2012. június 29., péntek

Meretricula pitzipoantis balcanicus (Transzilvállatok 13.0)


Ne tudd meg, mi az.

Magyarul picipanka, s hogy a magyarosan hangzó név senkit ne tévesszen meg, azonnal közöljük: e különleges állatfajta valószínűsíthetően román, de legalábbis nyugat-balkáni származású. Egészen friss faj, amely a kétezres évek elején jelent meg, azóta rohamosan szaporodik, meghódítva teljes közép- és nyugateurópát, de egyáltalán nem elszórt egyedei szerte a világon fellelhetők.

Román neve a pitzipoánkö, aki ennél többet akar tudni róla, sajátítsa el a sajátos latino-albán műremeket, továbbra ismerkedjen meg a bukaresti szubkultúrával. Mindez azonban szinte fölösleges, mert a picipanka, akár távoli rokona, a balkáni gerle, belakta már kies vidékünket is, ahol különösebb odafigyelés nélkül is lépten-nyomon feltűnik.

A balkáni gerlével nem véletlen a hasonlóság, ahogyan névrokonság alapján a búbos bankával sem. Ez a fajta is elsősorban madárféle lenne, a libák, ludak, tyúkok és pipik rendjéből: hogy mégsem madárfajta, az emlős voltjának köszönhető.

A picipankának rendkívűl jól fejlett emlői vannak, ez részben természetes kiválasztódás eredménye, nagyobb részben a plasztikai sebészeknek hála.

Kifejezetten antropoid fajta, az emberi nőstényekre megszólalásig hasonlít, még a székely fehérnépekhez is van valami köze, bár ez utóbbiak természetes lények, míg a picipanka minden bizonnyal egy elmeteg balkáni Micsurinnak a szüleménye, akinek a kézikönyvei között szerepelt a Dr. Szöszi és a Szex és New York.

A picipanka önmagában véve rejtély, elsősorban azért, mert kizárólag nőnemű egyedei léteznek. Rendszerint magassarkú cipőkben, ékszerdíszítésű szandálokban, illetve bárminemű helyváltoztató eszközben közlekednek, amelyeket a puritán angolszász „fuckmeshoes” néven foglal össze. Mi szerencsére nem ismerjük ezt a meghatározást, de ugyanarra gondolunk.

A picipanka szőrzetének színét lehetetlen megállapítani, egyrészt azért, mert gondosan szőrteleníti magát. Ezt, mondjuk, nem helytelenítjük, már csak azért sem, mert közismert, hogy bizonyos madarak és emlősök párzás előtt szorgalmasan vedleni kezdenek. A maradék szőrzetet, ami elsősorban hajkorona, olyan gyakran festik, hogy a picipanka rendszerint már maga sem emlékszik eredeti szőrzetére.

A picipanka szimbiózisban él: többnyire rendkívül kis termetű kutyával együtt, amelyik a maga során szintén a természet furcsa elvetélt teremtménye, de pótolja a picipankában valahol mégiscsak élő anyai ösztönt. Ugyanakkor a picipanka egyfajta szimbiotikus parazita, amely gyakorlatilag nem létezhet üzletemberek, politikusok és sportolók nélkül: ugyanis ezek fizetik a picipanka létezéshez elengedhetetlen habitátust, így a kiskutyákat is. Na meg a szaunát, a szoláriumot, a kozmetikust, a fodrászt, a karib-tengeri nyaralást, és a nőgyógyászt.

A picipanka látszatra rendkívül tetszetős jószág, a székelyek számára olyan mint a zsiráf, amelyet készséggel megbámulnak, csudálnak, de haza azért nem vinnék. Akad majd más, aki hazaviszi, és akad rengeteg ügyvéd, aki majd leválasztja a picipankát a fél vagyonnal együtt.

Rövid élettartama dacára, a picipanka óriási potenciállal rendelkező jószág, élete első mintegy harminc évében picipanka, aztán milf-hárpia lesz belőle, legvégül kalapos, lilahajú tiszteletreméltó matróna, aki minden lehetséges alkalommal elmondja majd, bezzeg az ő idejében nem így volt. Pedig úgy volt.

Védeni nem szükséges, meglőni veszélyes. Együttélésre gyakorlatilag alkalmatlan. Végső soron szezonállat, amely megtalálja a maga helyét a liberális piacgazdaságban: addig él, amíg kereslet van rá.

2012. június 26., kedd

Gulo Gulo Transsylvanicus (Transzilvállatok 12.0)


Ne tudd meg, mi az.

Magyarul torkosborz. Kárpát-medencei, de különösképpen Székelyföldön elterjedt rokona a rozsomák nevű állatnak, amelyet művelt sznobok és filmeken nevelkedett polihisztorok wolwerine néven is ismernek.

Ezzel azonban a hasonlatosság véget is ér, ugyanis, amíg a rozsomák egy olyan kifejezetten rosszindulatú és vérszomjas ragadozó, amilyennek az északatlantiak vezérkarában lenne a helye, addig a székely torkosborz mindent csinál, csak éppen nem ragadozik.

