné Panek Kati szakácskönyvét, első olvasás után minden bizonnyal messze dobná, majd jól fejbeverné a fakanállal a cselédeket. Aztán újra odahozatná magának, és csendes magányában elmosolyodna rajta: „Azért ez is jó erdélyi fehérnép. Magunkfajta.”

A második könyve Panek Katinak: az erdélyi rémmesék. Bocsásson meg Czakó Gábor, hogy kölcsönveszem könyvsorozata címét, de ezek tényleg azok. Mesék, rémek, szépek, iszonytatóak, nevetségesek és csontig hatolnak, velőt vágnak.

Ilyet csak az tud írni, aki maga is volt boszorkány, aki megsütötte Jancsit és Juliskát, de Juliska is volt, sőt Jancsi is, bonyolult kérdés ez, ettől író valaki.

Napkeltétől napestig lehetne sírni ezeken a meséken, ha ne lenne elfáradva akkorra a rekeszizmunk a nevetéstől: mert ezt a szörnyű magyar, erdélyi, emberi tragédiát ismét olyan humorral oldja fel, tálalja, vágja a fejünkhöz Panek Kati, ami után székelyesen csak annyit mondhat a ’zember: „de igenis, az én anyám p…-ja.” Bocsánat, de ez így van, aki érti, érti.

Nem véletlen – de hiszem Panek Katinál semmi sem véletlen – hogy mindezek „Miénk itt a tér” ciklus-cím alatt jelennek meg.

Mert miénk itt a tér.

A bővérű, jó humorérzékű, művészethez, humorhoz, élethez értő embereké, akik még tisztában vagyunk örökségünkkel, hagyományainkkal, azzal is, hogy ami baj van a világon, „nem baszik egy öltést sem”, mindaddig, amíg úgy valljuk, ami számunkra az egyetlen valóság:.

„Miénk itt a tér”.

(fotó: Panekkati, facebook)

A karaván halad

2011-05-02T18:26:00.007+03:00

Jellemző a mai(?) magyar politikai közéletre: ha nemzetpolitikai kérdésről van szó, az első felvetés mindig erről szól: jó ez a kormánypártnak? Az ellenzéknek? A határon túliaknak? A palesztin-izraeli konfliktusnak? Vagy a szlovákoknak, vagy a csendes-óceáni bennszülötteknek?

És mindez mindig külön-külön, valakinek, nyilván, sose jó.

Amúgy, ami sosem jó a fentebb felsoroltaknak, és ezer más tényezőnek, azok kivétel nélkül mindig a nemzet egészét érintő kérdések.

A magyar nemzeté, nyilván.

Legyen az státustörvény, kedvezményes honosítás, Alkotmány, Szent Korona említése, nyugdíjpénztár, a pingvinek vagy a magyar tengeralattjáró-flotta fejlesztése:

1. Ha magyar, az rossz, és senkinek nem használ.

2. Már rég megmondták, nem jó ez így.

A baj „csak” azzal van, hogy mindezt folyamatosan azok mondják, akik csődbe vitték az országot, gazdaságilag, erkölcsileg, kulturálisan és önbecsülés szempontjából egyaránt.

Ettől még mindig ők a megmondóemberek, a „független” szakértők, akik igaz, hogy lehet, huszonéves újoncok, vagy veterán kommunisták, egy közös bennük: nem sok közük van a való élethez. De azért ők azok, akik mindig, pártkurzustól és kormánytól függetlenül nyilatkoznak: nem jó, ami a magyar nemzetpolitikát építi.

Persze, ezt nem így mondják. Most éppen nem, mert nem merik. Lehet ezt másképp is mondani, hogy például, a határon túliaknak azért nem szabad megadni a választójogot, mert: „Nem ismerjük a határon túli magyarok pártszimpátiáját, és az sem valószínű, hogy túlságosan érdeklődnének a magyar belpolitika iránt.”

Cinizmusból jeles. Ha már ez is szempont… hogy nem ismerik a pártszimpátiát. Miért, ehhez kellene kötni a szavazati jogot, és nem a magyar állampolgársághoz?! És hogy nem valószínű az érdeklődés… Azért megkérném Orsolyát, a Nézőpont Intézet munkatársat, aki ezt a Transindex kérdésére válaszolta, nézzen már szét kicsit az erdélyi prérin, és ne csak a Transindexből informálódjon.

Az erdélyi ember, ahogyan a felvidéki, kárpátaljai, délvidéki: határon túli, de nem hülye.

Ha hülye lenne, nem kérne magyar állampolgárságot, szavazati jogot, egyáltalán: élne, csak úgy „a világba”, és ha állást kapna egy intézettől, politikai elemzéseket írna arról, hogy miért nem jó, ha a magyarok magyarokra szavazhatnak.

Azért az elemzők dacára, vagy "csakazértis": a helyzet biztató. Jelen pillanatig 70 000 ember kérte a magyar állampolgárságot, év végéig bőven meg lesz a 150 000. Magyarország nem fogy, a „természetes” fogyás dacára, hanem nő. Hatvanöt év óta, újra: a magyarság intézményesen is egyesül. Nem csak névlegesen, hanem ténylegesen.

Ilyenkor már értem is, miért nem jó ez, és miért fanyalognak ilyenkor a hivatásos elemzők azon, hogy, jaj, ez ennek nem jó, de annak sem jó.

Arról véletlenül sincs szó: ez tizenötmillió embernek jó. Akkor is, ha még nem tudja.

A nemzet sorsa nem egyéni, és még kevésbé a pillanatnyi politikai érdekek döntése. Végre ezt is megértük, hogy volt, aki ezt felismerte: kétharmadnyi többséggel.

É hogy mi jó nekünk, mi jó a magyaroknak: hadd ne mondják meg azok, aki eddig csupa vesztes és nemzetellenes ügy mellett tették le voksukat.

Illetve hadd mondják: csak ne figyeljünk rá.

A karaván halad, a kutya üget mellette.

Királyi esküvő

2011-04-29T19:46:00.005+03:00

Teljesen természetes reakció, hogy a magamfajta ember, amikor a nyolcadik tévécsatornán is az angol herceg esküvőjét látja, átkapcsol egy sci-fi csatornára.

De, jobban belegondolva, mégsem kéne.

Mert igaz, hogy az egész egy legapróbb részletekig megkomponált, kiszámított, politikai show-business része. De éppen ez a jó benne, és ezt hajlamosak vagyunk szem elől téveszteni.

Hiszen a történet arról szól, hogy egy gyönyörű, régmúltú monarchia hercege feleségül vesz egy polgárlányt, szem könny nélkül nem marad, és milyen jó ez.

Cinizmus nélkül mondom.

Nagy-Britannia királyság.

Hogy a mindenkori lumpenprolik és liberálisok is értsék: Anglia, a világ egyik nagyhatalma: királyság.

Mondom: Királyság. Nem köztársaság.

És ilyenkor senki nem visít a világon, hogy lábbal tiporják a köztársaság eszményét, hogy reakció és királyság, hogy korona... és a melegeket sem említi a canterbury érsek.

Na, ezért jó ez az esküvő, ezért szeretem.

Mellesleg –illetve nem mellesleg: - az angol festőművészet egyik legnagyobb festéményében, az „Arthur király elszenderülése” címűben, ott az alkóv alatt a magyar(!!!) Szent Korona.

Igen, ugyanaz, amelyik a Magyar Alkotmányban. Amely ellen azok lázadnak, visítanak, akik fél karjukat odaadnák, ha a kamerák kereszttüzében kezet csókolhatnának Vilmos hercegnek.

Mert csak ilyen az emberi természet, hogy a parvenü az, aki. Olyan, aki. Azért parvenü.

Hát örüljünk, amíg még az öreg Európában királyi esküvőt láthatunk, bármennyire is művi az egész. De még van. És lesz. Mert ez a természet rendje. Ahol versenylovakat és agarakat tenyésztenek, ott botorság lenne az emberi minőség tenyésztése ellen beszélni.

Ha én egyszer megérhetném egy magyar királyi herceg esküvőjét egy csíkszenthomoródi leányzóval... lényegesen kevesebb bajom lenne a világgal.

Gnóthi szeauton!

2011-04-20T19:04:00.005+03:00

Ki vagy Te?

Amióta a világ világ, a legnagyobb kérdés. Éppen ezért, keveset gondolunk erre, rendszerint betegen öregen, fáradtan, csalódottan tevődik fel a kérdés, de olyankor elkerülhetetlenül.

Gnóthi szeauton! Azaz: „Ismerd meg önmagad” – írta a delphi jósda felé vezető úton. Igen, ez az, amit minden világvallás a későbbiekben is próbált magáévá tenni: mértékkel, mert mégsem jó, ha végképp megismeri magát az ember.

Ezt a delphi jósda is tudta: éppen azért, mert szinte lehetetlen a feladat.

Az önmegvalósítás soha nem volt nehezebb feladat, mint a mai világunkban.

Valamikor, az őskorban: az önmegvalósítás elrendeltetés kérdése volt.

Később, a „romló világ” akháj, „európai” korában: kiharcolta magának az arra érdemes.

A középkorban a hit tett azzá, ami vagy.

Az újkorban a pénz, az anyagi lehetőségek tették lehetővé, hogy megvalósítsd önmagad.

A mai világban ez mind együtt kell: tehetség, harc, hit, pénz. Ha nincs együtt: hérosz lehetsz, bűnöző, bukott hős: de teljes élet nem lehetséges. Részleteiben igen: erről szól a mai világ: a gazdag, vagy okos, vagy tehetséges, vagy sikeres emberekről.

Vagy a bukásukról.

Mert ott van a „vagy”. Vagy gazdag, vagy okos, vagy tehetséges, vagy sikeres. De sosem együtt.

Majdnem sosem.

Azért a „majdnem” is fontos, mert ott van benne a hit.

Gotovina, heroj!

2011-04-18T15:47:00.005+03:00

Ott, ahol, és amikor még létezett Erkölcs: a nagybetűs, és nem az, amelynek nevében lopnak, előnyt kovácsolnak, és egyenlő elbírálást kérnek a tolvaj és áldozata számára: nos, azokon a helyeken és időkben még hadvezéreket nem ítéltek börtönbüntetésre.

Igen, tudom én is, vae victis, és hasonlók: de lám, az Európai Unió még mindig tud újat nyújtani, és jaj a győzteseknek is. Mert van, aki áldozat árán megnyeri a háborút, és van, aki szemrebbenés nélkül hasznot húz a békéből. A kettő véletlen sem ugyanaz.

Ante Gotovina 24 év börtönbüntetést kapott a hágai bíróságon, s hogy ez miért történt, arra a választ ne keressük imáinkban, mert erre mégiscsak a Jóisten is csóválná a fejét.

Pedig valahol logikus, ami történt. Nem feltétlenül kell Gotovina tábornokot ismerni ehhez: elég a mai világunkat megnézni: és hát, igen, természetes, ami történt.

Egy nemzeti jelképet, vagy egy hadvezért megölni a csatatéren, vagy utána, a bosszú jegyében: emberi gyarlóság, érthető, része az össz-emberi indulatoknak. Börtönbe zárni azt, aki megharcolta a „jó harcot”, szabadságot, békét teremtett ennek árán, és önbecsülést, jövőt adott egy nemzetnek: nos, ez az, ami mégiscsak "sajátja" ennek a mi szép új világunknak.

Eddig azt hittem, csak az Amerikai Egyesült Államok volt képes története sötétebb korszakaiban ketrecbe zárni Ülő Bikát, vagy Ezra Poundot, a költőt: de hát gyorsan felzárkoztunk.

Ante Gotovina nem szent, és egészen bizonyos nem ártatlan. Senki nem ártatlan, sem én, aki ezt írom, sem az olvasó, aki ezt olvassa. De Ante Gotovina egy nép – és nem akármilyen nép! – hőse, aki szabadságot vívott ki nemzete számára egy velejéig romlott, kegyetlen és elvetemült háborúban. Kesztyűs kézel, mosolygós pezsgőpoharas diplomáciával mai napig kulturális autonómiáért harcolgatnának – eredménytelenül - horvát testvéreink. De, hál’Istennek, nem így történt.

Ante Gotovina mellett ott kellene üljön bizony a mi nagyságos fejedelmünk, Rákóczy, de Bem apó, és sokan mások is: Ante Gotovina mellett sokan kellene üldögélnünk, még legalább 24 évig, amennyit ő kapott.

Ami azt illeti, jobb társaság lenne, mint azokkal élni együtt, akikkel hallgatólagos egyetértésben elítélték.

De nekünk ez jutott.

Gotovinának pedig a mártírium nehezebb formája: de attól ő az marad, Aki. Egy nemzet, és a világ jobbik része számára: ő a Hős.

Gotovina, Heroj. Mindannyiunké.

Állam, polgár.

2011-04-14T19:00:00.005+03:00

Olvasom, hallom, hallgatom, régóta már derék barátaim fanyalgásait. Is. Hát éppen ezért:

Egyszer, s mindenkorra, ami a magyar állampolgárság körüli rém(híreket) illeti: lehet az ember hottentotta, izraeli, eszkimó, vagy magyar: az állampolgárság önmagában nem jelent földi mennyországot. Az állampolgárság vállalást, hovátartozást jelent: nem nyugdíjat, társadalombiztosítást, kolbászból kerítést. Ez a világon mindenhol hozzájárulás kérdése.

A személyazonossági, az útlevél, a diplomáciai segédlet: ez az, ami ezzel jár, - ha kéri valaki. És ennél többet nem igazán illik követelni, pláne azoknak, akik szolgálata a a Haza iránt kimerült az állampolgárság megszerzési procedúrájának "megviselő tortúrájában". Megviselt, gyűrött arcú emberek panaszkodnak nap mit nap, mekkora "gond" a hivatalos procedúra, hogy neki az kijárna, amúgy is. Ez igaz.

De hogy a nagyapja, ősapja meghalt a Don-kanyarban, vagy Isonzónál, vagy 48'ban, vagy ezer más ütközetben, csak azért mert magyar volt: már nem is számít. Most útlevélben és kuncogó fillérekben mérünk.

Szinte szégyellem ezt leírni, és hogy egyáltalán még le kell írni. De tényleg, nem azt kéne végre nézni, mit ad a Haza, hanem, hogy mit adhatunk mi a Hazának.

Diplomácia, annó

2011-03-23T11:59:00.006+02:00

Az alábbiakban két történelmi levél, a sápadt utókor okulására... :-)

Az első a török szultán és a zaporozsjei kozákok levélváltása, az ezerhatszázas évek végén.

Íme. Kezdetben a szultán levele:

,,Én, a Szultán, a Tündöklő Porta ura, Muhammed fia, a Nap és a Hold fivére, Isten unokája és földi helytartója, a Makedón, Babilóniai, Jeruzsálemi királyságok, Nagy és Kis Egyiptom ura, a királyok felett király, uralkodó az uralkodók felett, példátlan lovag, senki által sem legyőzött harcos, az élet fájának birtokosa, Jézus Krisztus sírjának megingathatatlan őre, magának Istennek bizalmasa, a muzulmánok reménysége és vigasza, a keresztények megfélemlítője és nagy védelmezője, megparancsolom nektek, zaporozsjei kozákok, hogy önként adjátok meg magatokat nékem, mindenfajta ellenállás nélkül, és engem a ti támadásaitokkal sem merjetek nyugtalanítani.
Törökország Szultánja, IV. Muhammed."

Na, erre válaszolnak a derék kozákok, vélhetően erős alkoholos befolyás, és őszinte felindulás nyomán:

,,A zaporozsjei kozákok a török szultánnak!

Te - török sátán, az átkozott ördög testvére és rablótársa, magának Lucifernek titkára! Az ördögbe is, hát milyen lovag vagy te, ha csupasz seggel még egy sünt sem bírsz agyoncsapni? Az ördög kiszarja, a sereged meg felzabálja. Nem vagy te jó arra, hogy keresztény fiak éljenek alattad, a seregedtől nem félünk, földen és vizen megütközünk veled. Te babilóniai szakács, makedóniai kerékbetörő, jeruzsálemi serfőző, alekszandriai kecskebaszó, a Nagy és Kis Egyiptom disznópásztora, örmény disznó, tatár tegez, kamenyecki hóhér, podolszkiji gonosztevő, a világ és alvilág bohóca, magának a viperának unokája, és a faszunk görbülete. Te disznópofa, te kancasegg, te hentes kutyája, te kereszteletlen tökfej, hogy baszom azt anyádat.

No, imígyen szóltak hozzád a zaporozsjeiek, te takony. Még a keresztények disznajait sem fogod te terelgetni. Most befejezzük, mivel a dátumot nem tudjuk, kalendáriumunk nincs, a Hold az égen (szójáték, mert hónapot is jelent a ,,meszjac"), az év az évkönyvben, a nap meg ugyanaz, mint nálatok. Ezért seggbe is csókolhatsz minket.

Aláírók: Iván Szirko ezredatamán és az egész zaporozsjei sereg."

Gyönyörűűűűűű...

