Könyv, vásár

Megkésve ugyan, de törve nem reagálom le a Frankfurti Könyvvásárt. Olvasom éppen, hogy a szervezők szerint minden ötödik könyvet elloptak a derék látogatók, a kiállító kiadók 20%-os „szarkarészesedéssel” számoltak.

Szép.

Még ha Romániában lett volna ez a kiállítás… De hát innen is látszik, a tolvajságra való hajlam nem függ össze a születés helyével, legalábbis nem feltétlenül.

Másrészt, fene tudja, ahol könyvet lopnak az emberek, ott éppen akkora baj mégsem lehet. Bár, megkockáztatom, laikus véleményem szerint az ellopott könyvek nagy része színes album lehet, könyvespolcokon jól mutató szerzemény, miegymás.

És persze, azt is merészség ilyenkor mondani, hogy a derék látogatók lopnak, ilyen számarány esetén élek a gyanúperrel, maguk a kiállítók is kölcsön-kölcsönvettek egymástól, ugyanis nehezen hihető. hogy minden gyanútlan, könyvbarát látogatóban hirtelen, csak úgy, feltámadt volna a kleptománia.

Ilyenkor óhatatlanul az is eszembe jut, én valahogy, gyakorló szereplő vagy résztvevő létemre sem igazán értettem soha a könyvvásárok lényegét, mármint az olvasó szempontjából. A szerzőknek, kiadóknak, illusztrátoroknak, impresszároknak, könyvkereskedőknek persze remek alkalom egymással találkozni, üzletet kötni, fényesre nyalni, vagy éppen megfúrni egymást: na de az olvasónak?

Jó, egyetlen ráció van benne: dedikáltatni lehet esetleg a kedvenc szerzővel. Vásárolni is, de azt már állítom, előnyösebb egy könyvesboltban tenni. Még ha frankfurti az ember fia-lánya, teszem azt, van abban valami, hogy szép csendesen kisétálunk, és bambulunk egyet a standok között: na de, teszem azt, például Magyarországról kiutazni sima könyvbarátként, az már olyasfajta luxus, amit nemcsak keveseknek megengedhető, de kevesek által érthető is.

Illetve valamelyest érthető. Dicséretes ugyan, de mégiscsak sznobizmus valahol: afféle virtuális tagsága az irodalomnak. Az ember lelke megnyugszik: lám, én ott voltam, én becsülöm a könyvet, én áldozatokra vagyok hajlandó érte. Na meg hát utazunk, és utazni jó, mennyivel másként hangzik: kiugrottam Frankfurtba sörözni/borozni, vagy: kinn voltam a Frankfurti Könyvvásáron. Vaú, ez igen.

Holott a derűs szemlélődés helyett részt lehetne vállalni magában az alkotás folyamatában is, mondjuk, hétköznapi, könyvvásártalan napokon is kicsit jobban odafigyelni az alkotókra, sok társammal együtt magam is mindig azt mondtam, a fene egye meg, nem akarom megvárni, hogy posztumusz szeressenek.

Na persze, ez lényegesen kényelmetlenebb lenne.

Addig azonban vigasztal a tény: aki majd ellopja a könyvemet, minden bizonnyal szeret is egy kicsit.

Nyelv, használat

Alighanem mégiscsak öregszem: néhanapján azon kapom magam, hogy igazat adok Markó Bélának.
Mentségemre legyen szólva, túl gyakran azért ez nem fordul elő.

Most legutóbb mégis újra igen: olvasom, hallom, leginkább persze a "felháborodott" román médiában, hogy Markó Béla javasolja, sőt kéri, hogy a román tannyelvű iskolákba vezessék be kötelező tantárgyként a magyar nyelvet.
Azt mondanom sem kell, hogy erre a román politikum akkorát ugrott, a költő szavával élve, "mint a gímszarvas, kit s*ggbelőtt az ármány" - ennek ellenére, vagy talán ezért is, teljesen helyénvalónak és jogosnak tartom a szövetségi elnök felvetését.
Bizony, a román gyerek éppen annyival lesz több, ha jól beszéli a vele egy országban élő magyarok nyelvét, mint a székely gyerek, ha mégiscsak megtanul románul. Mert mindkettő szükséges, életszerű és valós hasznot jelent, ha már egyszer a sors perverziója egy országban élni kényszerített.
Még van is bennem annyi optimizmus, hogy lássam ennek reális esélyeit: előbb-utóbb majd idegeskedés nélkül felfogja mindenki, hogy jobb a tőszomszéd nyelvét beszélni, mint valamely Fidzsi-szigeteki nyelvjárást.

Addig is, támadt egy másik ötletem. Ezennel szabad prédává teszem, kampányidőszak jön, nyugodtan használja fel bármely politikus.

