2008. március 27., csütörtök

Fele-ség

"Furcsa viszonya volt e népnek asszonyaival. Nem mintha az asszonyok nem lennének maguk is részei e népnek – javította ki magát gondolatban Szindbád – de mégis, mégiscsak e nép asszonyaiként emlegetjük őket. Pedig néhanapján még fegyvert is fogtak. Némely aszott, pusztai koponyák mesélhetnének erről a gyergyói Tatárdomb alatt...

Amióta a világ világ, a székely név rokonértelmet mutatott a férfival: s az itteni szóhasználatban csupán a férfi volt ember. „Három gyermekem van, s egy leánykám” – szokták errefele mondani, ahogyan csak ott szokás, ahol a trónörököst jegyzik.

A székely anekdoták túlnyomó része erőskezű, asszonybosszantó férfiakról szólott. Minden valamirevaló ember tudta és vallotta itt, hogy az asszony csupán szükséges rossz, aki meleg ételt tesz ura elé, és gyermekáldásban részesíti.

Igen, errefele az asszonyoknak nem férje volt, hanem ura.

És mégis, ugyanitt, az volt a bevett és íratlan szabály, hogy a munkabért a férfi hazavitte, becsülettel az asszony kezébe tette, s attól fogva csak jeles alkalmakkal kapott nagy nehezen két-három italra valót – vagy, ha megkockáztatta a családi békét, úgy mellékesen kereste ki a mindennapi italszükségletet.

Mert évszázados, talán ezredéves törvény volt, hogy a férfiak azok, akik pénzt, marhát keresnek, háborúba mennek, elesnek hiábavaló felkelésekben, veszedelmes cimboraságokba keverednek, politikába ártják magukat – az asszonyok pedig azok, akiknek köszönhetően mindezt mégis túléli a család, így a nemzetség, s maga e sosemvolt nép is.

Kemény asszonyok és tüzes lányok uralkodtak errefele vaskézzel a tollászkodó és virtuskodó emberek felett – talán ettől jelent meg legtöbbjüknél az a bizonyos függőleges vonal a szemöldökök között, amilyet csak régi vezérek és államfők festett képein láthatni. És szépek voltak ugyanakkor, olyan szépek, amilyenek csak egészséges, tiszta vérű népek asszonyai lehetnek – csípőjükben eljövendő életeket ringattak, keblük már lánykorukban duzzadt a csecsemők ígéretétől, és mozgásukban ott érződött a puszták szilajsága."

2008. március 26., szerda

Tiltakoznak...

"Ha egyszer nagy leszek, ijedt és „magyar értelmiségi”, minden bizonnyal aláírásokat fogok gyűjteni. Emlékművek, nemzeti szimbólumok, de legkiváltképpen magyar írók ellen. Szép foglalkozás ez, hasznos és hibátlan – majd’ azt írtam: kóser – dolog. Ilyenkor érzi csak igazán az ember saját fontosságát, a nyájmeleget, az összetartozást. Amikor közösen kell félni, félteni, és kiátkozni a minél távolabbi pusztába mindenkit, aki nem olyan, mint Mi.

Most éppen ismét az „antiszemita közbeszéd” ellen gyűjtött aláírást vagy száz darab, többé-kevésbé magyar értelmiségi: a történet nem is lenne új, láttunk mi már karón nem egyszer antiszemita veszélyt Magyarországon. A történet olyannyira nem új, hogy éppen ezért sem lehet mellette szó nélkül elmenni.

Most éppen Bayer Zsolt a soros antiszemita (lehet, emlékezetem csal, de úgy időnként mintha már lett volna az), aki köz- és szépíró létére merte venni magának a bátorságot, hogy arról írjon, ami mindenki számára nyilvánvaló: hogy Magyarországon, különösképpen Budapesten hagyománya van a megélhetési zsidóságnak, és a megélhetési antifasizmusnak. Hogy minden oknak okozata van, és antiszemitákról beszélve „ne csodálkozzunk a kokainistán/ gondolkozzunk el az okain is tán…”

Bayer barátunknak persze nem ez a legfőbb bűne. Írásának nyilvánvaló igazságtartalmát leginkább azok ismerik fel, akikről szól. Történetesen a száz aláíró nagy része. Bayer Zsolt legnagyobb bűne – már évek óta – hogy bár felismerte, nem hajlandó elismerni, belenyugodni, hogy Magyarországon csak az lehet „író”, közíró”, „értelmiségi”, akit e látszat-zsidók és látszat-értelmiségiek annak tekintenek. Horribile dictu: ezt ki is mondja. Közíró létére. Megbocsáthatatlan bűn ez."

2008. március 25., kedd

"Huligánok?"

"Huligánok… zavargók… provokátorok… csőcselék…

Ha választani kell, barátaim, társaim és véreim: ez az én népem. Az én népem az, amely nem hagyja magát megalázni, szembehazudni, kifosztani. Az én népem fegyvert, követ, kardot, molotov-koktélt ragad – mikor, ami akad. Negyvennyolcban, ötvenhatban, kétezerhatban. Abban a pillanatban, ahogy magyar zászlót lenget, és szembeszáll a gyűlölt, és hitelét vesztett hatalommal, az elnyomással: nem huligán, nincs kedvenc focicsapata, és nem zavarog: teszi a dolgát. Akkor is, ha lecsukják, ha fejbe lövik, ha kiközösítik: mert más választása nincsen.

„Ki szabadságát védve, érte elesik/
történjen bárhol,/
testvér mind velem./
Vér szerint,/
a kiontott vér szerint.”

Ezt írta ’56-ban egy bolgár költő. Változott valami azóta?!