***

Hasonlóképpen gyönyörű Mátyás király levele a nápolyi királyhoz, nem utolsósorban, talán innen ihletődött Fadrusz a Mátyás-szobor megalkotásakor:

"Ferdinánd nápolyi királynak

Köszöntjük a kegyes fejedelmet, Ferdinándot, Isten kegyelméből Szicília királyát stb. atyánkat és szeretett apósunkat, s további sikereket kívánunk: Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország, Csehország királya stb.
Kegyességed egy lóidomárt küldött hozzánk levél kíséretében. E levél szerint kegyességed tudomására jutott, hogy mi olyasvalaki után sóvárgunk, aki ért a kancák belovagolásához és idomításához. Felséged tehát elküldte hozzánk ezt az embert, hogy ezáltal akaratunknak és kívánságunknak e tekintetben megfeleljen. Minderre azt feleljük felségednek, hogy mi ezt az embert soha nem kérettük, még csak nem is nélkülöztük, mindazonáltal szívesen láttuk; köszönjük továbbá, hogy felséged mindenben eleget akar tenni akaratunknak és kívánságunknak. Tudjuk, hogy felséged igen éles elméjű, és mindenről alapos megfontolás után dönt; csodáljuk tehát, hogy felséged szerint nekünk szükségünk lehet egy, a kancák szelídítésével foglalkozó emberre, noha jól tudja, hogy mi efféléket nemhogy háborúban, de játékokon sem használtunk soha. Tehát ha felséged fontolóra vette volna mostani helyzetünket és azt, hogy ki mindenkivel viseltünk háborút, úgy hisszük, nem küldte volna ide azt az idomárt. Nem titok, sőt a fél világ előtt nyilvánvaló tény, hogy fegyvert forgatva nőttünk fel; gyakran és sok néppel, nemzettel hadakoztunk, de akár a törökkel, akár keresztényekkel vívtunk csatát – magunk szelídítette lovakon –, mindig szerencsével jártunk. Ha idegen lóidomárokra vártunk volna, sosem végződött volna olyan sikeresen a török, a német, a cseh vagy a lengyel hadjárat. Itthon betört lovainkkal győztük le a vlachokat, vertük meg a szerbeket és hódítottunk meg minden szomszéd népet; mindezt saját lovainkkal vittük véghez becsülettel. Spanyol módra, összegabolyodott lábakkal ugráló kan‧ca‧lovakra pedig soha nem vágytunk, s máig sincs rájuk szükségünk, nemhogy komoly dolgokban – amilyenekben most részünk van –, de még vigasságokon sem tudnánk hasznukat venni. Nekünk ugyanis nem összekuszálódott lábakon szökdécselő lovak kellenek, hanem olyanok, amelyek szilárdan állnak szétvetett lábaikon. Azt a jóembert pedig felségedre való tekintettel jól megjutalmazva küldjük vissza, noha cseppet sem volt tetszésünkre. Felséged iránti szeretetünktől vezérelve készek vagyunk azt is felajánlani, hogy nemcsak azt ajándékozzuk meg, aki a kenyerét ilyen módon keresi, hanem elhalmozunk mindenkit, akit csak felséged jónak lát ideküldeni, és mindent elkövetünk, amiről úgy véljük, hogy felségednek kedves lehet. Szerencsét és egészséget kívánva stb."

No comment. Akkoriban még így beszélt egy magyar nagyhatalom.

(források:

http://toriblog.blog.hu/2009/07/23/a_zaporozsjei_kozakok_levelet_irnak_a_torok_szultannak, illetve: http://www.magyarszemle.hu/szamok/2005/6/metafizika.

A posztkép Ilja Repin híres festménye: "A zaporozsjei kozákok levelet írnak a szultánnak")

Könyvajánló: Hozott szalonnával

2011-03-06T11:36:00.005+02:00

Azért, ha egyszer kíváncsiak lennénk a hétköznapi, apróbetűs nyomorúságainkra, elegendő csak felütni egyszer mondjuk a Heti Hirdetőt vagy bármely más honi apróhirdetés-újságot.

Az élet csak ott zajlik igazán, s legalább annyit elmond egy közösség és egy kor képéről az apróhirdetések világa, mint a politikai elemzők és szociológusok méregdrága tanulmányai. Van azért annak is relevanciája, amikor valaki három család méhet cserélne tűzifára, vagy éppen alig használt bicikliülést kínál eladásra.

Az emberiség általános kultúrtörténete kétségkívül összefoglalható lenne apróhirdetésekben is, és egy idegen civilizáció bizarr, de hiteles képet kapna világunkról.

Ugyanolyan hiteleset, amilyent a Hozott szalonnával... című könyv nyújt számunkra a XX. század Magyarországáról. Gáti István válogatása a magyar országos sajtóban megjelent apróhirdetésekből nem csak hiteles - és mi tagadás: szórakoztató - korkép, de egyfajta kórkép is. A minden időkbeli emberi természeté.

A világ olyan nagyot azért nem változott és nem változik, ez lenne az „aprók" könyvének első tanulsága. A társadalom kilencvenöt százalékát mindenkor a pénzkereset motiválja, foglalkoztatja, élteti, még a műfajok sem különböznek olyan nagyon. Eladni, megvásárolni, társulni, beházasodni, csőbe húzni, szolgáltatni: ha kétszázezer éve lettek volna napilapok, minden bizonnyal már akkor is megbízható kőbaltaügynökök és mamutcomb-nagyforgalmazók kínálták volna szolgáltatásaikat.

Az ember azért érző lény, ezért a fennmaradó, mintegy öt százalékát az apróhirdetésekben a szerelmi vagy legalábbis társas élet foglalkoztatja. Mindössze a megfogalmazás változik az idők folyamán, mert amíg valamikor „tisztességes úr (vagy) úri hölgy ismeretségét" keresték tisztelettel, addig manapság már nyugodtan ki lehet írni, hogy ötven euró per óra az együttlét.

Nyilván, azért a századelőn sem volt ritka az olyan feddhetetlen úriember, aki szívesen elvett volna feleségül olyan dámát, aki hatezer pengőt adott volna kölcsön.

És vannak üdítő, egészséges jelenségek közben, mint amikor az orosz fronton harcoló magyar tüzérüteg keres jó állapotban levő tangóharmonikát magának, vagy megtudhatjuk, hogy X. Y. nem egy öntudatos munkás, mivel még mindig nem fizetett elő a Népszavára.

A pénz és szerelem utáni szaladgálás természetesen erős kölcsönhatásban állt a mindenkori politikával. Naiv az, aki azt gondolja, másként van ez. A huszadik századi apróhirdetések majdnem felében, mondjuk, úgy ’45-ig, cseppet sem elhanyagolható kitét, hogy mindaz, aki elad, vásárol, házasodik vagy üzletet indítana, keresztény vagy izraelita, mindkettőnek jól behatárolt célközönsége van, és bármilyen döbbenetes, világosan elkülönül benne két, nem egymás mellett, hanem a másik mellett élő közösség.

De mindez annyira nem is volt fontos. Inkább csak szikár tény, amit mindenféle ideológiai körítés nélkül rögzít ez az apróhirdetés-gyűjtemény. Tanulságos olvasmány, az bizonyos.

Társadalomkutatóknak, humán szakos egyetemistáknak magam részéről szinte kötelező olvasmánnyá tenném ezt a könyvet. Sok illúzióval lenne kevesebb, de az emberi sokszínűséget bizonyosan jobban megértenék.

A könyv a Fekete Sas gondozásában jelent meg Budapesten 2006-ban. Megvásárolható az újságárusoknál és a könyvterjesztőknél.

Vagy kölcsönkérhető jelen sorok írójától. Ugyanitt három pár futósíléc eladó.

Füstbe megy.

2011-02-25T18:10:00.008+02:00

Nem hiszek az összeesküvés-elméletekben. Akkor sem, ha a világ arra esküdött össze ellenem, hogy én ne higgyek benne.
De.

De kétségkívűl látok valami gyermeteg önsorsrontó szándékot abban, ahogyan lassan naponta kiderül valamiről, hogy az rossz, hogy azt nem szabad megenni, nem szabad élni vele, nem szabad, nem szabad, nem szabad. Mert egészségtelen, mert káros, mert - szinte véletlenül -: jólesik az embernek.

Most legutóbb azt olvasom, hogy az orális szex rákot okoz. Nem elég nekünk kétszázharminckétezer dolog, ami állítólag rákot okoz, de amellyel együtt élünk, még homo erectus korunk óta: nem, most már a zsír, a háziállatok, a napfény után már a szex is egészségtelen.

Érdekes, a bankhitelek például nem okoznak rákot, legalábbis nem akadt tudós, aki ezt kimutatta volna, pedig állítom, lényegesen több emberi életet tettek tönkre, mint az orális szex.

A kacskaringós bevezetés azonban mégiscsak egy másik bejelentés apropóján történik. Hogy aszongya:
"Júliustól betilthatják a dohányzást az összes vendéglátóhelyen - az éttermekben, kávézókban és kocsmákban egyaránt - egy fideszes törvényjavaslat szerint, amely pénteken a parlament elé került. Az egészségügyi államtitkárság közölte, támogatja az ötletet, mert a cigaretta a "népegészségügyi katasztrófahelyzet" egyik legfontosabb oka." (forrás: origó)

Hogy a Jóisten, - aki minden bizonnyal rákkeltő ezen emberek szerint -, nem rogyassza ezeknek a fejükre az eget. Az összes idiótának, pártszínezettől függetlenül, akik tiszta jóindulatból, és beteges, frusztrált egészségmániájuktól vezérelve tönkre teszik az emberhez méltó életet. Miattuk nem ehetünk szalonnát, csak búzacsírát. Miattuk nincsen velőscsont, nincsen mákosrétes, nincs lassan semmi, ami miatt érdemes élni.

Ezek akkor is egészségesnek akarnak látni engem, ha beledöglök közben.

A cigaretta, beismerem, legalábbis nem tagadom: nem az egészség forrása. De hadd bízza rám a mindenkori kormányzat, a mindenkori próféta, a mindenkori megszállott, egészségmániás hülye, hogyan pusztítom el magam. Ha elpusztítom: amit azért erősen kétlek, mert egy román közmondás szerint sem akkor döglenek a lovak, amikor a kutyák akarják.

Persze, ilyenkor jön a passzív dohányzás. Bla-bla. Ugye, semmiféle mellékterméket, kátrányt, széndioxidot nem lélegzik be a békés járókelő egy városi utcán, csupán a galád dohányzó polgártársáét... Legyünk már komolyak. És ha minimálisan tekintetbe vesszük egymás felebaráti jogait: abban a társaságban, ahol a többség nem dohányzik, nem gyújtok rá. Abban a társaságban, ahol a többség dohányzik, a nem dohányzó tűrjön, vagy keressen másik társaságot.

Meg a másik képmutatás... "népegészségügyi katasztrófahelyzet". Nem a szegénység, nem a bűnözés, nem a stressz, nem az alultápláltság, nem kicsimillió más dolog irtja a magyarokat, és általában véve az emberiséget. Nem, hanem a dohányosok.
Volt idő, amikor ugyanezt a zsidók tették, azelőtt a boszorkányok, vagy a hettiták, vagy a pepita fecskék, mittudomén. Bűnbakot mindig talál a túlbuzgó politikus, trenddől függően.

És szinte hallom, ahogyan a rettenetes, dohányzás okozta betegségek gyógyításának költségeiről hörög az ellenlobby. Drága feleim: én lényegesen többet költök setét, bűnös dohányos szenvedélyem miatt luxusadóra, mindenféle plusz állami költségre, amit egy doboz cigaretta ára tartalmaz, mint amennyit valaha is le tudnék haldokolni egy luxus-szanatóriumban.

Hogy a közintézményekből kitiltanak, engem, dohányosként: borzasztóan rosszul esik, de elfogadom. Hogy nem cigarettázhatom, pipázhatom az aluljáróban vagy buszmegállóban: még rosszabbul esik, de lenyeltem. Hogy egyáltalán, olyan lassan bizonyos trendi, hektikás, életképtelen körökben dohányosnak lenni, mint középkorban leprásnak, holott egészségesebb vagyok mint ők: még erre is legyintettem.

De hogy a kávéházamban, kocsmámban, becsületsüllyesztőmben, csárdámban, hétcsillagos éttermemben ne gyújthassak rá... erre csak azt tudom mondani, amit fiatal kollégám (Á. D.) mondott: "ezek után javaslom betiltani az alkohol és ételfogyasztást is, majd középtávon a beszélgetést is ugyanezen vendéglátóegységekben."

És most rágyújtok, és mint aki amúgy is kiírtam magam a "civilizált" népek közül: teszek magasról az egészre. Dohányzok, és kész.
Érvelésem többi részét nem bírná a nyomdafesték. Szenvedélybeteg vagyok, ez van.

És jólesik, nagyon jól, ez az erős, nagyon erős, sötétbarna dohány. Amit ront rajtam fizikailag, pótolja mentális, pszichés egészségben.

De hát ezt honnan is tudhatná a szerencsétlen, aki meg akar menteni.

Szerelmem, szalonna

2011-02-14T19:06:00.002+02:00

Néhány évvel ezelőtt egy anyaországi barátom muszlimmá lett.

Egészen komolyan gondolta a dolgot, azóta is (igaz)hívő ember. Kicsit csóváltam a fejem, aztán mondok magamnak, nem tragédia, valahol mégiscsak testvérek vagyunk mi Ábrahám kebelén, keresztények, muszlimok és zsidók, bármilyen balhés család is vagyunk amúgy.

Na de eljött az idő, amikor találkoztunk egy üveg sör, meg egy ásványvíz mellett. Mondom neki: Ember, megértek én mindent. De azt áruld el, hogy az Istenbe’ lehet kibírni egy életet disznóhús nélkül?!

Amire Ő azt mondta: „- Miért, hogy lehet kibírni egy életet egyetlen nővel?!”

Ami korrekt, az korrekt, majdnem igazat adtam neki.

Azért mégsem. Mert most, ahogyan telnek az évek, negyvenévesen egyre fontosabb számomra a szalonna, és egyre kevésbé fontos a… izé.. khm, na.

Valamikor fiatal koromban egész kondákat adtam volna egy picurka hmmm….. na meg most a szalonnaevést is nehéz abbahagyni, jöjjön bár minden csábosságával a Miss Hustler.

A potenciának vagy libidónak ehhez semmi köze. Öregedünk és bölcsülünk.

Olyan nékünk, erdélyieknek, - különös tekintettel a székelyekre -, a szalonna, mint eszkimónak a fókazsír, és amerikainak a hamburger. A szalonna akkor is jó, ha éppen rossz.

Rossz szalonna nincsen, csak jóllakott ember.

Az ember legfinomabb barátja a disznó.

A koleszterint, akárcsak a női orgazmust, gonosz, liberális emberek találták ki, hogy többé semmiben ne találjunk örömet.

Erre azért falni kellene egyet, vereshagymával, házikenyérrel, szalonnát. Meg némi pálinkát is utána. Mert ez köztudomásúlag elégeti a női(es) sivalkodást.

Ahol disznó van, ott ember is van, legalábbis volt.

Ahol ember van, ott disznó is van, még olyan helyeken is, ahol a disznyó tisztátalan állatnak számít, és ezt semmiféle háremmel nem lehet kompenzálni.

Szeret minket a Jóisten, adott disznót, ha nem nekünk, akkor a szomszédnak, sógornak, rokonnak, aki ad kóstolót.

Jómagam az év 365 napjában napi háromszor vagyok képes szalonnát enni, füstölve abálva, sütve, egyszer még nyersen is megkóstoltam, ez azért nem nekünk való, ezt hagyjuk ki.

A rendes szalonnában van egy kis húscsík, ami a rendes mészáros keze munkáját dicséri, a rendes szalonnát megáztatják sós vízben, a rendes szalonnát megfüstölik, a rendes szalonnát bepaprikázzák és megfokhagymázzák, a rendes szalonna kemény és omlós, mint a mogyoró, a rendes szalonnának a bőréhez képest a rágógumi tápos úri faxni.

Ha nem rendes a szalonna, akkor is tud finom lenni, lehetőleg ne legyen két ujjnál vastagabb.

Ha vastagabb, akkor is lehet finom.

Ha én költő lennék, ami nem vagyok, bármennyire is elvetemült legyek, ódát írnék a szalonnához.

Próbáljon csak meg egyszer valamiféle elvetemült vegetariánus fehérnép szűzpityókalevest vinni például egy csángó kaszásnak. A kórházi kezelés felét állom.

És most szívéhez kaphat mindenféle orvos, egészséges életmód hirdetője, a Khrisna-hívőkről nem is beszélve. Nem én mondom, a történelem mondja: lényegesen kevesebb ember halt meg a szalonna miatt, mint ahányan amiatt, hogy nem volt szalonnájuk se’.

A disznónak, ami amúgy szimpatikus állat, és ilyenekkel már megtanultunk együtt élni a világnak ezen szegletén: egyetlen célja van: táplálni bennünket. Semmiféle más szerepe nincs az evolúciós láncban. Ha a disznók kihalnának, amitől Isten is őrizzen bennünket: mindössze „csak” az emberiség jobbik része halna meg, és maradnának utánunk a planktonok, ami engem speciel kicsit vigasztal.

Gyímesi ember lévén, még annyit mondanék, hogy aki nem tud bicskával, házikenyérrel, jó túróval és vereshagymával szalonnát enni, az tekintse magát a civilizációs versenyfutás örök vesztesének.

Mert nem csak hogy nem él egészségesebben, de ha ezt a Székelyföldön szóvá teszi, hosszú életű sem lészen ezen a földön. Joggal.