Javasolja már valaki, kérje és követelje, a román közszolgálati tévéadók, de miért ne, akár a kereskedelmiek is: lássák el opcionális magyar feliratozással műsoraikat. Sőt, ha lúd legyen kövér: akár hanggal is. Ma már a nemzetközi adók többsége megoldotta ezt, digitális sugárzás esetén különösen egyszerű: választható a nézett adás nyelve vagy feliratozása. A legtöbb helyen már akár a teletext oldaláról is kérhető feliratozás, ami különösen a siketnémák számára hasznos. Aki nem akar élni ezzel, annak nem zavarja érzékeny lelkét. Aki magyarul akarja elolvasni vagy hallgatni a hírműsort vagy éppen valamely valóság-bődületet: annak kezében a távirányító, élhessen ezzel a jogával.
Azt hiszem, nem rugaszkodom el túlságosan a valóságtól, ha azt mondom, ennek gazdasági vetülete sem elhanyagolandó: minden bizonnyal nagyobb lenne a nézettsége annak az adónak, amelyet más nyelvűek, jelen esetben magyarok is értenek, anyanyelvükön. Két-három fordító költségvonzata egy országos televíziós stábnál elhanyagolható.
Részemről azt nem ígérem, hogy akár magyar felirattal is megnézem, mondjuk a "Din dragoste"-t: de azért jónéhány adásra vevő lennék.

Szóval, drága politikus barátaim: valaki vegye már a bátorságot ennyi populizmushoz. Tegye programja részevé. Hátha meg is valósulhat végre.
Nem nagy ügy, persze. De mégis...

Nyugodjon békében

Jörg Haider

1950, január 26.
–
2008, október 11.

Elhunyt:
"autóbalesetben".

Bő nyolc évvel ezelőtt írtam Róla:

Bécsi keringő




És egy kiegészítő emlékezés Haider portréjához, köszönettel a (számomra) ismeretlen szerzőnek:
itt.

Eltévedtek

Régi vágyam egyszer Perzsiába utazni. Egyszer talán sikerül is, ha éppen utazásra, és egyáltalán emberi létezésre alkalmasabb idők járnak majd.

Na de ha én Iránba utaznék, egészen biztosan nem álcáznám magam Afganisztánba tartó katonának. Továbbá nem várnám meg, amíg perzsa vadászgépek kényszerítenek a földre. Mi több, azt se hazudnám előzőleg, hogy csupa békés, ájtatos civil manó utazik a gépen.
Ez, persze én vagyok, esetleg az itteni olvasó.

Szekeres Imre, minden idők, hm, legfurább - hogy mást ne mondjak - hadügyminisztere ezt természetesen másként gondolta, ahogyan másként gondolták azok is, akik az irániak által földrekényszerített magyar gépen ültek, és bizony-bizony, állig katonák voltak, legalábbis négyen közülük, az egyszer fix.
A történet finom, már-már sajátosan magyar kormányzati bájához tartozik, hogy először tagadták, aztán hazudtak, most meg hallgatnak, mint ama bizonyos csuka.
Valóban jó kérdés egyébként, mi a kínkeserves keresztmamájuknak a térde kalácsát keresnek magyar katonák az iráni légtérben? Ahogyan ugyancsak jó kérdés lenne, mit is kerestünk mi a harmincéves háborúk csatatereitől kezdődően Isonzón át a Don-kanyarig, mindenféle lehetetlen helyen, ahol még véletlenül se lett volna keresnivalónk.
Ennél már csak az jobb kérdés, miért nem voltak, vagy nincsenek magyar katonák ott, ahol aztán végképp lenne keresnivalónk a magunk revizionista galádságában.

Azt mindenesetre elismerem, nem kis önbizalomra vall berepkedni egy igencsak komolyan vehető katonai hatalom légterébe, olyan feltételek között, amikor itthon még a Gellérthegyet sem biztos, hogy meg tudná(n)k védeni.

A történet legfinomabb része, hogy a hivatalos indoklás szerint a "civil gépen" utazó katonák voltaképpen eltévedtek, merthogy ők tulajdonképpen "annak a katonai küldöttségnek a tagjai, akik október 1-jén átvették a kabuli nemzetközi repülőtér irányítási feladatait."

Na puff neki. Hát a Jóisten irgalmazzon mostantól a kabuli reptérnek, ha ilyen jóltájékozott irányítói lesznek.

Méghogy eltévedtek... Hát valóban el, nem kicsit. De nem ez a négy szerencsétlen magyar katona: hanem az egész magyar hadügyminisztérium, "felelős kormányzat" és külpolitika.

(Az illusztráció Léstyán Csaba munkája, köszönettel)

Fantom, buli, haverok

Azt hittem, nehéz már újat látni Magyarországon. Tévedtem, most is, mert a helyzet az, hogy mindig lehet újat látni. Illetve jelen esetben látni, hogy nem látni.

Lehet, van, akinek nem új a mellékelt videó, nekem az volt. És el vagyok ragadtatva tőle, mert azt eddig is tudtam, hogy kísértet járja be Európát. Tudtam, hogy Gotham citynek éber őre Batman, és eszembe se jutott kételkedni Supermanben vagy a Pókemberben.

Na de a tetétleni fantom azért mégiscsak hab a tortán. Már egymagában az elég büntetés egy falunak, ha ilyen neve van, aztán ráadásul ilyen válogatott népek lakják, mint ezen a felvételen láthatni.
Már csak a fantom hiányzott innen.
Bár ahogy elnézem ezeket az arcokat, szemrebbenés nélkül a fantom pártjára állnék.
Csak tudnám, mit csinál ez a fantom? Mert ahhoz képest, hogy senki el nem mondja, miben sántikál, igencsak népszerű lett.
Egyébként fölösleges ide minden szó. Tessék megnézni a videót, figyelmeztetek mindenkit, rekeszizom-próbáló darab.