Egy skót szabadságharcos másként fogalmazott: „Mindannyian meghalunk. De nem mindannyian élünk igazán”.

Gondoljunk erre, feleim. Mielőtt azt mondanánk a pesti utcákat ismét vérükkel vörösre festő srácokra, hogy huligánok, és zavargók."


E régebbi íráshoz ma már csak egy dolgot fűznék hozzá. A sikeres harchoz, a kitartás mellé némi humorérzék is kell. A gúny az egyik leghalálosabb fegyver. Ennek, hál'Istennek nem vagyunk híjával.

2008. március 21., péntek

Húsvét

"...aki valaha megsimogatta egy ló nyakát, és kutyája fején nyugtatta kezét, megérti ezt. Nézz egy ragadozó szemébe, tekints a farkasok és macskák szemének ragyogásába – a létezést látod benne, annak legtisztább formájában.

Egyiptomiak és pelaszgok, etruszkok és aztékok, maszájok, pápuák, és indiánok – a világ bármely táján és korában élő harcos népek hosszú sora különös módon megbecsülte az állatokat. Az ősi Uralkodók házai mitikus állatoktól eredeznek: a jaguártól, a csikóhaltól, a kentauroktól vagy a kerecsensólyomtól. Tiszta és egyértelmű szimbólumok ezek – lényegi tulajdonságok, amelyek egybeolvadnak a választott vérrel, s egy idő után a világ testrészeivé: nemzetekké válnak.

Ha módod van rá: keresd mindig az állatok társaságát. Ne gondoskodni akarj róluk, és ne akard mindenáron védelmezni őket. Fogadd be életed részeként őket – hiszen egyenrangúak és egylényegűek veled."

Hau Mikola! Mitaku Oyasin!

"...most azonban végre felemelték fejüket a lakoták, a sziúk talán legnagyobb törzse, és ha mást nem: egyenes gerincet ismét mutatnak a világnak. “Sehonnai, bitang ember” az most, aki legalább egy önkéntelenül ökölbe szoruló kézzel ne szurkolna a sziúk ügyének. Mert valahol igazából nem is az számít, sikerül-e valóban kiharcolni egy “Lakota Köztársaságot”. Hogy sikerül-e függetlenedni a világ legerősebb nagyhatalmától. Mindez alighanem csupán utópia, szép álom – de ismétlem: nem ez számít.

Ami számít, az, amit mi régen elfeledni látszunk. Hogy csupán az vész el, amiről lemondunk. Ismerősen hallatszik, ugye? Nos, a sziúk nem mondanak le arról, ami az övék. Hát ezért (is) van igazuk. És ezért is állhatunk szívvel-lélekkel ügyük mellé: ha már fizikailag nem is lehet. De a Nagy Szellemben sok kicsi közös lélek elfér."


http://www.republicoflakotah.com/

(A fotón Geronimo és társai)

2008. március 20., csütörtök

Istenek eledele

"... a túró azonban igazi étek a szalonna kíséretében volt. A szalonna volt az, amit e sosemvolt nép tökélyre fejlesztett, amely jelképes étellé vált, s amelyet minden székely ember naponta háromszor jó étvággyal evett. Ahogyan a mongol eszi a juhfarktőt, ahogyan az eszkimó a fókazsírt, és az amerikai a hamburgert – úgy eszi a székely a szalonnát.

Ezen szalonna lehet abált (főzött), füstölt vagy kénes vízben áztatott – kiapadhatatlan örömek forrása. Az igazi szalonna ropogós és mégis omlós, lehet benne húscsík, vagy lehet négyujjnyi vastag – ízét csak a hozzáértő határozza meg, és errefele mindenki ért hozzá.

Aki itt emberi névre méltó, mind tudja: a szalonnát egy kézben fogjuk a hagymával, másikban a bicskát, és időnként kenyeret és túrót vágunk hozzá. Boldogtalan, ki nem próbálta még..."

(Floriana Barbu fotója)

Bátorság

"...Tedd hát magadévá a világot: mert képes vagy rá. Ne a világot kövesd: kövessen a világ Téged. A kölcsönhatás mindig kölcsönös hatás: ezt egy pillanatig se feledd. Annyit ad a világ neked, amennyit Te adsz a világnak.

Először is: küzdd le a félelmet magadban.


Ha ütnek: üssél, ha tudsz. Ha megsebesülsz: gondolj arra, hogy túléled. Ha nem éled túl: méltó halállal távoztál, és irigyelni fognak.


Mindig lesznek, akik nemcsak másak, de másabbak, mint Te. Mindig lesznek aljasabbak. Mindig lesznek okosabbak, tisztességesebbek, és méltányosabbak is.


Egyetlen dolog különböztet meg Téged: a bátorság.


Ezért vállald a harcot."

A fotón palesztin kisgyerek izraeli tank ellen. De lehetne mondjuk baszk, csecsen, vagy tibeti. Vagy méginkább mindenkori "pesti srác", az utcán.

2008. március 19., szerda

I.

Régi tanács, hogy mindig az legyen az első mondat, ami éppen eszedbe jut. Nekem most épp ez jutott eszembe.

Blogot írni különben is az exhibicionizmus egy eléggé suta formája.

Maradjunk inkább a képeknél.

Az itt látható úriember: Tarquinius Priscus. Nem éppen az enyémfajta Tárkun, de elég közeli rokon. Az meg külön tetszik, ahogyan egy felhőn könyököl. Még a házimadár is ott van mellette. A fehérnép is, persze.

Etruszk... és ezzel körülbelül mindent el is mondtunk róla.