Éljen hát a disznó. Éljen a szalonna. Éljen, minden, ami éltető disznóság számunkra!

Illetve haljon a disznó, hogy lehessen szalonna.

Megbecsüljük, és én még egy korty pálinkát is hajlandó vagyok inni a disznó emlékére, mert mégiscsak barátunk a táplálkozási láncban.

De mennyire finom, szegény, finom, finom…

Egyiptom, na és?

2011-02-04T19:15:00.003+02:00

Lehet, ez lesz az a bejegyzés, amivel egyszerre sértem meg keresztény, muszlim, és zsidó barátaimat, hasonlóképpen azokat, akik a demokráciában hisznek, és azokat is, akik nem.

Egyiptomról van szó , illetve az éppen ott zajló kormányváltásról-polgárháborúról, bárminek is nevezzük, ami most ott van.

Hogy gyorsan a lovak közé csapjak: olyan mindegy nekem, hogy Egyiptomban most éppen ki feji a kecskét.
Olyan mindegy nekem, hogy a turistát jövőben majd Mubarak vagy El-Baradei híve ülteti fel pár fontért a tevére a Kheopsz-piramis előtt.
Olyan mindegy nekem, hogy most új típusú demokrácia lesz, vagy a régi az arab világ mégiscsak egyik legelőkelőbb és egyik legélhetőbb helyén.

Hogy valaminek most vége lesz, az tény, és csak azért nem bánkódom érte, mert soha nem éltem ott, de azt borítékolom: jobb nem lesz. Sem Egyiptomban, sem Jordániában, sem Szíriában, ahol máris elkezdődött a balhé, dominóeffektus, ugyebár.

Közben lelkesen rajong az egyiptomi tüntetőkért Amerika és Izrael, és ha más nem, legalább ez aggodalomra kéne okot adjon. És akit ez sem győz meg, azzal közlöm, hogy az Arab Liga is somolyog a szakálla fölött, Irán sem ellenérdekelt a dologban, tehát biztosra vehető hogy egyrészt itt évtizedekig nem lesz vége a balhénak, másrészt sikerült újra hazavágni a világ és az emberi kultúrtörténet egy békés skanzenjét.

A továbbiakban lelkük rajta. Felőlem lőjék halomra egymást, harcoljanak, az én kőkemény, szőrös szívem semmiféle arab világ-beli válságért meg nem dobban, bárki is nyer, én ebből szívok majd, ezt borítékolom.

Hogy szuezi-csatorna, és kőolaj, és kecskebogyó... Csak halkan mondom: tavaly csökkent a kőolaj világpiaci ára. És? Hát nem megdrágult nálunk? Csak ennyit a kölcsönhatásokról.

Én most hátradőlök, és nézem a tévében, mi történik. Ahogyan ők nézték '56-ot, vagy a '89-es romániai forradalmat. Sírni nem fogok, ha megunom, átkapcsolok egy szappanoperára.

Ez van. Bocs.

Kávé(köszöntő)

2011-01-20T18:17:00.004+02:00

Nem is tudom, így hirtelenjében, hányan vannak közöttünk, akik ne szeretnék a kávét. Lehet, hogy van ilyen ember, ahogyan olyan is lehet, aki nem dohányzik, aki nem iszik, aki nem él szexuális életet, vagy aki szeret dolgozni.

Sokan vagyunk, sokfélék, és apám még az állatkertekről is szokott ilyenkor valamit mondogatni, de ez most nem tartozik a tárgyhoz.

Azaz hogy ide tartozik, de erről később.

Azelőtt arról, hogy a manapság kávéházakként emlegetett vendéglátó helyeknek vajmi kevés köze van már a kávéhoz. Gyakorló, illetve valamikor gyakorlott kávéháztulajdonosként mondom ezt: rendes ember a kávéházban iszik, lehetőleg alkoholos italokat, barátkozik, udvarol, esetenként könyebb- vagy súlyosabb testi sértéseket okoz – de kávét csak az elvetemültebbje iszik, esetleg a reggeli sajtó mellett, már ahol ezt meg lehet tenni, mert ez is kihalófélben lévő műfaj.

Jómagam például, amikor a pesti Zserbóban beültem egy kávéra, és horribile dictu, egy kávét kértem, először is megvető tekintetben részesültem a nálam kb. ötször többet kereső pincértől, majd kíméletesen közölte, hogy amúgy az illemhely balra, hátra van, mert egyértelmű volt, hogy oda „egy kávéra” csupán az illemhely iránti szükséglet miatt tér be a magamfajta szerencsétlen.

De azért elvett a kávéért 920 ft-ot, amit enyhén szólva is nehezményeztem, szigorúan csak magamban, megőrizve az inkognitóban utazó angol főnemes látszatának látszatát.

De ha már állat, és illemhely, és kávé, mégiscsak rátérek arra, amiről nagyanyám, Isten nyugtassa, csak annyit mondana, hogy fiam, tényleg itt van a világ vége.

Kíváncsi lennék, hányan vannak közöttünk, akik meginnának egy pohár, finom, gőzölgő, macskaszarból készült kávét?

S ha igen, mennyiért?

Nyilván, mindennek van ára. Ennek egészen pontosan csészénként kemény 50 angolszász font, ami jelen árfolyamon mintegy 234 új román lej, avagy 15 700 forint, avagy 55 euró, ahogy tetszik.

Persze, ezt nem a megivónak fizetik, hanem aki megissza, az pengeti le ezt az összeget. E válság és ezer másfajta istenverése által sújtott világban éppen nagy divat lett egy bizonyos Kopi Luwak nevű kávébabból főzött kávé, amely éppen úgy terem, mint bármely más kávécserje és bab, egyetlen kis kivétellel.

Ezt a kávébabot megeszi egy maláji, az előkelő paluasodro névre hallgató lény, aztán megemészti, majd miután átmegy egy bonyolult erjedési folyamaton, a maradékot kiválogatják a rátermett szakemberek, és kávét főznek belőle, amelyet eladnak, lásd mint fent.

Magyarra fordítva: ezt a kávéféleséget megeszi a cibetmacska, aztán kiszarja, ebből a szegény gyerekek kiválogatják a még mag-szerű magokat, ezt megveszi egy cég, és eladja nekünk (már akinek!) csészénként 55 euróért a belőle főzött kávét.

Én amúgy láttam már ilyen cibetmacskát, és komolyan mondom, macskarajongó létemre is elgondolkodnék, kesztyűs kézzel hozzáérjek-e ehhez a döghöz, nemhogy megigyam a székletéből készült főzetet.

Ezek után kezdem megérteni, miért hívták már annak idején is feketelevesnek a kávét, továbbá II. Murád szultán miért tiltotta be a kávéfogyasztást, illetve Kosztolányi miért nem ivott soha kávét abszint nélkül, nyilván, mert az abszint legalább fertőtlenít.

Tanulság nincsen, ilyen eklektikus, tanulságnélküli világot élünk manapság, ez csak úgy egy kávé melleti eszmefuttatás volt, és ha eddig nem hűlt ki előttünk, akkor élvezzük a fenséges nedűt.

Piszok Alfréd és a többiek

2011-01-14T11:12:00.005+02:00

„Ha a médiatörvény célja valóban az, hogy az uszító és sértő hangokat visszafogja a sajtóban, akkor feltételezhető, hogy Bayer Zsolt lesz az egyik első újságíró, akit a médiahatóság elmarasztal. Ha nem, akkor bebizonyosodik, hogy a törvény célja valami egészen más.”

E szép veretes mondatot, mindazzal együtt, amit sugallni próbál, bizonyos Kalmár Szilárd mondta, a Zöld Baloldal ügyvezető elnöke. Kalmár… na igen, mégsem tudom kihagyni, hogy ebben az esetben is, nomen est omen. De nyilván hívhatnák őt Tamás Gáspár Miklósnak, vagy Dalos Györgynek, vagy Konrád Györgynek is. “Egy vérből valók”, akárcsak a Dzsungel Könyvében a vadásznép. És nem, most sem a faji származásra gondolok, még mielőtt helyet foglalnék Bayer Zsolt mellett a vádlottak padján. Nem, ez az “egy vér” a minden áron való zsákmányejtés, és a zsákmány gátlástalan megőrzésének hitvallása.

A többi szép mese, ideológiai körítés. A baj nyilvánvalóan nem az, hogy valaki megsértette őket származásukban, hitükben. A “baj” az, hogy ebben az esetben Bayer Zsolt – de hívhatnák őt is bárhogyan – megint csak ki találta mondani a kellemetlen igazat az igencsak szalonképtelen ideológiai felmenőikről. “A baj” az, hogy a sajtószabadság új lángra kapott szövetnékeinek enyhén szólva is kínos, ha felemlegetik, micsoda fertőben fogamzott meg mai napig tartó lendületük és hajdani országlásuk.

Hajdani országlásuk... ez igen, ez tetszik. Jó lenne ezt tényleg így tudni be. Jó lenne végre derűsen nevetni ezeken a görcsös erőlködéseken, vádaskodásokon, izzadtságszagú rettegéseken. Aki félni akar, az féljen. Alkotmányos joga van hozzá. Szabad ember attól fél, akkor és úgy, amikor akar. A lényeg az, hogy nem muszáj neki. Csak ha ő úgy szereti.

Persze ez a félelem nem az orgoványi erdőben történő nyakig beásástól van. Attól valóban nem kell tartaniuk, legyen ez egy leendő közvéleménykutatás témája, hogy kár-e érte, vagy sem. Még csak a számonkéréstől sem félnek, sajnos, pedig attól lehetne, és még csak nem is kellene a tanácsköztársaságig visszamenni, ha a nemzet ellen elkövetett bűneiket keressük.

Nem, ez a „rettegés” a zsákmányát féltő állat rettegése. Hogy jajistenem, beszűkül a mozgástér. Hogy jajistenem, többé nem ők lesznek a megmondóemberek.

A helyet már-már kafkaian gyönyörű. Ezek az emberek, a sajtószabadságért aggódás közben leginkább éppen ettől a sajtószabadságtól félnek. Attól, hogy végre valaki más, és nem ők döntik el, mi a sajtó, és mi a szabadság.

Valami szinte gyerekes bája van ennek, ahogyan ettől való félelmükben teszik utolsó próbálkozásaikat. Bayer Zsolton számonkérni azt, hogy meg merészelte említeni a magyar kommunisták nyilvánvaló bűneit, enyhén szólva is pikáns. Bayer Zsoltot, a “fideszes ősellenséget” följelenteni a “fideszes” médiahatóságnál, ez Piszkos Fredhez méltó logika.

De úgy tűnik, nemcsak a logika közös, hanem a piszok is. Ezt, sajnos, médiahatóság ide-vagy oda, sajtóhadjárat amoda, nehéz kimagyarázni. Ami bűzlik, az bűzlik. És kész.

(megjelent: Magyar Hírlap)

Graffiti

2011-01-03T18:35:00.004+02:00

Ez a bejegyzés gyakorlatilag csak egy graffitinyi nyúlfarok.

Íróemberként, nyilván érzékeny vagyok magam is mindenfajta írásbeli megnyilvánulásra.

De most nem a magyar sajtótörvényről lesz szó, amire most divat kígyót-békát kiabálni, nem bizony, azzal én majdnem teljes mértékben egyetértek. Amivel nem értek egyet belőle, az szóra sem érdemes, szóval azon kevés ember közé tartozom, aki(k) szerint ez a sajtótörvény jó, kívánatos, üdvös.

Amin legalábbis megütköztem, az a graffitizők egyéves börtönbüntetése Magyarországon.

Hogy szélesebb ívben kezdjem: erdélyi emberként, első magyarországi útjaim legmarkánsabb benyomása a határátkelő gyomorgörcse után a pesti vasútállomásokat övező graffitiállomány volt. Mai napig rácsodálkozom a Keletit övező betontámfalakon felsorakozó "alkotásokra", bűnrossztól a kifejezetten művészi alkotásig, és a szélsőjobbtól az anarchista balig terjedő lózungokra.

Amúgy nem vagyok híve ennek a kultúrának. De nem is zavar különösebben. Mondjuk, ha a Hősök terén látok egy graffitit, vagy a budai vár oldalán, én is elmorzsolok egy átkot magamban, és minimum száradjon le a keze annak a baromnak, aki odarondított. De ha ugyanazt a graffitit látom, üzenettől függetlenül, valahol, egy semleges helyen (teszem azt, a soroksári út óriásreklámain, vagy egy kőbányai bérház oldalán), lehet, még rá is mosolygok.

Valóban az okozott kárhoz kellene kötni a büntetést, nem csak úgy átalányban kiosztani egy év börtönbüntetést a rajtakapott delikvensnek. Ezen delikvensek többsége általánosíthatóan tizenéves, max. későn érő huszonéves lázadó, - jómagam nem tudok elképzelni korombeli, negyven körüli, rendszerre veszélyes filozoptert festéksprayvel bújócskázni, akit megérné lecsukni.

A graffiti szubkultúra. Igen, kultúra-alatti kultúra, amely lehet idegesítő, kártékony, de attól még mindig az önkifejezés része. Ezért fenéken lehet billenteni az elkövetőt, de lecsukni érte, enyhén szólva is túlkapás. Fizesse ki, ha túl nagy kárt okozott. Zárják kalodába, verjenek rá huszonötöt. De könyörgöm, ne csukják le egy évre...

Másrészt meg, ha egyszer megbolondulok, egyetlen mondatot fogok felfújni valahová, egy rém ronda tűzfalra. Azt, amit Eduardó Rózsa-Flores mondott valamikor:
"Néma falak, gyáva nép."

Magyarország, 2010

2010-12-22T22:49:00.005+02:00

Annyit fanyalogtak róla radikális portálokon, megnéztem. És gyönyörű. És helyes. És igaz.
Ez, például, az én Magyarországom (is).

Toszkánába - félúton

2010-12-21T12:17:00.007+02:00

- Ónagy Zoltánnal beszélgetünk -
(megjelent az Irodalmi Jelen hasábjain)

Onagy Zoltán: Napok óta olvasom a MEK-en a Malefica című regényes boszorkánydolgozatodat, megvásároltam volna egy helyi boszorkánynak karácsonyra, de egyetlen könyvesboltban se hallottak róla, ahol megnéztem. Meglepetésemre a neten sem árulják, kivéve a MEK-et, ahol olvasható. Erdélyben ritka ínyencfalatok jelennek meg, szándékosan fosztjátok meg könyveitektől az anyaországi olvasót?(http://mek.niif.hu/02500/02587/02587.htm)

György Attila: Üdv, Zoltán! Jólesik a kérdés, a „boszorkányos” könyvem olyan bumerángnak bizonyult, ami 15 éve folyamatosan vissza-visszatér. Nagyon jó fogadtatása volt, annak ellenére, hogy ha szabad ilyet mondani egy szerzőnek, nekem ma sem tartozik kedvenc olvasmányaim közé…

Nos, hogy a könyvesboltokban nem kapható, az két dolgot jelenthet: az egyik, hogy ismét elfagyott a piacról – mostanáig két kiadást ért meg –, másik, és valószínűbb, hogy nehézkesebb az erdélyi kiadók piaci érdekérvényesítése, kevesebb pénz, tehetség, mozgáslehetőség van erre. Régi mániám (a tankoson kívül), hogy létre kellene már hozni egy olyan alapot, amit a határon túli (istenem, de buta kifejezés, de jobb híján használjuk) kiadók, irodalmi műhelyek marketingre, piaci megjelenítésre használhatnának. A legrosszabb fércművet is el lehet adni, ha okosan meghirdetik, a közönség elé viszik, és a legnagyobb remekmű is csak néhány vájtfülűhöz, és maximum a szakmához jut el piaci utóélet nélkül.

Hát ennyit a szándékosságról. Sok mindenre képesek vagyunk mi erdélyi írók, jó és rossz értelemben egyaránt, de hogy megfosszuk magunkat az anyaország nagyságrenddel nagyobb olvasóközönségétől, na arra azért nem…

OZ: Mi ez a tankos mániád?

György Attila: Csak kihagyhatatlan játék volt, ugye, a régi nóta irredenta változatára való utalás, „régi mániám / tankkal végigmenni Románián”, amit remélem, senki nem vesz komolyan. Noha az én bundámon már annyi varrás van, hogy ezt még nyugodtan kibírja.

OZ: Rendszerint valami különlegességgel rukkolsz elő, ilyen volt a Harcosok könyve is (Irodalmi Jelen Kiadó, 2005). Ez írói alapállás kérdése, vagy te magad vagy különlegesség?

György Attila: A Harcosok Könyve mindenféle szempontból erősen hasonló felállásban született meg, mint a Boszorkányok… Nem véletlen, hogy második kiadásukban már egy kötetben jelentek meg, amolyan yin-yang felállásban, női- és férfioldal. Hogy különlegesség vagyok-e? Természetesen. Miért, Te nem? Komolyabbra fordítva: azt hiszem, engem valahol végképp bekerített íróként a női(e)sség és férfi(a)sság tárgyköre. Persze, tudom, már Neanderthalban is ezen törte a fejét az okosabbja, de hát ettől még létező csodálatosság az érzékiség, az ösztönök világa, illetve a harc, az önmegvalósítás. Írói alapállás? Lehet. Íróként erősen elmélkedő, lírai alkat vagyok, nem véletlen választom többnyire a traktátus-formát, vagy novellafüzért „csomagolásként”. De, hogy mindenki megnyugodjon: most éppen sem nőkről, sem harcosokról nem írok. Most macskákról írok, egy macskás-könyvön dolgozom (nem mintha a macskák nem lennének par excellence szenzuálisak és harciasak).