Legfőképpen szív, és ebben okleveles szívómester, olyannyira, hogy referenciává vált e téren.

Némely tudósok véleménye szerint a torkosborz szívásra való predesztináltsága összefügg a kisebbségi léttel, e vélekedést alátámasztja azon tény is, hogy a torkosborz a szívás műveletét nem önként és dalolva végzi, hanem rendszerint külső körülmények kényszerítik erre.

E külső körülmények legtöbbször: a többségi nemzet, az adóhivatal, a hatóságok, esetleg a férj vagy feleség, amelyek előszeretettel és rendszeresen szívatják a gulo gulo transsylvanicust.

A fajtaleírás szerint a torkosborz a menyétfélék családjába tartozik, amennyiben ez így igaz, úgy a világ jelentős része az anyósfélék családját képezi, amely módszeres szívatásban részesíti a menyétféléket.

A párzási időszak egész éves, de mint a név is mutatja, a párok az együttlét alatt is csak szívnak, s gyakorlatilag teljességgel megmagyarázhatatlan, miként maradtak fenn jelen szaporodási technika mellett. Egyedüli lehetséges magyarázat, miszerint a megtermékenyítés szájon keresztül történik. Székelyföldön ennél furcsább dolgokat is láttunk már, szóval az elmélet mindenképpen megfontolásra érdemes.

A szaporodás után a fogyásról is szót kell ejteni, a torkosborz viszonylag veszélyeztetett állat, száma minden egyes népszámláláskor csökken (ilyenkor az érdekvédelmi torkosborzok szívnak nagyokat), kihalástól azonban nem kell félteni: mint neve is mutatja, szívós állat, a szó minden értelmében.

Ráadásul torkosborzok kinevezéssel, vagy egyszerűen véletlenszerűen is születnek, latens formájában az itteni emberek többsége élete jelentős részében megtapasztalja a torkosborzi életformát. Amiben ugyan semmi jó nincs, de legalább a többiek röhögnek rajta. Már ez is megérte.

Summa summárum, a torkosborz alapvetően mulatságos, sajnálattal vegyes szeretetre méltó állat.

Kivéve, ha a tükörben látjuk.

2012. június 2., szombat

Ursus ursus nonludens (Transzilvállatok 11.0)


N
e tudd meg, mi az.

Magyarul: a medve, ami nem játék.

A legjellegzetesebb székely állatok egyike. Erős rokonságban áll az ursus maritimus seclericussal – de mégsem.

Ez az állat tényleg létezik.

Onnan ismerni fel rendszerint, amikor a székelyföldi erdőből ketten jönnek ki. Az egyik futva, a másik medve.

Hogy a sör nem ital: dehogynem. Hogy az asszony nem ember: dehogynem. De hogy a medve nem játék: igenis. Tényleg nem az.

Amúgy a nemjátékos medve nem csak az erdőkben lakik. A székely nemjátékos medve feltalálható este tizenegy után a helyi kocsmákban is, ilyenkor rendszerint kiszolgált jégkorongosként, vagy fehérgalléros maffiózónak álcázza magát, aki szelíd ismerkedésként megkérdezi a gyanútlan turistától: „Há’ tekenyőt a belednek hoztál-e”?

És ilyenkor jó, ha hozott, mert hogy kiontják, az biztos. Mondom: ez nem a játékos medve.

De ugyanúgy hozzátartozik a székely világképhez, mint a szalonna és a szilvapálinka, a kaszálás és a forint árfolyam, csak valahogy otthonosabb. Mert ez a mienk. Nem játszunk vele, ő játszik velünk.

Egy kászoni alkoholista vénlegény egyszer eljátszadozott az ursus ursus nonludenssel. A végén kikérdezték: mi történt? Azt mondta: „permeteztem a pityókát. Osztán eccer csak jött medve, s a pityókabogarakat mind leverte velem.”

Azért az almási csordapásztor is egyike a világ nyóc csudájának. Jól megverte a medve, s a kórházban szemérmetes falustársak jöttek meglátogatni. Ott feküdt a kitépett bordáival, s azt mondta: „én meg nézek ki, úgy-ahogy... de látnátok a medvét!!!

Az Ursus ursus nonludens létfontosságú lény. Ő az, aki ellen soha nem nyert csatát, küzdelmet senki: de mégis mi nyertünk. S ha jól belegondolunk, az egyedüli lény, aki ilyen, mert mindenki más ellen küzdelmet, csatát nyertünk, de veszítettünk végül.

A nemjáték medve tényleg székely találmány.

És márkanév, brand, ott bandukol a Hargitán, néha komolyan megöli a székelyt – azért komolyan, mert viccnek hülye vicc lenne – de van, a mienk, medve, és nem játék.

És senki nem utálja, mert erre még tudják, hogy az igazi kihívás soha nem ellenség. Ellenfél.

Lovagiasan esz meg. Mert ő minden, csak nem játék. Ahogyan mi sem.

Vigasz a vigasztalanságban: lényegesen több medvét eszünk meg, mint ahány medve székelyt.

De hát az étellel se játszunk.