OZ: Kénytelen vagyok elismerni, előkészítő, beugrató kérdés volt, kíváncsi voltam, mit válaszolsz. Sántha Attila – teljesen más szövegkörnyezetben – ugyanezt mondja heti tárcáid gyűjteményéről: „György Attiláról minden jót és minden rosszat el lehet mondani. Hogy zseniálisan tisztánlátó, hogy fatálisan szűklátókörű, hogy a magyarság lelkiismerete, hogy hazátlan székelycsángó, hogy oláhfaló, hogy az emberi jogok dühödt harcosa. Ám egyvalamit nem lehet tőle elvitatni: a tehetségét, az írni tudását. Publicisztikáiban úgy sikerült megfognia az utóbbi tíz év történelmét, hogy sem ellenségei, sem barátai nem ússzák meg szárazon. Tiszta beszéd ez, méghozzá a javából, Tamási Áron, Szabó Dezső szintjén.” A fülemnek a szöveg azt mondja, hogy semmi érdekképviseleti maszatolás, mellébeszélés, még akkor sem, ha könnyebb és egyszerűbb volna. Jól érzékelem?

György Attila: Szinte éreztem, hogy lesz valami ilyen kérdésed, ezért volt helyénvaló a harcviselt bundámat említeni… Nézd, ez azt hiszem, nem is annyira erkölcs, morál kérdése, inkább alkati kérdés, hogy ki, mikor, miért, mit. Az ember, különösen az alkotóember hihetetlen kreatív tud lenni önmaga felmentésében, ezért mindenféle világkép, elkötelezettség megmagyarázható morális érvekkel. Annyit is érnek. A magam részéről úgy hiszem, ahogyan azt a Harcosok Könyvében is körüljártam: az ember, a nagybetűs Ember fedezze fel, mi az, ki az, ami számára fontos, ami kiegészíti, teljessé teszi, elfogadhatóvá teszi az életet. Mindenki találja meg hitét, hazáját, barátait: aztán, ha ez megvan, akkor „kivont karddal”, mindvégig ragaszkodjon hozzá. Mellékes, hogy ez mennyire trendi, vagy politikailag korrekt: a következetesség számomra az egyik legfontosabb erény.

Érdekképviselet? Fontos, persze. Az én olvasatomban ennek semmi köze a politikához. Én magyar vagyok, erdélyi, székely, európai, író, férfi, ember, és még kismillió más: az ezekhez tartozó értékeket védem, és mindig azt támogatom, aki ebben a legtöbbet segít, vagy legalább legkevesebbet árt.

OZ: Az E-MIL-beszámolóban látom, hogy megrendítő nagyjátékfilm készült a boszorkánykövedből. Mit kell tudnunk róla? Mikor láthatjuk?

György Attila: Lakatos Róbert kitűnő erdélyi filmrendező barátom valósította meg régi rögeszméjét és álmunkat, és tényleg egy gyönyörű, ugyanakkor kegyetlen filmet készített a „boszorkányokból”. Még abban sem vagyok biztos, hogy Robi szerint kész van-e a film, volt ugyan eddig két „nem hivatalos” bemutató, de azt hiszem, erről bővebben csak ő lenne illetékes nyilatkozni. A magam részéről mindössze annyit mondhatok, hogy bármenyire fájdalmas ezt szerzőként elismerni, a film legalább annyira jó, mint a könyv…

OZ: Ezt nem akarom elhinni a szádból. Soha nem láttam jó adaptációt jó alapanyagból. Szerintem csak a barátság ösztökélt erre a mondatra, és a remény, hogy a következő forgatókönyvét is te írod.

György Attila: Nem, őszintén gondoltam. Persze, más-más a kettő, de rendkívül jól ráhangolódott a rendező arra, amit én megfogalmaztam. Erősen vizuális alkat vagyok, és közismert „filmbuzi”, tehát komolyan gondolom, amit itt mondtam.

Forgatókönyvírással amúgy is rossz tapasztalataim vannak. A boszorkányos filmnek nem is én írtam, én csak „beleegyeztem”, hogy filmesíthessék. Egy sort sem láttam a forgatókönyvből. Tavaly írtam Ferenczes Istvánnal egy játékfilm-forgatókönyvet, el is rontották rendesen, azt hiszem, hosszú ideig viszolyogni fogok az anyaországi rendezők erdélyiesnek szánt filmjeitől. Borzalmas volt.

OZ: Elképedve olvasom kétszer egymás után az új projektet, székely írók harcba szállnak az ősi örökségért, a székely Benyovszky Móricz trónjáért Madagaszkárban. Erdélyt csatoljátok a szigethez, vagy a szigetet Erdélyhez? És a tengerrel mi történik? Mi a terv?

György Attila: Helybe’ értünk, ahogyan nálunkfele mondják. Régi kedvenc őrületünk jónéhányunknak a Madagaszkár-projekt. Sokat játszadozunk a gondolattal, ami lassan valósággá érik, legalábbis annyiban, hogy minden bizonnyal fizikailag is megtörténik majd a madagaszkári partraszállás. Igaz, csak „íróként”, na de tíz erdélyi, félig-meddig vagy tán egészen székely író is ér annyit, mint harminc francia tengerészgyalogos.

A célon pedig pontosítanék, nem csatolgatjuk mi egyiket sem, végre-valahára gyarmatosítunk egy kézhez álló földet, valahol közvetlen Magyarország, és a többi, frissebben elcsatolt területek után. A tervről természetesen most nem árulhatok el, mégis, milyen Hadúr lennék, ha kiteregetném a közönség előtt? Annyit azért már elmondhatok, hogy a leendő madagaszkári kormány a helyén van!

OZ: És mi történik fényes pej paripáddal? A paripa is részt vesz a hadjáratban? Nem mindegy ugyanis. És miután fényes győzelmet arattok, minden székely író hosszúfarkú cerkófmajmot tart a dolgozószobájában? A többi írót nem tudom, de hogyan békül meg a tájidegen állattal a macskád?

György Attila: Ne forgasd a tőrt a sebben! Több mint másfél éve nem lovagoltam, pedig imádom. Nem a lovakat, ezt mindig megjegyzem: a lovaglást magát szeretem nagyon, azt az ősi szabadságérzetet, adrenalinöntetet, amit ad.

Paripát tehát nem viszünk a madagárokhoz, erősen hiszem, hogy ott is van, majd elvesszük azokat. A hosszúfarkú majmokat illetően – és ez a megnevezés már erős hasonlatosságot mutat a székely írókkal – van már kellően komoly projektünk, már a lemúrügyi minisztert is kineveztük.

Ami a macskámat illeti, felőle percnyi kétségem sincs, hogy feltalálja magát majd. Ő egy egyszerű lélek, akinek életében két vezérelv van. Az egyik: ami nála kisebb, megöli. A másik: ami nála nagyobb, azt megpróbálja megölni.

OZ: Azért annyit talán elárulhatsz, hogy kik a résztvevők, kivel-kikkel számoltok, és mi olvasók és drukkerek kikalkuláljuk, versenyezhettek-e a francia idegenlégióval.

György Attila: Egyelőre csak annyit árulok el, hogy hamarosan, további kormányegyeztetések után nyilvánosságra hozom a leendő madagaszkári kormány névsorát. Ami mindenképp nyilvános, hogy Orbán János Dénessel közös tandemvállalkozás lesz ez, eleve ő a kiszemelt államfő-miniszterelnök (nem demokrácia lesz ez), én beérem szerényen a teljhatalmú Hadúri címmel…

OZ: Mi lesz, mik a terveid, túl ezen a kalandon, a rögtön kezdődő következő évtizedben. Egyáltalán tervezel?

György Attila: Hm. Ha minden igaz, tavaszra befejezem a macskás könyvemet. Aztán végre be kellene már fejezni a két éve fiókban porosodó A Tilos Kávéház legszebb meséit. Közben dolgozom egy önéletrajz-szerű könyvön. Meg még el kellene menni végre Toszkánába, a hajdani etruszk birtokaimra, igen erős honvágyam van. De erre ne kérdezz vissza, akit érdekel, hogy van ez, olvassa el Harminchárom című könyvemet.

Mindemellett írom a publicisztikáimat, a blogomat, filmrecenzióimat, és természetesen szerkesztem a Székelyföldet. A fennmaradó idő – és hál’ Istennek elég sok marad fenn – enyém és barátaimé.

Tervezni pedig tényleg nem szeretek. Régi római közmondás: „Ha az isteneket meg akarod nevettetni, csinálj hosszú távú terveket”. Így van ez, és én jobban szeretek nevetni, mint nevettetni.

Könyvajánló: Farkas Boglárka

2010-12-19T19:52:00.005+02:00

Szerb Antal írja valahol, hogy a tudós egyetlen földi öröme a kortársak irigysége. Nincs ez másként az irodalomban sem, őszintén tanúsíthatom.

Ezek után szinte nem is kellene mást írnom Farkas Boglárka könyvéről, mint hogy tagadhatatlanul irigyelem kicsit. Nem annyira a könyvet: sokkal inkább az élményeit, azt a képességet, ahogy az élet apró finomságait átéli, érzékeli, megkóstolja, majd átlényegíti. Van ebben valami abból, ahogyan a búzából, élesztőből, vízből és tűzből kenyér lesz.

Női műfaj, ez egyértelmű. Férfiember ilyesmire képtelen, persze, mi sok minden másra vagyunk képesek. De most mégiscsak maradjunk inkább a női íróknál.

És ilyenkor ismét rájövök, mégsem élünk és írunk-olvasunk rossz helyen, hiszen ahol olyan kortárs női írók kényeztetnek könyveikkel, mint az itt korábban már emlegetett Nádasdy Borbála, vagy Mirtse Zsuzsa, és legutóbb Farkas Boglárka, aki debütánsnak számít íróként: nos, itt nagy baj nem lehet.

A sor még hosszabb is lehetne, de most nem a feltérképezés a cél, maradjunk a „Befejezetlenül” című könyvnél.

Címet, meglehet, jobbat is lehetett volna találni, de ezt most csak azért (is) mondom, hogy ne csak dicsérjem a könyvet és szerzőjét. A kettő ugyanis: könyv és szerző itt elválaszthatatlan, mert személyes vallomásokról, személyes emlékekről van szó, amelyek ugyan átlényegülnek valahol mindannyiunk közös tudatalattijának lenyomatává: de mégiscsak az övé.

A hajdani, szinte jelképpé vált, nehezen megszerezhető narancsok, a nagycsalád, a jóságos, szigorú nagyszülők, az idillikus (illetve azzá szelídült) kishaza, a Házsongárd és a székelyszentmiklósi ház, a gyerekkor, a hit, a hagyományok, a szikárságában szép, és ki nem mondott érzelmekkel telített erdélyi-székely világ: mindössze „csak” ennyiről beszélget Farkas Boglárka. És nem véletlenül használom a „beszélget” szót, mert leginkább ez illik a kötet stílusához: mintha csak egy pohár Légli-bor, vagy almási szilvapálinka mellett hallgatnánk valakit, ahogyan közös „deja’vu” élményekről mesél, amelyre csak bólogatni lehet.

Pedig enyhén szólva kissé szorongva olvas az ember tévés személyiségtől, még akkor is, ha személyesen ismeri. De valahogy mégiscsak ott marad az a fránya „tévékocka” a személyes aura körül, és ezért egyrészt kétszer olyan nehéz lehet az alkotónak abból személyesen kibeszélni, másrészt kétszer olyan nehéz elhinni a befogadónak, hogy ez bizony személyes vallomás.

Nos, a Farkas Boglárka könyvénél ez a második oldal után fel sem merült. Üdítő olvasmány, mindenfajta sztárallűr nélkül – egy kissé szinte túlságosan is érzékeny, fogékony nőt ismerünk meg benne, a lányt, az anyát, az erdélyi embert, aki valahol az emlékbéli sosemvolt világ és a gyors, sikerorientált jelen között ingázik: percig sem kétséges, hogy hol érzi otthon magát igazából.

Azért jó ezt tudni, és tény, hogy ha ezen túl Farkas Boglárka nevét hallom, nem a vizuálisan hozzánk nőtt bemondónő jut eszembe róla, hanem az, akit ebben a könyvben ismergetünk meg. És ez nagyon jól van így.

„Befejezetlenül”… végül is, lehet, mégiscsak jó ez a cím. Nem is kell befejezni ezeket a történeteket, ezt a fajta életérzést. Jöjjenek, ahogyan jönniük kell, a továbbiaknak, mindig akad pohár bor, háziszalonnás falatozás a Sztána-melletti tisztáson, vagy egyszerűen csak egy-két csendes pillanat, amikor jólesik ilyeneket hallgatni. Vagy olvasni. Egyremegy.

Könyvajánló: Eugen Barbu

2010-12-03T18:32:00.003+02:00

Az is érdekes pikantériája kis világunknak, hogy egy normális romániai ember sokkal többet tud Japán sógonátus-kori történelméről, mint a román fanarióta korszakról.

Pedig ez is volt ennyire színes és véres, az kétségtelen. Ami a hatalmi játszmákat, intrikákat illeti, úgy aztán pláne kispályás volt mindenki a világon a hajdani Román Fejedelemség vásárolt uradalmi tisztségeinek megőrzési praktikáival szemben.

Külön finomság erről Eugen Barbu tollából olvasni, aki aztán igazán nem vádolható román-ellenességgel, miért is lenne? Végül is összefér a kemény, radikális nacionalizmus is az önkritikával, mást ne említsünk, csak Szolzenyicint, vagy Milorad Pavicot. Lényeg, ami lényeg: A Fejedelem című regény, ha az átlagolvasó leküzdi szerzett ellenérzését a szerző iránt, szinte kötelező olvasmány kellene legyen minden romániai és magyar(!) olvasó számára.

Románoknak azért, hogy lássák, ez is a bölcső része, sőt, meghatározó része. (Erdélyi) magyaroknak azért, hogy lássák, miféle bölcsőbe helyezték őket, ha eddig nem ismerték volna fel a keleti politikai boszorkánykonyha benső rendtartását.

„A Fejedelem”, mint könyv, világirodalmi remekmű, ezt azonnal leszögezem. (Nem vita kérdése, és nem csak egyéni vélemény.) Akkor is, ha kissé elhamarkodta a szerző, akkor is, ha kevesen értik, akkor is, ha belterjes. De éppen ezért is, mert erről szól, erről a lázas, gyors, kevesek számára érthető világról. A vajúdó balkáni-kelet-európai világról, amely török-görög-orosz-szláv-zsidó-és istentudjamilyen masszából román hatalmi világot szült. Balesetszerűen ugyan… és hogy milyen áron?

Ezért is kell elolvasni ezt a könyvet.

Alkímia, szerelem, homoszexualitás, korrupció, megrontás, kegyetlenség, elhivatottság, szépség, dekadencia, szabadosság, pogányság és kereszténység: mind együtt, egy hihetetlenül valószerű és valószínű lombikban. Ez a Román Fejedelemség a fanarióták idején. A mairól most nem mondunk semmit.

Egy nyugat-európai művelt fő irányítja és korrumpálja a fejedelmet és az országot a könyben, majd meghal vélt célja érdekében: hogy ismét előlről kezdődjön minden.

A máról ismét nem mondunk semmit.

Bizánc és Róma, gótika és román kor, kelet és nyugat, reneszánsz és megkövült paternalizmus egymásnak feszülése. Nem lesz heppiend, éppen ezért a máról ismét nem mondunk semmit.

Eugen Barbu sem mond ebben a könyvben. A végét összecsapja, de nyilvánvalóan, látszik, sietős volt, érezte, nagyot alkotott, de akkorát, hogy már nem bírta kivárni tető alá hozni, hirtelenjében csinált lapos tetőt egy bazilikára.

És, amit ő sem tudhatott, ettől csak még hitelesebb az egész. Olyan mint mi. Olyan, mint ez az egész, Hamvas Béla által is megidézett kelet-európai, balkáni kigőzölgéses mocsár. A befejezetlen zsenialitás. A megrontott szentség. A Román Fejedelemség.

Befejezetlen.

Ismeretlen szerző mai aranyköpését idézi fel bennem ez a könyv: „A múltunk sz.r. A jelenünk még sz.rabb. Még szerencse hogy nincs jövőnk”.

Más értelme nem nagyon volt eddig, de ez a könyv már megérte, hogy ismerem ezt a világot.

Pillanat, kép

2010-11-08T12:02:00.001+02:00

Gyimesközéplok, szombat délután... Édesanyám és a házi kedvenc.

Könyvajánló: Marcus Aurelius

2010-11-06T18:48:00.003+02:00

Van az úgy, hogy az embernek egyéb sem jár a fejében, csak a napi nyavalyák, a közköltség, a kis-és nagy kudarcok, a család, a munkahely, s úgy általában, amiről azt hisszük, ez maga az élet. Hogy milyen élet, abba ne menjünk bele.

Illetve dehogynem. Mert ilyenkor jó elővenni Marcus Aureliust. Vagy Senecát. Vagy Epiktétoszt. A sztoikusok bármelyikét. De mi most maradjunk Marcus Aureliusnál, és fő munkájánál: az „Elmélkedések”-nél.

Már ez önmagában, hogy „fő munkája”… De egy sztoikusnál ez megengedett. Mellékesen a Római Birodalom legnagyobb, leghumánusabb császára. Kiterjedésében az ő idején volt legnagyobb a birodalom. És béke volt a Birodalomban: mert folyamatosan nyitva volt ugyan Janus temploma (a háborús hadviselés korabeli jelzése), de ezeket a harcokat nem a belországban vívták. Ott béke volt és bőség, és vallásszabadság, először és utoljára.

Az „Elmélkedések” egy emberfölötti hatalommal rendelkező, emberfölöttien bölcs ember halk szavú elmélkedései a világról. (Ennyit arról, hogy a hatalom korrumpál.)

Rövid, emészthető, emberi szóval szólott elmélkedések a világról. Nem szentenciák, bár annak is nevezhetnénk őket – de akkor éppen annak a sztoikus császárnak mondanánk ellent, aki elfogadta a római pantheon mellett a Mithrász-kultuszt, sőt, a bimbózó kereszténységet is. Lenézte ugyan kicsit: de hát egy jó sztoikus olyan, mint manapság az unitáriusok. „Egy az Isten, s az se’ biztos”. Vagy több, de az se biztos. A kételkedés nem kétségbe-esés.

Ha valaki éppen nem erkölcsnemesítési szándékkal olvassa ezt a könyvet, akkor is nagy élmény. Iszonyúan közeli és emberi lenyomata annak a világnak, ami nem is volt annyira távol. Mert tele van a hétköznapokkal, a hétköznapok nyavalyáival, a sorok mögött ott a füst, a vér, a könny, a pompa, az emberi hiúság.

„Atyámnál megfigyeltem szelídségét és érett megfontolással formált ítéletéhez való állhatatos ragaszkodását. (…) Lemondott a fiúkkal való szerelmeskedésről, egyenlőnek tartotta magát embertársaival, nem vette rossz néven, ha barátai nem jelentek meg asztalánál, vagy útjain esetleg nem kísérték el”.

Hát erre varrjon gombot a mai olvasó. Pedig nincs olyan távol ez a meghökkentő részlet a mai élettől… Csak másak voltak a társadalmi szokások.

„Senkivel sem történik olyasmi, aminek az elviselésére nem termett” –írja ugyanez a császár. És igen, ez visszaköszön mai napig minden vallás tanításából. Hogy beletörődés? Igen, az. Miért, a lázadásnak több értelme lenne?

A könyv – jó lenne tekercsben olvasni, szálkás, szép latin betűkkel, ahogyan azt Arrobonában írta a császár – rövid, didaktikus, autoritárius. Nem szépirodalom. De szép irodalom. Megvigasztal, gondolkodásra késztet. Arra tanít, hogy egy szabályok nélküli világban az egyetlen méltó élet saját szabályaid szerint élni: de ahhoz következetesen. Ne légy igazságtalan, ne légy mohó, ne légy hűtlen. És ebben nagyjából minden benne van.

Jut eszemben: Arrobona, ahol Marcus Aurelius e könyvet írta, mai nevén Győr. Ha hiszünk a hely géniuszában, akkor ezt is jegyezzük meg.

Végezetül a könyv egyik legfontosabb mondata a sok közül:

„Egy dolog nyugtalanít: nehogy olyasmit tegyek, amit emberi alkatom nem akar, vagy ahogyan nem akarja, vagy amit most nem akar.”

Na ezen aztán lehet, és érdemes elmélkedni.

Főhajtás

2010-10-21T11:22:00.003+03:00

Könyvajánló: Mika Waltari

2010-10-18T19:01:00.007+03:00

„Én, Lars Turms, a halhatatlan, arra ébredtem, hogy tavasz van, és láttam, és hogy a fű zöldellni kezd.”

Hát így kezdődik egy Nagy Regény. Ilyen egyszerűen, keresetlenül, mellbevágóan.

És így végződik:

„Egyszer majd visszatérek, én, Turms, a halhatatlan”.

Ami a kettő között van, remekmű. Már ez a két mondat lelki sebeket gyógyít, bájital: és van még ilyen mondat legalább tizenkettőezer ebben a könyvben.

Mika Waltari: Turms a halhatatlan című könyvéről van szó. Nem hiszem, létezne a világon ismeretlenebb híres könyv.

Híres, mert gyakorlatilag minden ismert nyelvre lefordították, és olvasóinak száma alighanem vetekszik a Harry Potterével (bocsássa meg nekem Waltari a méltatlan hasonlatot) – és ismeretlen, mert a „szakma” (különösen a hivatásos magyar irodalomrecepció) egyáltalán nem ismeri, nem foglalkozik vele. Ónagy Zoltán írja valahol, ennek egyedüli észszerű oka az irodalmi sznobság, hogy eleve „nem olvasunk” míves, szépen megírt, klasszikus történelmi regényeket.

Ezen Waltari egyáltalán nem lepődne meg. Hiszen ez a könyve is arról szól, hogy a nagyokat, a „visszatérőket” szinte soha nem ismerik fel a kortársak, ha igen, akkor elhatárolódnak tőlük.

A „Turms...” egy isten története. Egy etruszk istené, és ez már eleve vérlázító: micsoda pimaszság kell ahhoz, hogy valaki egy isten nevében írjon könyvet, egyes szám első személyben?!

Egyetlen mentsége lehet: hogy ez maradaktélan remekmű. Olyannyira, hogy az első oldal után elhiszem Neki, hogy ez valóban Turms, az etruszk lukumó (papfejedelem) emlékirata, legyen az ő baja, hogyan jutott ez az örökség egy finn író birtokába.

Persze, ezt még meg is magyarázza, szép, gyógyító mondatokkal. Nem mesélem el a könyvet, legyen ennyivel is szegényebb az, aki nem olvassa el. Arról szól, amit mindannyian átélünk, és arról, amit nagyon kevesen: hogy vagyunk, akik vagyunk, ott él a bennünk rejlő istenség, amit vagy felismerünk, vagy elnyom a kéj-, pénz-, és hatalomvágy. Persze ezek mind együtt is megélhetők: ehhez azonban bölcs kell lenni.

Olyan bölcs, mint Waltari.

Aki emellett megírta a Szinuhet, az Emberiség ellenségeit, az Ország titkát, a Joánnész Angéloszt, a Mikháél-trilógiát, és sok mást, amiről ismét mondom: vagy lelkiszegénységből, vagy frusztrációból nem veszünk tudomást.

Ami egyébiránt érthető, mert egy Waltari könyv után az íróemberben erős a késztetés végképp letenni a tollat: mi a búbánatos nyavalyát írhatnánk még ezek után?!

Nem véletlen, hogy ennek a csodálatos embernek szinte minden könyve mentegetőzéssel kezdődik: hogy amit elír, felesleges, és csupán önmagának szól. Ez egészséges önzés. Márai, hazaibb tájakon valami hasonlót írt, ő úgy fogalmazott: a mű egy időzített bomba, ami egyszer majd csak felrobban valaki lelkében.

Ilyen tekintetben Mika Waltari tömegpusztító fegyver. Ha rajtam múlna, kötelező olvasmányá tenném 16 és 18 év között. Ha nagy filmrendező lennék, megpróbálnám filmmé ültetni ezeket a műveket: de majd egyszer ez az idő, és ez az ember is eljön.

A Turms a halhatatatlan, akárcsak a többi történelmi eposz: nemcsak remekívű regény. Nem csak hihetetlen mesterségbeli tudással felvázolt emberi sorstörténet, de iszonyatos történelmi lecke is, olyan háttérinformációkkal, amelyektől történelemszakos egyetemi előadók elszégyelhetnék magukat. A „Turms…” kézzelfogható, szinte szagolható közelségbe hozza Milétoszt, Spártát, az ókori Szicíliát, az akkoriban még farkasivadékok által lakott Rómát és az etruszkokat. Átad valami olyan bölcsességet, amire a mi, racionálisnak tartott korunkban nincs magyarázat. Beavatás.

„Én, Lars Turms, a halhatatlan, arra ébredtem, hogy tavasz van, és láttam, hogy a fű zöldellni kezd.”

Ha ezt a sort valaki megérzi, átérzi, olvassa el a könyvet.

Más színben fog tűnni a világ, és más színben az irodalom.

(megjelent a Székelyföld kulturális folyóirat októberi számában)

Hódolat Zerkula bátyánknak

2010-10-18T15:11:00.003+03:00

Egyik legszebb nótája Zerkulának. Amúgy meg tökéletes hangulatleírás(om). Dedikálhatnám sokfelé, így hamarjában.

Skandináv haza

2010-10-01T10:07:00.006+03:00

Svédországi rokonaimnak és barátaimnak

Nem tudom, hányan tudják, hogy Báthory Istvánnak skandináv testőrsége volt… Akkoriban még így műkődött a korabeli NATO.

És hogy Árpád apánk második felesége varég (viking) hercegnő volt…

És hogy St. Gallent nem csak mi magyarok fosztogattuk előszeretettel, de a vikingek is, és egy alkalommal hosszasan és jót ittak együtt őseink ott, ahogyan azt a frank krónikás megörökítette…

És hogy Vinland felfedezője, Veres Erik mellett egy Türker nevű hazánkfia, Veres Erik nevelőapja csinált először bort, innen kapta varég nevét Grönland…

És hogy Árpádházi királyaink csak olyankor házasodtak másfelé, ha éppen nem volt egy kéznél fekvő északi, dán, svéd, vagy hasonló hercegnő…

Régóta otthon vagyunk Svédországban, Dániában, Norvégiában. Őseik az Eddák szerint is Attilával harcolták fel magukat mai lakóhelyükig. Aztán feledésbe merült ez is… azazhogy dehogy merült feledésbe.

Vannak helyek most is Svédországban, ahol otthonabban voltam, mint Csíkszeredában.

Ilyen volt például a Göteborgi autóbuszállomás, ahonnan Ljungby-be utaztam, csak hogy egészen prózai dolgokról essen szó. Kedves emberek voltak ott, a közelben kolbászt vettem, megettem, és a székely angolságomat is megértve vettek szárnyaik alá, amíg le nem tettek Ljungbyben.

Ljungby, ahol a fél családom él. Nagybátyám, unokatestvéreim, olyan csángó-székely génbank, ami a svédekkel keveredve időtálló nemzetséget eredményez.

És Göteborg, ahol Attilával félóra ismeretség után sikerült úgy összeveszni, ahogy csak magunkfajta tud a hazától kétezer kilométerre, s amelyből mégis barátság maradt. Tünde, a hajdani osztálytárs, aki úgy bukkant fel Göteborgban, mintha a gyimesközéploki utcán találkoztunk volna…

Malmö. Jobban fújt a szél, és hidegebb volt, mint Csíkban februárban. Szerencsére ott volt Rex barátom, aki melegítette a lelkem.

És Stockholm, ahol nem jártam, mert lusta voltam elmenni odáig. Uppsala, a régi királyok fészke, ahol megint rokonaim élnek.

És a csend, a nyugalom, az ismeretlenként, „turistaként” megélt csend, a gondosan nyírott élősövények, a függöny nélküli házak, az előzékeny közlekedés… Hogy van egy másik, nem annyira idegbetegen délamerikai vagy keleteurópai világ, mint amit megszoktunk itthon.

Ami néha hiányzik. Hiányzik az Északi-tenger. Hiányzanak a kerek szemek az erős arcokon. Hiányzik a skandináv nyugalom. A hosszú esték. Hogy nincs pálinka a kocsmában. Hiányzik a rokonság. A történelmi, és a valóságos.

A barátok.

Svédország. Mert nekünk, székelyeknek, aki örökbe fogad, van annyira haza, mint amelyik elrabolt.

Zakuszka!

2010-09-30T11:24:00.006+03:00

szeretettel, Chef Tibinek, és a Spritz Cafénak...

Azt ugye, mindig es tudtam, hogy keménytarkójú, nagyhátú bolgár barátaink a ződségek mesterei, s bár jó székely emberként magam es azt vallom, az ember legfinomabb barátja a disznó, azért ha ződség, akkor zakuszka, esetleg muretura.

Pár évvel ezelőtt Bulgáriába járva-kelvén, örömmel láttam mindenhol, de tényleg minden vendéglátó helyen ékesen, vagy krétával kiírva: zakuszka. Mondok magamnak, ez mán’ döfi, jó helyen járok. Aztán egyszer csak mondtam egy helyen: na, én most zakuszkát kérek. Elég furcsán nézett rám a pincér, sűrűn bólogatott (ez a bolgároknál a tagadás jele), és mondta kedvesen, hogy az már nincs. Mondtam, hogy de van. Mondta, már nincs. Mondtam, de van. Ezt még mondtuk egy ideig, aztán feladta, és hozott nekem valami sonkás tojásrántottát, aminek láttán azonnal elátkoztam a közös székely-bolgár rokonságot.

Pedig kiderült, ő azt hitte, neki van igaza, mert bolgárul a zakuszka, az reggelit jelent.

Aztán egy másik este egy másik helyen mindenféle kimondhatatlan nevű bolgár étellel próbáltak etetni, az egyikről ma is esküszöm, hogy a ló (ménló!!!) kimondhatatlan része volt uborkalevesben megfőzve, végül hoztak valami cserépedényt, és azt felbontva: lássál csudát, a legeslegjobb zakuszka volt, amivel valaha találkoztam. Még paszuly is volt benne, egészben, ahogy kell.
Meg is ettem.
Közben a mellettem ülő török sofőr erősen méltatlankodva falta béfelé a zakuszkát (villával!), s valami olyasmit mondott, hogy ezt is tőlük lopták, de legalábbis a görögöktől.

Én ezen persze csak mosolyogva nevettem (á la Sántha Attila), mert én jól tudom, hogy a zakuszka székely találmány, kit érdekel, hogy annak idején a nyereg alatt sem árdé, sem paradicsom, sem vinete, sem egyéb ilyen hülyeség nem volt. A zakuszka a mienk és punktum, münk aztat nem csak reggelire esszük, hanem délben és este es, attól vagyunk ilyen szépek és erősek.

Azóta is alig várom, hogy egyszer egy bolgárnak, itthon, reggeli helyett, amikor zakuszkát kér, zakuszkát adhassak.

Freud és a közigazgatás

2010-09-23T17:12:00.007+03:00

Visszatérő rémvalóság számomra (ha rémálom lenne, örülnék neki!), hogy ahányszor közintézményekbe, adóhivatalhoz, önkormányzathoz, ne'adj Isten minisztériumokba járok, rendszerint lilahajú/őszes, megsavanyodott, rossz öltönybe/ruhába öltözött hivatalnokok fogadnak, innen fogva pedig, halandó, hagyj fel minden reménnyel.

Persze, ez akkor is úgy lenne, ha női bombázók, vagy éppen sármos pasik fogadnák a derék adófizetőt: de mégis, ha már így is, úgy is elveszik a pénzed, legalább legyen benne valami esztétikai élmény.
(Szép román közmondás: "Şi futut în cur, şi cu banii luaţi". Magyarra nem fordítom, azért se', maradjon ez a balkán varázsa.)

De közben olvasom, hogy most éppen a Nemzeti Erőforrás Minisztériumában többé nuku miniszoknya, szandál, kivágott cipő: nem, "a munkatársak megjelenésükben- öltözet, hajviselet, ékszerezés, ápoltság- kötelesek megfelelni az állampolgárok minisztériummal szembeni elvárásainak".

Hm. Most kihagyom az olcsó poénokat, de azért kíváncsi lennék, mire alapozza illetékesünk az állampolgárok esztétikai-viseleti elvárásait?! Közvéleménykutatást rendelnek meg a Szondától vagy a Századvégtől, hogyan kell kinézzen egy köztisztviselő?! Előveszik a spanyol etikettet?! A viktoriánus korszak decens megjelenését, fűzővel és parókával?

A háttérben - mindannyian emberek vagyunk - van valami bájos freudi elszólás. Nincs miniszoknya. Nem látszódhatnak a lábujjak (komolyan, ez tényleg pszichoanalitikus dolga, miért akadályozhat ez munkájában bárkit is), vastag harisnya kötelező, és csak a mondóasszony meg a minisztérium stylist-ja a megmondhatója, milyen frizura lehetséges majd.

Részemről, mint januártól reményteljes magyar állampolgár, és eddig is gyakori szenvedő alanya a magyarországi bürokráciának, miniszoknyás, kívánatos, mosolygós hölgyeket szeretnék látni, női honfitársaim számára pedig jóképű, szűk nadrágos fickókat, ott egye meg a fene a protokollt.

Viszont nem szeretnék packázó hivatalnokként látni egy csomó más, magyar állampolgárként visszatetsző egyedet, de ha most erre kitérek, azonnal fasisztoid, szalonképtelen állat vagyok, pedig kisebb lenne az ízlésbeli különbség, mint a hosszú- és rövid szoknya között.

Hajrá prüdéria, hajrá freudi komplexus, hajrá decens közigazgatás. Ha ezen múlik...

Személyi kultusz (sokadik)

2010-09-20T17:51:00.005+03:00

Jó, tudom, tudom, vannak lapok, elmebomlások, amiket még így sem volna szabad reklámozni... de ez megint szívemnek kedves őrület. A mellékelt linken már sokadikszor vagyok ismét leleplezve, jó étvágyat hozzá, számomra is vidám meglepetés, hogy már nem csak zsidó terrorista, mosszados, székely hazaáruló, de már Csurka házi szerzője is vagyok....

Unom bemásolni, inkább mellékelem a linket, ha úriemberek lennének, amik nem, jönnének nekem egy sörrel a látogatottságért:

http://zionistterror-inhungary.blogspot.com/2010/09/szeptember-zsidok-lobbiznak-zsido.html

Rendkívűli állatok

2010-09-20T17:21:00.004+03:00

Gyönyörű bakija a román közszolgálati tévének (RTV1).

Emil Boc román kormányfő magyarázkodása közben, a digitális adás felirata: "Rendkívűli állatok" (Animale extraordinare).

És még mondja valaki, hogy hazudnak... :-D

Hetven éve...

2010-09-14T18:46:00.008+03:00

Hetven éve, a Csíkszeredában megjelenő Csíki Lapok 1940, szeptember 15-i számából tallózok:

-"Gróf Teleki Pál magyar miniszterelnök a bécsi döntés után azt mondta: Valahányszor eredményeket értem el, lelkiismeretvizsgálatot szoktam tartani. És arra szólítok fel minden magyar embert, vizsgálja meg lelkiismeretét, hogy ebből a lelkiismeretvizsgálatból fakadó önismeret fokozott kötelesség- és felelősségérzetre taníthasson bennünket.
Huszonkét hosszú évnek végetérni nem akaró szenvedései után mi az élet lemaradottjai és félreállítottjai, kiket tehertételként kezelt egy ellenséges nép rosszindulatú, embertelen kormányzata, bőven tarthattunk lelkiismeretvizsgálatot, keresvén a hit világánál és hazaszeretetünk csak eldugottan égethető mécsesénél az önmegismerést."

---

- "Éppen azért arra kérünk Titeket, felszabadító Magyar Testvéreink, legyetek hozzánk jók és türelmesek, és sose ítéljetek meg minket a külszín szerint. (...) Ne feledjétek el, hogy az erdélyi lélek kissé mindig talány a Ti szemetekben, Magyar Testvérek."

---

-"Álmunk, 22 éves szakadatlan várakozásunk valóra vált: a Székelyföldön magyar honvéd áll. Ezeréves magyar határunk újabb nagy szakaszán ismét magyar hadilobogót lenget a szél."

---

-"A hónapok óta, kimondhatatlan boldog reménységek között készített piros-fehér-zöld lobogók és kokárdák előkerültek. (...) A zászlók alatt félelemtől reszketve, sápadtan remegtek a 22 éves elnyomás végrehajtói: a román csendőrök. (...) Rossz lelkiismeretük minden pillanatban megtorlástól remegett. Népünk azonban fegyelmezett maradt. Ujjal sem nyúlt azokhoz az emberekhez (...) Nem nyúlunk hozzájuk, csak menjenek! Elmentek! A legtöbb helyen tolvajok módjára lopakodtak ki a falvakból."

Hetven éve volt. El ne feledjük.

Közvélemény. Kutatás?!

2010-09-06T19:36:00.007+03:00

Kezdem azzal, a közvéleménykutatásokkal úgy vagyok, mint Churchill, csak azt hiszem el, amit én hamisítottam.

Különösen egy olyan "közvélemény"-kutatással, amely a román IRES intézet szerint 1231 válaszadót érint, a Jóisten lenne a megmondhatója, miért nem 1200, vagy 1300. Magyarázza majd ezt el egy hivatásos statisztikus, miért van így. Illetve ne magyarázza el.

Lényeg az, hogy ez a vidám statisztika a románság befogadókészségéről szólna, vagy miről. Egyből kiderül belőle, hogy "A megkérdezett románok 37 százaléka ellenezné, hogy roma szomszédja legyen, 32 százalék még saját településén belül sem szeretne cigányokat látni, 23 százalékuk még munkatársnak sem fogadna el közülük senkit."

A vicc csak annyi, hogy (ez eddig 92%), ennek ellenére, a lakosság 23%-a elképzelhetőnek tartja a házastársi-rokoni viszonyt a romákkal, további 10% enyhe fenntartásokkal szintén...

Hoppá.
Vagy az én alapvető matematikai számításaimmal van baj, vagy a román néplélek eredendő furcsaságaival. Tehát se szomszéd, se polgártárs, se munkatárs... de rokon: hát az más...

Ezek után már alig releváns, hogy ezen közvéleménykutatás szerint "alig" 58%-ban utasítanak el bennünket, magyarokat derék románjaink (a megkérdezett románok 15 százaléka nem tűrne el magyar szomszédot, 18 százalékuk saját településén is ellenezné jelenlétüket, 14 százalékuk kollégának sem fogadna el magyart. A válaszolók 11 százaléka Románia területén sem szeretne magyart látni.)

Viszont ugyanakkor a megkérdezettek 53 százaléka szerint kifejezetten jó ötlet magyarrral házasságot kötni, no komment.

Nincs furcsább a népléleknél. És a közvéleménykutatásoknál. És Közép-Kelet-Európánál.
Én a magam részéről maradnék a magyar szomszédnál és magyar házastársnál, aztán majd utálom otthon, tükör előtt a nacionalista lelkemet.

Mert a szomszédaimat ismerem. A családomat is, de azt szeretem.

Madagaszkár-projekt 2.

2010-08-26T19:47:00.005+03:00

…és elképzelem, ahogyan majd átlépjük a madagaszkári határt, és ahogyan beléptünk az antananarivói reptérre, elveszi egy derék szerecseny a székely író útlevelét, és megkérdezi tőle: Occupation? Amire majd a székely ennyit válaszol szerényen: - Yes, indeed…(Hogyne, rögvest, a gyengébbek kedvéért.)

Hát valahogy így fog kezdődni Madagaszkár székely gyarmatosítása, ami a kelleténél körülbelül húszezer évvel váratott többet magára, még a maláj bennszülöttek is hamarabb érkeztek oda az ősi földre, mint Benyovszky Móric apánk.

Egyébiránt, a malgasok titkos története szerint a lemúroknak, - akik a másik őslakosok a szigeten, és Muszka barátunk szerint olyan görények, amelyek majmok – a szeme azért van kidülledve, mert amikor az első magyar ember, Benyovszky apánk partraszállt, teljesen elhűlve bámultak rá, és azóta is úgy maradtak. És azóta is kíváncsi szemekkel várják a jog szerinti utódokat, akik íme, most érkezünk.

Persze, néhány megoldandó probléma még van. Magunkat ismerve hosszadalmas procedúra lesz majd megbeszélni az elgyarmatosított terület széki-, alkirályi- és miniszteri felosztásait, alighanem egy teljes délutánt vesz majd igénybe és néhány hektoliter sört, amíg kielégítő eredményre jutunk, de erre biztató precedenst jelent, hogy mi, jó székely író ártányok már régen megegyeztünk a Székelyföld felosztásában is. Ehhez képest Madagaszkár pipepurc.

Madagaszkár természetesen nem kis falat. Madagaszkár egy legalább ötfogásos vacsora, még nekünk, székely íróknak is. Madagaszkárt még a pingvineknek sem volt könnyű meghódítani, pedig erről még rajzfilmet is készítettek.

Földrajzilag nagyon rendben van, kellemes éghajlat, a monszunokat már jó ideje itthon is megszoktuk, víz van ott is, föld, domb, hegy és emberek, sok-sok fa, amit már itthonról majdnem mind elloptunk, tehát genetikai kihívást jelent majd az egész.

Nyilván, a szigetország felosztásánál majd komoly figyelmet kell fordítanunk a természeti-berendezkedési adottságokra. A csíkiaknak hegyek kellenek, fenyők (ami nincs), ideges szomszédok és sok kocsma. A gyergyóiaknak medvék, havasok, és néhány örmény sem ártana. Az udvarhelyieknek lankák, egy-két unitárius pap, meg legalább egy nagy temető, ahol még mindig jobb, mint Csíkban. A maroszékieknek legalább egy Köcsög utca, hogy az RMDSZ-nek is lehessen székhelye.
A háromszékiek majdnem mindenhol jól vannak, ahol zelegorkodni tudnak és ágyút önteni.

Lényegesen komolyabb probléma leend majd a csíki sör gyártása, amely nélkül köztudomásúlag nem létezik székely élet. A komló talán még csak-csak megterem, de a jó csíki víz már fogasabb kérdés, azt kénytelenek leszünk tankhajókkal szállítani, márpedig a tengerészek anyira megbízhatatlan népség, hogy azok a tengeren még vizet is isznak.
(Ezennel meghirdettetik a tengeri szállítások felügyeleti kapitánysága, ajánlatokat a szerkesztőségben várunk.)

Ami a szilva- és köményes pálinkát illeti, egybehangzó vélemények között ezek Madagaszkáron is beérnek, különösen az északi oldalakon. Erre majd külön zetelaki és kápolnásfalusi iparosokat viszunk ki, biztosítani a létfontosságú pálinkatermelői telepek utánpótlását.
(Ha kell, még autonómiát is kapnak, ami szükség, az szükség).

Több szakértő komoly kételkedését fejezte ki a madagaszkári disznótartás kapcsán, amely fenntartást a gyarmatosító különítmény hűvös nevetéssel jutalmazta, lévén, hogy a disznó mindenhol megél, ahol ember van, sőt. A disznó a székely legfinomabb barátja, és tartós munkával, kitartással, rugalmassággal, széles látókörrel és egy székely Micsurinnal majd elérjük egy idő után azt is, hogy a lemúrok kétszázharminc kilós ártányokká nőjenek, amelyek savanyú káposztával igen ízletesek lesznek. A lemúrkolbász puszta hallatára esszefut a száj a nyálunkban, vagy fordítva.

Mi más kell még tehát Madagaszkár gyarmatosításához?
Ha valaki erre a kérdésre válaszol, az máris felségárulás és madagaszkárulás bűnébe esik, amiért majd a rögtönítélő székely ménes előtt felel, de nagyon.

Tehát: hajóra, székely! Vár bennünket Madagaszkár. Madagaszkáron mindig süt a nap, Madagaszkáron majdnem mindig esik az eső, Madagaszkáron nincsenek szomszédok. Madagaszkáron lemúr van és l’amúr, Madagaszkár a miénk, Madagaszkár, Madagaszkár, Borneó és Celebesz, székely volt és székely lesz!

Senkit hátra!

2010-08-25T11:06:00.006+03:00

Nálunk szerencsésebb, erősebb, nagyobb népek katonai doktrínájában alaptétel: „senkit nem hagyunk hátra”.

Többek között ezért erősebbek, nagyobbak, szerencsésebbek. Mert bármilyen romantikusan is hangzik ez az alaptétel: bizalom, lojalitás, hit és hűség nélkül nem lehet építkezni. Ez nem romantika: ez tény.

Voltak időszakok a magyarság életében is, és többnyire ez volt a döntő, amikor senkit nem hagytunk magára.

És voltak időszakok, sőt bármennyire is fáj: vannak, amikor magára hagyjuk sajátjainkat.

Aztán jó nagyokat csodálkozunk, hogy senki nem vesz már lassan komolyan, hogy következmények nélkül lehet megverni, bezárni, kiutasítani, be nem engedi magyar állampolgárokat, magyarokat, akár államelnököt is, miért is ne.

Jó, ez a múlté – szeretném én hinni ezt, ezért is írom e sorokat.

Jelen pillanatban egy bolíviai, európai mércével börtönnek sem nevezhető helyen tartják fogva Tóásó Elődöt, immáron több mint másfél éve. Tóásó Előd szovátai, székely, magyar ember, aki mai napig érvényes és elfogadott, sőt érvénytelen és elfogadatlan ítélet nélkül ül egy számunkra közepes amerikai horrorfilmekből ismert helyen.

Tóesó Előd valahogy belekeveredett egy rendkívűl bonyolult vagy rendkívűl egyszerű történetbe, ahol rajta, és egy horvát srácon kívűl mindenki meghalt, és jelen pillanatban ő Bolíviában egy „terrorista”, aki Evo Morales életére tört.

Hát, ha valakire nem illik a külföldi, vérprofi államelnök-gyilkos zsoldos fantomképe, akkor ez Tóásó Előd. Előd zenélgetett, verseket írt, számítógépeket bütykölt, tanárkodott, majd elment egyet a barátaival Bolíviába.

Azóta is ott ül.

A kérdés most nem is az, hogy Tóásó Előd valóban pszeudo-kommunista államelnököt ment-e gyilkolászni Eduardó Rózsa-Floressel. Erről már többet írtak, és többet elmélkedtek, mint egy átlagos vidéki könyvtár állománya.

Nem. A tény az, hogy Tóásó Előd az ég egy világán semmit nem tett, ami bármilyen mérce szerint büntetendő lenne.

A tény az, hogy Tóásó Előd jelen pillanatban bolíviai fogoly.

Tény az, hogy Tóásó Elődnek semmiféle normális, elfogadható, sőt elfogadhatatlan tárgyalásban sem volt része, az ártatlanság vélelme az ő esetében költői fogalom.

Tény az, hogy Tóásó Előd, magyar ember kiszabadítása érdekében eddig semmiféle magyar diplomáciai erőfeszítés nem történt.

Kiszabadítása? Még csak egy jog szerinti tárgyalásra sem került sor. Hogy Előd hibás volt-e vagy sem, hogy egyáltalán létezett-e Evo Morales ellen merényletterv, ez sűrű, setét titok, amelyet a legnagyobb rosszindulata ellenére sem tud megerősíteni példának okáért Marcelo Sosa bolíviai főügyész.

Az a bolíviai főügyész, aki félévente bejelenti, ő majd jól eljön Magyarországra vizsgálódni az „Eduardó-ügy” kapcsán.

Ahelyett, hogy Magyarország, ami az erkölcsi minimum, kérné egy nemzetközi, vegyes bizottság felállítását az ügy kivizsgálására. Teszem azt, legyen magyar-horvát-ír-bolíviai. Csak mert így lenne méltányos.

Mert mégiscsak lelőttek két magyart, egy harmadik pedig börtönben van. Olyan börtönben, amilyeneken gulágos emlékektől borzadunk el. Ítélet nélkül.

Most nem a magyar külügyet kárhoztatom, éppen ellenkezőleg. Amilyen mostanig volt, tudjuk, szó se róla. Őszintén remélem, az új más.

Az új kellene bizonyítson, és megmutassa: mi, magyarok sem hagyunk hátra senkit. Mi, magyarok, gondot viselünk véreinkre. Mi, magyarok, nem csak megadjuk az állampolgárságot a magyaroknak: de meg is védjük őket. Mi, magyarok, nem kérünk többet, de kevesebbet sem: méltányos elbírálást, és jogszerű elbánást.

Tényleg itt az alkalom bizonyítani. Bolívia elnöke, Evo Morales aztán tényleg nem a kisantant, nem az Amerikai Egyesült Államok, még csak nem is a Nemzetközi Valutaalap.

Mégcsak nem is egy ministrángyerek.

Ha egy bolíviai diktátor önkényétől nem tudjuk megvédeni a sajátjainkat, akkor aztán tényleg megérdemeljük a sorsunkat. Ennél azért mégiscsak többek vagyunk, többnek kell lennünk.

Tóásó Előd jelenleg egy szigorított bolíviai börtön lakója. Hátrahagytuk. Magára hagytuk.

Csak remélni merem, hogy nem végleg. Önbecsülés kérdése, hogy a magyar külügy sem aludjon (erkölcsileg) puhább párnán, mint Előd.

Madagaszkár-projekt 1.

2010-08-24T19:08:00.001+03:00

Székelyföldnek nincsen gyarmata, pedig lehetne… Legalábbis ezt gondolja az erdélyi írók egy része. Madagaszkár például ideális hely lenne, Benyovszky Móricot ugyanis a 18. században az afrikai kontinens mellett elhelyezkedő, nagy kiterjedésű szigeten a helyi bennszülöttek királlyá is koronázták. Ő volt a sziget első és utolsó egyeduralkodója – tudtuk meg György Attila írótól, a Székelyföld folyóirat egyik szerkesztőjétől.

„Az ötlet gazdája én vagyok. Orbán János Dénes, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) az elnöke is, ahogy meghallotta, rögtön a magáévá tette. Szóval, arra gondoltunk, hogy indítunk egy játékot. Úgyis divat mostanában, hogy nap mint nap mindenféle hirtelen felfuttatott és önjelölt médiasztárokkal készült kalandtúrákat és túlélő túrákat láthatunk a tévében. Mi, gondolom, ennél minőségibb projektet valósítunk meg, ha sikerül Székelyföld számára Madagaszkárt meghódítanunk. Az elvi része már ezerrel halad… Remélem, azért »haditerveinket« nem veszik komolyan, és a partra szállásunk sikeres lesz, nem fognak megérkezésünkkor lelőni, elpusztítani. Folytatva a fantáziálást, Székelyföldnek most már nemcsak haza, hanem gyarmat is kell. Madagaszkár ilyen szempontból ideális, hisz tenger veszi körül, és nincsenek közvetlen szomszédok. Itthon ugyanis már sokszor ráfáztunk szomszédainkra. A sziget nagyon gazdag legelőkben, erdőkben és persze vízben, amely sokkal melegebb, mint a Szent Anna-tó, de aki fázni szeretne, felmehet a hegyekbe, mert azok is vannak ott…”

Persze, ez a felvezetés a „gyarmatosítással” tréfás. Az irodalmárokra jellemző ugyanis, hogy sokat utaznak a fantázia tengerén, játszanak a gondolatokkal. Attiláék előkészületeihez is például hozzátartozik, hogy Madagaszkár térképén már kijelölték, az egyes székely székeknek hol lesz a megfelelő gyarmatuk. Persze, nem a szokványos fegyverekkel, hanem a penna erejével próbálják a bennszülött lakosságot meggyőzni és céljaik felé hajlítani.

Lényegében egy irodalmi kalandról van szó. Maga a kiutazás, kaland valószínűleg a jövő év tavaszán kezdődik, de még nem lehet konkrétumokat tudni, az sem ismeretes, hogy kik vesznek részt a projektben. Ahogy György Attila is aláhúzta, a székelyekre jellemzően „lassú és hosszas” az előkészület. Komolyra fordítva a szót, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Szépirodalmi Páholy egy érdekes, újszerű irodalmi projektre készül. Néhány alkotónk, írónk, költőnk az erdélyi kultúrának lesz követe az afrikai szigetországban.

„A humort egy kicsit hanyagolva, tényleg kiutazunk Madagaszkárra, felkeressük Benyovszky Móric sírját, aki köztiszteletnek örvend a bennszülöttek körében. Természetesen ebből a kalandból filmet készítenénk, és egy irodalmi antológiát is kihoznánk. Gondolom, így lesz ennek reális hozadéka mind az alkotók, mind a közönség számára. Továbbá szerintem egy írói üzenetet is megfogalmazunk: Merjünk nagyot is álmodni, még ha játékból is tesszük ezt. Nem kell visszahúzódottnak lennünk, hanem becsületesen játsszunk egy felnőtt, érett játékot. Szóval egy igazi, hangzatos irodalmi projektet valósíthatunk meg. Érdekes következményei lehetnek annak, hogy személyes példánkkal próbáljuk életformánkra rávezetni a madagaszkáriakat. Valószínű, ez fordítva is igaz, vagyis nekünk is nehéz lesz a disznótartásról a lemúr-tartásra áttérnünk. Ha egy ilyen egzotikus helyen követei lehetünk az erdélyi kultúrának, már csak az is megéri. Megtörténhet, hogy erdélyi szerzőket nem ismer az anyaországi olvasó, de a Madagaszkár-projekt kapcsán felfigyelhet ránk” – összegzett György Attila.

az eredeti cikk ITT.

Személyi kultusz :-D

2010-08-23T11:01:00.005+03:00

Tudom, hogy kicsit unja már mindenki a témát, de ez annyira szép, hogy muszáj megosztanom.

Nemrég fedeztem fel a YouTube-on ezt a szívmelengető klipet, utólag is hálás köszönet a készítőjének, szidni csak ilyen szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes... :-D

Székely "konyha"

2010-08-03T12:06:00.004+03:00

Székely? Magyar? Székelymagyar?

Azért annyira rossz dolgunk nem lehet, ha egy ideje azon vitatkozunk, hogy mennyire magyar a székely, vagy mennyire nem, adja Isten, ennél nagyobb bajunk ne legyen, a véleménykülömbségek dacára. Egyébként meg erről beszélni, vitatkozni azért is vicces számunkra, mert mindezt magyar nyelven tesszük, és ez önmagában választ ad mindenféle kérdésre.

Ha már a nyelvnél tartunk, akkor érdemes kicsit az irodalommal is foglalkozni, ez manapság ismét divatos, hogy aszongya, tényleg, akkor van-e székely irodalom, s ha igen, akkor az milyen állat?

Úgy vélem, minden irodalomelméleti vélekedés dacára, hogy az irodalomközeli embereknél nagyjából az ötven felettiek azok, akik erre határozott nemmel válaszolnak, a fiatalabbak óvatosabbak ezzel, vagy egyenesen meggyőződésük, hogy van.

Sántha Attila jeles kollégánk például, akit joggal nevezhetünk a „székely irodalom rabonbánjának”, esküszik ennek létezésére, s ebben alighanem ott van igaza, ahol annak idején a transzközép irodalom meghirdetésekor: amiben hiszünk, az van, és punktum.

A „transzközéppel” bevált a dolog, kitűnő alkotók sorait szabadította rá a kortárs erdélyi és összmagyar irodalomra.

Ha már Sánthát említjük, beszéljünk hát kicsit a napokban megjelent székely irodalmi antológiáról is. Címe, nem véletlenül: „Iszkiri a guruzsmás berbécs elől”, csak hogy az anyaországi is értse, hogy ő ezt nem érti. (Azonkívűl meg egy Sántha-vers címe.) Sántha többnyire „székelyül” ír, pontosabban a székely nyelvjárást emeli kiáltvány-szintre.

A székely antológia másik karizmatikus szerzője Orbán János Dénes, aki a kötetben a rá jellemző sokszínűséggel, mívességgel és polgárpukkasztással van jelen. Ha létezne székely Borges, ejsze’ Orbán János Dénesnek hívnák.

Fekete Vince, aki a hajdani új és jelenleg közép-nemzedéknek a mentora, e kötetben legfőként tárcákat, tárcanovellákat közöl: az ő írásaiból leginkább a székely kisváros, vagy a székely átlagember hétköznapjai köszönnek vissza, olyan otthonosan, amilyen a kapufélfán gubbasztó macska.

Muszka Sándor, az antológia szerzői közül a legfiatalabb, ismét új műfajt hozott magával, leginkább talán székely „stand-up comedy”-nek nevezhetnénk, és üdeségével, mindannyiunk számára ismerős fordulataival sok hivatásos humoristát megszégyeníthetne.

Az ötödik szerzőről nem szólok, azon egyszerű oknál fogva, hogy az jómagam vagyok, és én éppen e helyen elmélkedem a székely-magyarságról.

Ezek mind külön műfajok, mind irodalom, és mind székely.

Ugyanakkor mind magyar, ez kétségtelen.

Külön-különféle ízek, amelyek kitűnően egybeolvadnak egy terített asztalon. És ugyanolyan jól kiegészítik ezt a menüsort, ha mindenáron székelyül akarunk látni, Kányádi versei, Tamási írásai, de akár Nyirő József, vagy a kortárs székelyföldi, nevesebb költők-írók alkotásai.

Arról vitatkozni, hogy létezik-e külön székely irodalom, éppen olyan vidám, de önmagában véve értelmetlen dolog, mintha a székely konyháról értekeznénk. Persze, van székelygulyás, van „üstbetej”, és van kékes túró – de ez mind igen közeli rokonságban áll a palóclevessel, vagy hétvezér tokánnyal, a brassói aprópecsenyéről és Újházy-tyúkhúslevesről nem is beszélve.

A magyar konyha része az egész – nos, ugyanúgy ezek az irodalmi székely ízek is az egyetemes magyar irodalom részei.

Hogy önmagában is meg lehet enni, sőt jól is lehet lakni vele, az tény. De attól még egy „nemzeti konyha” részei.

Másként szólva: székelyesen főzünk, de magyarosan eszünk.
És ez legyen elég gasztronómiából. Lényeg az, hogy jók vagyunk benne.

Tusnád után

2010-07-27T11:24:00.006+03:00

Enyhe nikotinmérgezés, sör-allergia, lassacskán próbálom kiheverni a Tusványosi hetet.

Ez az oka a hallgatásnak az utóbbi napokban. Nem volt tévé, nem volt internet, volt viszont sok régi barát, sör ipari mennyiségben, rengeteg építő és érdekes program, amelyekből egyen sem vettem részt, és volt még például Kiss-Budai Tibor, akinek ezúttal is köszönet a baráti és konyhaséfi aggodalmas gondviseléséért.

Ja meg volt könyvbemutatónk, az Orbán János Dénes, Fekete Vince, Sántha Attila, Muszka Sándor és jómagam által jegyzett "Iszkiri a guruzsmás berbécs elől" című székely irodalmi antológiát mutattuk béfelé, kicsit talán pikánsabban, mint szokás, de azt mondják, jó volt.

És beszéltünk a Madagaszkár-projektről is, erről később írok, lényegében arról van szó, hogy ezentúl nem bízzuk senkire a sorsunkat, jövő tavasszal mi, néhány erdélyi magyar író kimegyünk, és magunkévá tesszük Madagaszkárt, amelyet már papíron fel is osztottunk székely székekre.

Addig is, amíg lábadozom, itt látható egy rövid összefoglalás irodalmi nyeletlenkedésünkről:

http://www.youtube.com/watch?v=ekLOGCsn6Aw

Utánlövés

2010-07-18T18:59:00.007+03:00

Nos, elmúlt vagy két hete annak, hogy bejegyeztem ide "A jó székelyt".

Időközben rengetegen átvették, közölték, megrágták, kiköpték, lenyelték, kommentálták, ahogyan ez ilyenkor illik.

Közben lettem "liberálgeci", "büdös zsidó", "szadeszos", "fideszbérenc", "puhapöcsű", "Gheorghe Attilescu", árokásó, hazátlan csángó, és ezek még a finomabb jelzők, amelyekkel az erdely.ma és a mandiner.hu honlapján elláttak.

Hja, kérem... húsz év "náci", "szélsőjobbos", "véresszájú magyar" után felüdülés ilyeneket is hallani.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy közvetlen a cikk megírása után magam is úgy gondoltam, ez kicsit túlzás volt, és éppen úgy általánosítottam, mint akiknek felrovom ezt.

A reakciókat tekintve most már úgy gondolom, nagyon is igazam volt, mi több, finoman fogalmaztam. Hiszen éppen azok, és éppen úgy reagálták le, akikről, és amit írtam.

Itt semmiféle külömbséget nem tudok tenni a nevetséges perrel riogató oldalági, megélhetési Nyirő-leszármazott, a fotelnáci fenyegetőző, a hivatásos sajtólevelező elmeintézet-igazgató, vagy éppen nemzeti oldalon álló, de álnéven pocskondiázó közíró között. Egykutya. Ez az írás róluk szólt, és hál'Istennek, hogy leírtam.

Záróakkordként, ha már amúgy is majdnem kimerült a rám hordható jelzők tára, idézem a keserű viccet: "Mikor lesz a székelyből román? - Ha kimegy Budapestre..."

Vagy, ha éppen a szentnek tartott, és rendkívűl káros sztereotípiákon kívűl ír - mondanám most én.

Vitatkozni persze, ezzel az emberfajtával ezentúl sem fogok: disznókkal nem birkózunk, mert mindenki sáros lesz, de ezt a disznó még élvezi is.

Amúgy meg senki ne könnyebbüljön meg: továbbra sem lettem zsidó, liberális, sem román, sem fideszbérenc, de változatlan nem vagyok nemzeti barom sem, akit odaterelnek, ahová éppen akarnak. A nemzeti elkötelezettség nem jelenti az agyhalottságot.

Illetve nem kellene azt jelentse.

Minihoudini

2010-07-12T12:03:00.003+03:00

A szlovák rendőrök és a negyvenkilós roma szabadulóművész borzalmas históriája, amelyet csak mozgóképben lehet elmesélni... :-D

(Színes, 6.51 perces szlovák akciófilm)

A "jó" székely

2010-07-05T18:33:00.007+03:00

Anyországi, (szélső)jobboldali portálok, hangadók szerint a jó székely olyan, amilyennek ma azt az angyalföldi, borsodi, vagy tápiószentmártoni magyar ember megálmodja egy Nyirő-kötet, és hat feles barack után. Kemény mint a szikla, ugyanúgy porlik, zsigerből utálja a zsidót és a kommunistát, könnybe' lábad a szeme, mikor magyar turistát lát a galambdúcos porta előtt, és egyáltalán, mindenben, mindenkor egyetért azzal, aki visszakézből büdösolához és édeserdélyittvagyomozik.

Ha nem ilyen, akkor az szerintük nem is székely, az kollaboráns, hazaáruló, korcs, hülye, a nagyapja legalábbis kocsmáros volt a faluvégen, és ha nem, akkor biztosan van valamilyen RMDSZ-es rokona, ami tekintetbe véve a székely népsűrűséget, valószínűleg igaz is.

Mármost a valódi székely valóban nem rajong senkiért, aki nem magyar vagy pláne székely: de esze ágában sem jut kapásból pocskondiázni, földig alázni, kiirtani bárki mást, aki nem olyan, mint ő. Nem, ezt meghagyja az anyaország rosszabbik részének, és legfennebb azoknak oszt ki két jólirányzott pofont, akik anyaországból jövet őt megpróbálják igaz magyarrá nevelni.
És ezt milyen jól teszi...

Anyaországi, hivatásos magyarok szerint a jó székely utálja Orbán Viktort is, mint a kukorica-gölődint, a jó székely elkötelezett kelet-párti, a jó székely Dózsa óta egyengeti a kaszát, hogy na majd eccer jó rendet vágunk az ármányos nem-magyar világban.
Holott az igazi székelynek van annyi esze, hogy megnézze, kitől kapott egyetemet, állampolgárságot, pénzt, paripát, kedvet a fegyverhez: és mindezt nem téveszti össze a nemzeti bóvlival házaló anyaországival. Dózsát nem szereti, mert miatta már levágtak sok fület, és egyébként is, az is hülye, aki a kaszát nem kaszálásra használja, különösen, hogy errefele még maga kénytelen megművelni a földjét. Keletről megmegvan a maga véleménye, elég jól ismeri, szegről-végről, szuronyhegyről az oroszokat.

Anyaországi, hivatásos (szélső)jobboldali közíró nem érti, pláne, ha eddig még soha nem járt Erdélyben pünkösdi búcsún kívűl, hogy mégis, hogy van az, hogy a székelynek véleménye van, és nem zsigerileg hungarista? Nem érti, hogy soha nem volt az, nem érti, hogy a székely legalább olyan okos és művelt, mint ő. Nem érti, hogy két nyelvet beszélni nem gyengeség és nemzeti korrumpálódás, hanem nagy erény, - de honnan is értené?!

Hivatásos magyar turista Erdélyben, aki háromkilós mustárt vásárol két erdélyi műemlék megtekintése között, nem érti, hogy van az, hogy az a sok derék, vendégszerető ember miért nem olyan mint ő: és azt persze nem lehet megértetni vele, hogy tényleg, ha a székely is annyira hülye és önző lenne, akkor nem látná őt vendégül legközelebb.

Anyaországi, nadrágszíj-parcellán vagy panelban felnőtt, amúgy jóindulatú ember nem érti, hogy Székelyföld az, ami, saját élete van, és ugyanolyan jóindulattal fogadja el a tápos vendéget, ahogy évszázadokkal ezelőtt a román juhászt vagy cigány kéregetőt. Mert ilyen, és kész.

Valami ilyesmiről írta Mikszáth annak idején: "mintha egy tenger lenne köztük és miközöttünk".
De persze, már ő is a politikai osztályra gondolt. Mert amúgy a nemzet egy. Kivétel ezek közül csak azok, akik megszabják, milyen is kéne én legyek.

Diktatúra?!

2010-07-03T20:41:00.008+03:00

Amióta csak tudatosítom környezetem: tekintélyelvű vagyok.

Ma már azt mondom, a senecai, szentágostoni, urambocsáss: marktwaini elv alapján, hogy az ideális államforma a tekintélyelvűség - ha úgy tetszik: diktatúra - amennyiben a tekintély, avagy a diktátor tökéletes.

Persze ez illúzió. Tökéletes diktátor nincs.

De van olyan államberendezés, ami egy népcsoportnak vagy nemzetnek üdvös, tükrözi hitét, lekületét, és ebből néha csodák születnek. Néha katasztrófák is, igen: de hát a történelem már csak ilyen, és olykor a határozott fellépés igenis történelmet ír. Ki emlékezne a punokra Hannibál nélkül? Spártára katonai diktatúra nélkül? Athénre Periklész nélkül?

De ez ez most nem is erről szól. Egyszerű, hétköznapi intézkedésről beszélünk. A legújabb hírek szerint a közintézményekben kifüggesztik - illetve kérik őket, mármint az intézményeket! - a Fidesz és Orbán Viktor országmegváltási programját. (Na jó, legyen ez vízió a szkeptikusok szerint.)

És hogy ez rettenetes, északkoreai, és borzalmas kommunista, totalitárius gyakorlat, azt elsőként a jobboldali(bbnak tartott) sajtó kürtöli szét, enyhe vuvuzela aláfestéssel a vérszegény ellenzék részéről.

Na persze. Hogyne, utáljuk a ránk erőszakolt programot, a tacepaokat, a lózungokat. Ha másé.

Ez azért, ne tévesszük szem elől: a mienk. Illetve, bárhogyan is utáljuk egymást: Magyarország majdnem 70%-áé. A határontúliakat nem mérhették - eddig! - akkor alighanem több is lenne.

Mielőtt ijedtében összecsinálná magát a mai magyar népnemzeti(nek öndeklarált) oldal, gondoljon a két világháború között hál'Istennek minden csonkaországi közintézményben kifüggesztett kormányprogramra:
"Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában".

Ugyanígy kifüggesztették, ugyanilyen "diktatúra" eredményeként.
Ugye, azzal semmi baj nincs? Hát ezzel sem. Ugyanarról szól.

Döntsük már el, a nemzet javáért küzdünk-e, vagy egymás ellen.
Persze, ez is illúzió, ezért hiszek mégis inkább a tekintélyelvűségben.

Csend, nyugalom

2010-06-27T19:27:00.007+03:00

Csend van és nyugalom.

Írhatnék most arról, hogy egyre idegesítőbb az anyaország nemzeti(bb)nek aposztrofált internetes sajtója. Néhány barátom kivételével frusztált emberek, akik számára egyedüli mércéje a magyarságnak, hogy aki nem ért velük egyet, az hazaáruló, és nyilván zsidó.
Gyakorló szkepto-szemita vagyok (ezennel a megnevezést levédem), de ez azért erős túlzás.

Írhatnék arról, hogy foci-vb lévén, milyen jólesett, hogy nyertek a németek az imént, de hát ez csak természetes. :-)

Írhatnék Dani barátom állásfoglalásáról, de erről azért sem, mert a világon legalább két dolog van, ami vitathatatlanul emberi döntés: ez a vallás és a szex, ebben a sorrendben. Mindenki az, aki.

Írhatnék arról, hogy hál' Istennek egy sziklára épült házban élek Csíkszeredában, ami önmagában véve is elég magason van, de alattam tizenöt méterre már lassan összefüggő tó a vidék. Ha még egy-két métert nőne, nem lenne többé sem nemzetiségi gond Romániában, sem gond a bankkölcsönnel, szinte drukkolok neki.

De mindez most valahogy nem érinti meg újra az ingerküszöbömet. Nyár van, akkor is, ha esik az eső, akkor is, ha az emberi butaság változatlan, akkor is, ha a barátok barátok maradnak: ez ebben a szép.

Csend van, nyugalom, itt, Csíkszereda fölött is, nem kell ehhez messze menni.

(képen: Marczi von Benczével örülünk a nyárnak)

...és van igazság.

2010-06-16T17:39:00.008+03:00

Kevés jó hírt olvas manapság az ember.

Ezek egyike az, hogy a jelen oldalon többször is említett Drasius Kedys, a litván, tragikus sorsú pedofilvadász halála után is igazság szolgáltatott: a minap ugyanis holtan találták az egyik - és eddig a bűnös anya mellett utolsóként életben maradt - alakot. Név szerint Andreas Usas volt politikust, aki mit ad Isten, részegen beborult az ATV-jével egy mocsárba.

Hab a tortán, hogy a látletek szerint, a "baleset" előtt minden valószínűség szerint rettenetesen megverték és megkínozták.

Vannak ilyen balesetek.

Tényleg van igazság időnként, bármennyire valószínűtlen, és kevéssé vigasztaló is ez.

Állást foglalnak :-)

2010-06-10T18:22:00.006+03:00

Őszintén mondom, amikor pár nappal ezelőtt arról olvastam, hogy Szegedi Csanád, Jobbik EP-képviselő irodát nyit Marosvásárhelyen, a hír el sem érte az ingerküszöbömet.

Ha elérte volna - de mondom, hogy nem! - akkor is csak azért, hogy miért nem Székelyudvarhelyen, vagy Csíkszeredában, merthogy a jobb sorsra érdemes Marosvásárhely magyarnak megmaradt, sajnos már kisebbik része is kollaboráns feudum.

Nyilvánvaló, hogy Szegedi Csanád irodanyitása egyfajta előremenekülés, miután az anyaországban lassan kifogta a Jobbik vitorlájából a Fidesz a szelet. Ezzel nincs is semmi baj. Azzal pláne nincs baj, hogy a Jobbik EP-irodát nyit Marosvásárhelyen, nyithat Nürnbergben vagy Oslóban, vagy Dublinban is: európai parlamenter irodája, nem?!

Ilyenkor lóg ki a lóláb, és bármennyire is szeretném végre agyalágyult gyerekekként szívemre ölelni az erdélyi "liberálisokat", nem, és nem lehet. Mert ezek a szegény, szerencsétlen, nem is tudom, kit-mit féltő emberek, akik ráadásul rútul át vannak verve, hiszen hangadóik és "példaképeik" már rég átálltak az új magyar kormány - és igen, a Fidesz! - szekértolóinak friss, éhes táborába - még mindig zsigerileg gyűlölnek mindent, ami "magyar".

Stocholm-szindróma, persze, ismerjük. Meg hát jó részük nem is magyar, ez is tény.

De ez azért vicces. Ha egy belga, francia, szlovák, osztrák képviselő nyitna irodát Marosvásárhelyen, állítom, az aláírók sorban állnának a fogadási svédasztalok előtt, majd hosszan értekeznének egymás között az egységes Európa szépségéről. De ha egy magyar párt - jelen esetben éppen a Jobbik nyit irodát -, nos, Szodomea és Gonorrhea következik.

Mit tehet a frusztrált senkiházi, ilyenkor, állást foglal, és ha már fizetett állás nincsen, aláírást gyűjt, ezt megszokta, ez semmibe nem kerül, ez legalább megjelenik, fontosnak érzi magát. És gyűjti, és gyűjti az aláírást, mindig, mindenkor, most éppen a marosvásárhelyi Jobbik-iroda ellen.

Az közben eszébe se jut, hogy éppen ezzel ad súlyt az irodának és a Jobbik-képviseletnek, de hát ez már az ő lelki szegénysége.

Ha egyszer valaki veszi a fáradtságot, nézze már végig az elmúlt években zajlott erdélyi "liberális"-aláírásgyűjtéseket. Hol éppen Wass Albert ellen, hol a Fidesz ellen, hol szerénységem ellen, hol a vélhetően jobboldalról fújó passzátszél ellen. Az aláírókat szinte fénymásolni lehetne: ugyanaz a két-háromszáz (és ez egy jó arány azért!) ember, plusz-mínusz néhány tucat alkalmi preferencia.

Azért ezek az aláírási listák jók. Ezek legalább őszinte lelkiszegények. Le lehet menteni ezeket a listákot, el lehet nézegetni őket, ki lehet elemezni. Ki, mit, miért, kivel, mikor, miért, miért nem.

Tanulságos.

Errefele sosem lehet tudni, ki az ember barátja. De hogy ki nem, arról lassan, nekünk, erdélyi magyaroknak, politikai pártállástól függetlenül: van egy listánk.

Tarquiniai levél

2010-06-08T18:54:00.012+03:00

Kétezerötszáz éve hegyeim voltak, tavaim, lovaim és hajóim, és emberek, akik életben tartottak mindent, ami arra érdemes. Akkor is, ha ezért életet kellett elvenni: mert örök törvény, hogy valamit valamiért. A mérték határoz meg mindent.

A mértéket én határoztam meg.

A mértéktelenség a legveszélyesebb és legérthetőbb emberi tulajdonság.

Mértéktelen a szerelem, a szeretet, a lojalitás, a hit és az akarat. És mégis mindez kellő mérték nélkül semmivé lesz. A mérték a szerető, a haza, az Istenek és önmagunk. Ez megmarad túl az időkön, akkor is, amikor már nincsenek hegyek, tavak, lovak és hajók, és emberek helyett is csak alattvalók élnek.

De még egyszer bizonyosan eljön az idő.

Ismét lesznek hegyek, tavak, lovak és hajók, emberek, és lesz akit szeretni, aki teljessé teszi a mértéket. Lesz majd lobogó, lesz kard, lesz kézcsók, arc-csók és szerelmes csók. Harc lesz és megnyugvás a veszteségben, harc lesz, és felhőtlen öröm a diadalban. És folytonosság, fiúk és lányok örökítik majd át a jó vért, ahogyan eddig is történt.

Utánunk majd lobogók maradnak, gyűrűk, istenek, nevek és érzelmek, amik időzített bombaként élnek a sejtek legmélyén. És nemcsak valakik, de Valaki, akiért mindezt érdemes volt.

És megmaradunk mi, az emlékezettel, amit úgy hordunk magunkban, mint az asszonyok az áldást.

Mert semmi más nem fontos, de tényleg: csak az élet számít.

Rónin

2010-06-08T17:57:00.002+03:00

Miért lettem rónin?

Ágoston Dániel nyílt levele. Tanulságos.

Huszárok az ezeréves határon

2010-06-06T20:02:00.008+03:00

Mátyás-huszárok a gyimesi ezeréves határon. Trianon-megemlékezés, Nemzeti Összetartozás Napja.

Kilencven év...

2010-06-03T12:13:00.003+03:00

Kilencven éve történt volna?

Igen, azt mondják, a trianoni békeszerződést 1920, június negyedikén írták alá. Elhisszük, tudjuk, érezzük: igen, valamikor valamit aláírtak a győztes nagyhatalmak – és aláíratták azokkal, akiket legyőztek. Vae victis: jaj a legyőzötteknek, ezt már kétezer éve ismerjük.

De hogy kilencven éve?! Relatív ez. Számomra 1971 augusztusában írták alá, amikor megszülettem. Beleszülettem egy olyan ország jogrendjébe és szokásvilágába, amely percig sem volt hazám: mindössze egy rám erőszakolt jogi keretet adott létezésemnek.

Másoknak ez húszéves, vagy hatvanéves diktátum. Nagyapáinknak a legfájdalmasabb, mert ők még megtapasztalhattak négy évi Hazát, hogy aztán másodjára is elveszítsék az országot.

És ez most mégsem a kesergés pillanata. Mert ahol kilencven év megszállás után is ennyire elevenen él a haza, ott nagy baj nem lehet. Nem lett nagy baj a nemzet lelkében a százötven éves török uralom, az ötvenéves szovjet uralom után sem.Nem lett nagy baj a kétfejű labanc sasok és a madéfalvi veszedelmek után sem. Még mindig „él nemzet e hazán”, s aligha van a világnak olyan sarka, ahol majd’ évszázados idegen uralom után is töretlen hittel és változatlanul önmagaként marad meg a nép.

Hát erre büszkék lehetünk. Szokás azt mondani rólunk: ünnepeink vesztes csaták emlékei, hogy a magyarság önmaga siratásának emlékműve.

Egy fenét.

Mutassanak még egy népet nekünk Európában, amely ezer éve is ugyanazon szavakkal imádkozott, és amelynek a haza ugyanaz maradt, a térkép változásaitól függetlenül. Egyformán magyarok maradtunk, a pozsonyi, a gyimesi, az ungvári és a zentai: sok esetben sokkal magyarabbak, mint a megcsonkított országon belüliek. Ez önmagában véve egy csoda: Magyarország nem volt, és nem lesz: Magyarország van.

Amikor úgy tűnt, hogy elveszik, akkor sem mások döntötték ezt el. Nem: az a belső ellenség, és a kishitűség eredménye volt. Magyarország sorsa nem a versaillesi kis palotában dőlt el, hanem az akkori, elvérzett ország hazaáruló politikusai miatt.

„A környező államok haderőinek bevonulását a belgrádi egyezmény tette lehetővé, amelyet 1918. november 13-án, 23 óra 15 perckor írt alá Linder Béla, a magyar kormány megbízottja. Ebben Magyarország hozzájárul a demarkációs vonalak és demilitarizált övezetek antant-csapatok általi megszállásához.”

Ugyanez a Linder Béla békés nyugdíjasként halt meg – na hol is? Szerbiában! – a megszolgált zsold birtokában. Nem ő volt az utolsó, sajnos, rákosik, ötvenhatos horngyulák, december ötödikei gyurcsányok követték a sorban… És mégis: újra él nemzet a hazán, és egyre inkább.

Sosincs veszve semmi. Ki mondta volna meg ezernégyszázban, hogy legeltető-vándorló, a történelem akkori kulisszáin kívül rekedt népek öröklik majd el a Kárpát-medence oldalsó részeit? És ki mondhatja most azt, hogy kétezernégyszázban nem lesz egy erős, vezető Magyarország?!

Mert magyarnak lenni nem demográfia, nem(csak) politikai döntések, hanem kultúra, emlékezet, hit kérdése. Valami, ami nem erről a világról való. Ezek segítenek majd meghozni a megfelelő demográfiai és politikai vállalásokat: nem fordítva.

Trianon? Majd egyszer elfoglalja a maga szégyenteljes helyét mohi, mohács, világos mellett. Része lesz történelmünknek: de semmiképpen nem végzetes. Nem is lehet. Hiszen mindig születni fognak új magyar lelkek, akik számára Trianon mindig friss lesz, mindig begyógyítani való.

Amíg majd egyszer begyógyul. Mert efelől semmi kétségem. Egyszer majd, talán éppen ezen a helyen, valaki elmondja:

Trianon? Rossz álom volt csupán.

Harminchárom ok...

2010-05-29T19:58:00.003+03:00

Harminchárom ok, amiért jól érzem magam magyarként...

(véletlenszerű sorrend, messze a teljesség igénye nélkül...)

1. A magyar nyelv

10. A pozsonyi vár

11. A szablya

12. Szent László

13. A Csíki Székely Krónika

14. Könyves Kálmán törvénykönyve

15. A magyar nők

16. A gyímesi csángók

17. Az avar motívumkészlet

18. A kerecsensólyom

19. A magyar személynevek

20. Szerb Antal

21. Várkonyi Nándor

22. Az árkosi kastély

23. A Mátyás-szobor Kolozsvárott

24. A magyar vizsla

25. A magyar himnusz

26. Teleki Pál

27. A rovásírás

28. A Szent Korona

29. Zrínyi Miklós

30. A fröccs

31. A csíkrákosi táltostemplom

32. Kós Károly

33. Nagyboldogasszony-kultusz

Megtörtént!

2010-05-26T10:42:00.005+03:00

Hát megtörtént, végre!
A Magyar Országgyűlés ma délelőtt megszavazta a magyar állampolgárság visszaadását illetve kiterjesztését az elszakított területeken és a nagyvilágban élő magyarok számára.

"A képviselők 344 igen, 3 nem szavazat és 5 tartózkodás mellett hozták meg a döntésüket. Nemmel voksolt az előterjesztésre a szocialista Gyurcsány Ferenc, Molnár Csaba és Szanyi Tibor, a tartózkodók között MSZP-s és LMP-s képviselők voltak."

(az illusztráción a szlovák kormány várható helyzete a sokat vadászott turulmadárral szemben :-))

Magyar. Verés?!

2010-05-19T17:11:00.011+03:00

Most éppen Kézdivásárhelyen történt meg. Néhány részeg senkiházi, rendőrkölykök és katonatisztek pereputtyai - ismerjük ezt a fajtát, ezek, akik kitagadva, frusztrálva, zsoldosfattyakként nőnek fel itt a Székelyföldön - megvert pár magyar fiatalt Kézdivásárhelyen. Mert magyarul beszéltek.

Ez időszakosan megtörténik Kolozsvárott, Csíkszeredában, Ungváron, Dunaszerdahelyen és Becskereken. Kézdivásárhely azért furcsa, mert ott a román azért mutogatnivaló látványosság, legalábbis azt hittük mostanig.

Mármost magyarul beszélő fiatalokat verni csúnya dolog, az összes létező bicska kinyílik az én zsebemben is ilyenkor.

Más kérdés a sajtó viszonyulása ehhez: hogy az amúgy magas ívben nemzetietlen és még a mélyrepülő nemzeti sajtó is egyöntetűen közli: "magyarverés" történt X vagy Y helyiségben.
Ezzel együtt - szándék nélkül! - táplál és sugall egy olyasfajta közvélekedést, hogy ha magyarul beszélsz, megvernek Kolozsvárott, Csíkszeredában, Ungváron, Dunaszerdahelyen és Becskereken. Holott erről szó sincs. Itt azért nem tartunk, hál'Istennek nem chucknorrisok és terminátorok birodalmában élünk.

Ezek az esetek vérlázító, bosszúért kiáltó történetek: de nem úzus. Ha minden utcai verekedést villahegyre vennénk, amitől Isten is őrizzen meg, Erdélyben például minden áldozat, vagy az elkövető magyar, román, cigány vagy zsidó lenne. Holott többnyire "egyszerű" utcai verekedés, nem mintha az kellemes és helyeslendő lenne.

Pár évvel ezelőtt engem is leszúrt egy cigány Csíkszeredában, miközben Horthyt, Hitlert és Orbán Viktort szidta (nem vicc!!!), de eszem ágában nem volt ezt magyarszurkálásnak minősíteni. Összevarrtak, megvertük utána, az élet folyt tovább.

A történetek kapcsán nem kell túlpolitizálni az eseményeket. Mindössze gyakorlati kérdések maradnak fenn, azokra pedig egyszerű a válasz. Ha egy utcai verekedésben - legyen ez akár a magyar nyelvhasználat miatt, vagy mert nincs kalap - mi, magyarul beszélők nyerünk, akkor sima verekedés, ami pénzbüntetéssel jár. Ha megver a túlerő - mert rendszerint túlerőben támadnak ezek a sz.rháziak -: úgy igenis ez kell legyen a bíróságon az alap, ilyenkor nem az a vesztes, akinek monoklija van, hanem az, akit elítél a bíróság.

És elítélik, mert olyan, amilyen, de mégiscsak jogállamban élünk, és a támadó a bűnös.

A tanulság: hogy nem kell ettől megijedni. Nem kell elhinni a "magyarverések" mítoszát. Történnek esetek, persze: de ez legyen a rendőrség, súlyosabb esetben a diplomácia vagy politikai érdekvédelem dolga. Ha veszítünk.

Addig is, vissza kell ütni. Mert azért többnyire mi nyerünk, csak ilyenkor nem szaladgálunk rendőrhöz, és ez maradjon is így.